Hogy mi van?

Bolgár György sorozata

Azt állítja Lovas István
(a Magyar Hírlapban, André Goodfriend távozásával kapcsolatban), hogy „aki nem hiszi el, hogy száznyolcvan fokos fordulat állt be a bilaterális kapcsolatokban, látogassa meg a budapesti amerikai nagykövetség honlapját... Nyom nélkül eltűntek a toleranciaprogramok, a holokausztesemények.”

Ezzel szemben a tény az,
hogy nem tűntek el. A nagykövetség a toleranciáért címszó alatt megtalálható például André Goodfriendnek a Holokauszt Emlékközpontban vagy az LMBT sokszínűsége és befogadása tiszteletére rendezett fogadáson elmondott beszéde. Még ha ezt egyesek nem nagyon tolerálják is.

Azt is állítja Lovas István,
hogy az új nagykövet, Colleen Bell videóüzenetében szerepel a vibráló és gyönyörű ország kifejezés, márpedig a vibráló szót „egyetlen amerikai sem használná akkor, ha a jelzett szó, tárgy, fogalom vagy ország nem lenne a szemében erősen pozitív töltetű”.
Ezzel szemben a tény az,
hogy ugyanezt a szót használta az előző amerikai nagykövet, Eleni Tsakopoulos Kounalakis is, amikor 2011 augusztusában cikket írt a Magyar Nemzetbe, holott akkor az amerikaiak szemében már messze nem voltunk olyan „pozitív töltetűek”. Mint írta, a magyarok húsz évvel ezelőtt vibráló demokráciát hoztak létre, és tette ezt két hónappal az után, hogy Clinton külügyminiszter Budapesten tárgyalva határozottan figyelmeztette az Orbán-kormányt: ne bontsa le a demokrácia intézményeit, a fékek és ellensúlyok rendszerét. Azóta is itt vibrálunk. Pozitív töltettel.

Azt állítja Orbán Viktor
(sokadszor, legutóbb a Kossuth rádiónak adott szokásos interjújában), hogy Kárpátalján 200 ezres magyar közösség él.

Ezzel szemben a tény az,
hogy saját külügyminisztere, Szijjártó Péter ugyanaznap este, Kijevből bejelentkezve az M1 tévének már csak 150 ezer kárpátaljai magyarról beszélt, ám a helyzet még ennél is rosszabb. Ukrajnában legutóbb 2001-ben volt népszámlálás (2011-ben nem), és akkor 152 ezren vallották magukat magyarnak, a KSH Népességtudományi Intézete azonban 2013-ban csupán 140 ezerre becsülte a számukat. Azóta viszont kitört a háború, és feltételezések szerint sok ezer ukrajnai magyar hagyta el az országot. Vagyis nem tudni, hányan maradtak. De 200 ezren biztosan nem.

Azt állítja a miniszterelnök
(ugyanott, az ukrajnai háborúról), hogy az „nem szokatlan az európai történelemben, láttunk ilyesmit tőlünk azért távolabb, Románia keleti végében meg Grúzia környékén. Ezeket befagyott konfliktusnak nevezik, de egy befagyott konfliktus könnyen kiolvadhat, és valódi háborúvá válhat.”

Ezzel szemben a tény az,
hogy Románia keleti végében nem láttunk semmit, Grúziában pedig nem ilyet láttunk, hanem valami mást. Egyébként meg a világ természetesen tele van befagyott vagy elfojtott konfliktusokkal, amelyekből könnyen háborúk robbanhatnak ki. Hogy mi ebből a tanulság? A régi sláger szerint: abszolúte semmi. Sajnos.

Azt is állítja a kormányfő
(szintén a rádióinterjúban), hogy „az Oroszországgal való együttműködés kérdése nagyon sok magyar számára érzelmi kérdés. Mindig érzünk benne egy kis feszültséget, hogy most akkor hányadán is állunk; mégiscsak elvesztettük velük szemben a második világháborút, ’56-ban a szabadságharcunkat – igaz, akkor a Szovjetunió, de – leverte.”

Ezzel szemben a tény az,
hogy a Szovjetunió nemcsak ’56-ban létezett, hanem már 1941-ben is, amikor Magyarország csatlakozott a Szovjetunió elleni támadáshoz a náci Németország oldalán. Hogy most hányadán állunk az oroszokkal, a negyvenévnyi örök és megbonthatatlan barátság emlékével, az nem kérdés. De az igenis kérdés, vajon miért kelt bennünk állítólag feszültséget, hogy Hitler szövetségeseként nem nyertük meg a második világháborút.

Azt állítja továbbá a miniszterelnök
(még mindig a Kossuth rádióban), hogy Ukrajna hatalmas ország, jóval 30 millió fölötti népességgel.

Ezzel szemben a tény az,
hogy az ukrán népesség még az elszakított Krím félsziget lakossága nélkül is mintegy 43 milliós. Vagy netán Orbán már tud valamit Putyin további terveiről?