Hiába állna elő valaki a legtökéletesebb reformmal, a tanárok fele akkor is hőbörögne

– Palkovics László oktatási államtitkár szerint mára vitathatatlanná vált, hogy az az út, amelyet néhány éve kijelöltek, helyes irány volt. Valóban jó az irány?

– Ezt így nehéz kommentálni. Bizonyos dolgokban vannak jó törekvések, jó célok, de nagy általánosságban én nem látok sem irányt, sem végiggondolt reformokat, és alapjaiban az oktatás mint rendszer sem működik rendesen.

– Az ön iskolájából, a Radnóti gimnáziumból tömegével mennek el a végzős diákok külföldre.

– Valójában a végzősök 30-40 százaléka megy külföldre tanulni.

– Ez növekvő tendencia?

– 2010 óta tanítok itt, azóta évről évre többen mennek külföldre. Egyrészt azért, mert könnyebb kimenni, mint ko­­rábban, másrészt van ebben sznobizmus is. Aki marad, a top egyetemi szakokat jelöli meg, orvosira például nem mennek külföldre. Ez nyilvánvalóan össze­­függ azzal, hogy a magyar egyetemek finoman szólva sincsenek a világ élvonalában.

Fotó: Bazánth Ivola

– Nem azért mennek el, mert itthon kilátástalannak látják a jövőt?

– Ezt keveseknél érzem. Inkább az egyetemek minőségével van gondjuk az itt tanulóknak. A nyugati egyetemek nem véletlenül invesztálnak abba, hogy odacsábítsák a tehetséges kelet-európai diákokat. Tandíjkedvezményt, szociális támogatásokat adnak. Megéri nekik, mert ezzel a versenyt is felpörgetik. A cambridge-i angolok is szembetalálják magukat az iszonyúan motivált kelet-európai diákokkal, akik be akarják bizonyítani, hogy ők sokkal jobbak.

– A magyar egyetemek viszont nem megnyitják, hanem bezárják a kapui­­kat, különösen a szegényebb diákok előtt.

– Sajnos nem lehet csak úgy bepottyantani egy hátrányos helyzetű gyereket az egyetemre. Kikopnak onnan, ha nem kapnak kapaszkodókat. Nem elég csak a felvételinél segíteni, szükség lenne men­­torrendszerre.

– A Romaversitas Alapítvány húsz éve ösztöndíj-kiegészítéssel, men­­to­­rá­­lás­­sal, nyelvtanulási lehetőségekkel segíti a roma hallgatókat.

– Mindemellett kell valaki, aki a napi rutinban is segít.

– Elvileg a hallgatói önkormányzatok működtetnek ilyen programot.

– Vannak kísérletek, de ezek nem érnek semmit, ha nincs rendesen megfizetve a munka. Mert mikor fogom arra áldozni az időmet a saját tanulmányaim, a saját életem mellett, hogy valakit segítsek? Csak akkor lehet elvárásokat támasztani valakivel szemben, ha adunk is valamit. Ehhez átgondolt reform kellene, ami a magyar oktatásban szinte elképzelhetetlen.

– Ez nagyon pesszimistán hangzik. Lemondani a gyerekekről pedig óriá­­si veszteség.

– Mondjon nekem a gazdaságpolitikán kívül egyetlen olyan ágazatot, amelyet 25 éven keresztül, kormányokon átívelően működtettek!

– Az oktatásban miért nem alakult ki ilyen konszenzus?

– Megvolt 1993 és 2010 között, amikor nagyjából egy irányba haladtak a dolgok. Konszenzus volt például a kom­­pe­­tencialapú oktatásról. De a rendszer igazságtalan volt, mert szegregált. A 2010 előtti oktatás lényegében csak az értelmiségieknek volt kedvező, ők válogathattak a rengeteg jó suli közül. Én azt érzékeltem, hogy 2006-ig volt pénz a különféle alternatív iskolákra, működni látszott a szimbiózis, hogy akikkel nem bír a közoktatás, elmehetnek máshova. Aztán amikor pénz kellett, elsőként az oktatástól vettek el. A politikusok mindig a szociális ellátásból, az oktatásból és az egészségügyből veszik ki a pénzt, méghozzá azért, mert ezekben az ágazatokban tíz év megfeszített munkája után látszanak csak az eredmények. Ezzel nem jár politikai haszon, csak konfliktus. Hiába tenné le valaki a legtökéletesebb reformot az asztalra, a tanárok fele akkor is hőbörögne.

– Úgy gondolja, 2010 előtt túlságosan erőszakosan reformáltak?

– Nem. Inkább azt látom, hogy túl lassan haladtak, és a reformpolitikusoknak a tanárok ellenállására is tekintettel kellett lenniük.

– Pedig annak, aki nem tudott lépést tartani a kompetencialapú oktatással, meghagyták a lehetőséget a hagyományos szemléletű oktatásra is. Volt kerettanterv, de nem kötelező, az az iskola, amelyik akart, oktathatott a saját programja alapján.

– Azt gondolom, hogy 2010-ben jól látták az addigi rendszer problémáit, és a központosítással segíteni akartak. Engem ez nem nagyon érintett, mert alternatív iskolában dolgoztam, és a Radnóti sem tartozik a Klik alá.

– Az alternatívokat azért durván érintették a változások, hiszen felülvizsgálták az oktatási szerződéseiket, és szubjektív szempontok alapján engedélyezték vagy tiltották be a működésüket.

– Én komolyan veszem, amit 2010-ben ál­­lítottak, vagyis hogy igazságosabb rend­­szert akartak kialakítani, amelyben nem csak az értelmiségi gyerek jár jól. Erre hozták az egységes tankönyveket, a giga tankerületeket, elvették az önkormányzatoktól az iskoláikat. Az önkormányzati rendszer, ha belegondolunk, tényleg nem volt jó, mert nem korrekt, hogy épp, ahol a legnagyobb szükség van a jó oktatásra, ahol az egyetlen kitörési pont az iskola, az oktatás katasztrófa volt. Ma már látjuk, hogy a Fidesznek sem sikerült ezen változtatni. Sokszor tűnődtem rajta, hogy korábbi reformokat miért nem lehetett a tanárokkal végrehajtatni. Például azért, mert nem ellenőriztek minket, és hatalmas rutinunk van abban, hogy elszabotáljunk bármit, ami felülről érkezik. Kell ellenőrzés. Jó lenne, ha valóban működne az ellenőrzés.

– Voltak korábban iskolai minőségbiztosítási kísérletek.

– Az én tapasztalatom az, hogy sosem volt rendszerszintű ellenőrzés. Most azt látom, hogy a kormány elkezdte levonni a tanulságokat. Így szokták, nagy hangosan végigverekszenek valamit, ami ha nem jön be, akkor csendben visszacsinálják. A tankerületeket is emberibbre szabják. Többektől azt hallottam, hogy az új tankerület-vezetők sokkal többet egyeztetnek az iskolákkal.

– Önt meglepte, hogy a kockás inges mozgalom ilyen hamar elhalt?

– Egyáltalán nem. A tiltakozás nemcsak egyéneken, hanem a rendszereken is múlik. Az egyén önmagában nem sokat tud tenni. Magyarországon nincsenek jól működő szervezetek, amelyek segítenék az érdekérvényesítést. Rossz rendszerben nem lehet jót tenni. Ezen csak rendszerszinten lehetne változtatni. Nem helyeslem a stílust, ahogy a kormány nekiállt az oktatást átalakítani, de nem látom, kivel ülhettek volna le egyeztetni. Sajnos rossz irányba mentek el, kár volt a 2010-ig tartó konszenzust felrúgni, és a központosítással is „túltolták a biciklit”.

– Első intézkedéseik egyike volt, hogy csök­­kentették a közismereti tárgyak számát a szakmunkásképzésben, és leszállították a tankötelezettség korhatárát.

– Sok tanár repesett a boldogságtól! Beszéltem olyan igazgatóval, aki azt mesélte, már vágták a centit a titkárságon, hogy az egyik diákjuk végre betöltse a 16-ot, és kirúghassák. Ráadásul a világ legnagyobb hülyesége, hogy a 21. században valaki azt képzeli, szakmákat tanít a gyerekeknek. A szakmák néhány év alatt megváltoznak, újak jönnek létre, a korábbiak eltűnnek. Írni, olvasni, számolni kell megtanítani őket, mert ha ezeket tudják, akkor bármelyik cég egy év alatt átképzi őket arra, ami neki kell.

Diószegi-Szőcs Máté

az ELTE Radnóti Miklós Gyakorló Általános Iskola és Gyakorló Gimnázium történelemtanára. Korábban a beilleszkedési zavarokkal küzdő gyerekeket felkaroló Zöld Kakas Líceumban tanított, ahol mentorként is dolgozott. 11 éve dolgozik nehéz szociális helyzetű kamaszokkal.

– A PISA-mérés szerint épp ebben teljesít rosszul a magyar oktatás. A kollégái egy része mintha le is mondana arról, hogy megtanítsa a gyerekeket erre.

– Alsóban nem is hagynak elég időt arra, hogy ezt megtanítsák. A tanárok többsége túlterhelt, frusztrált. A tanítók semmilyen segítséget nem kapnak, ha bekerülnek az osztályukba problémás gyerekek. Nincsenek fejlesztőpedagógusok, nincsenek gyógypedagógusok. A tanítók egyedül küzdenek. Nincs se idő, se tér, se mód külön foglalkozni a gyerekkel. Persze akadnak olyanok, akik ezt munkaidőn túl is megteszik. De egy rendszert nem lehet a túlmunkára, a lelkiismeretre építeni.

– 2010 után nemcsak államosított, hanem új Nemzeti alaptantervet (NAT) is írt a kormány. Erről azóta kiderült, hogy túl sok lexikális tartalmat zsúfoltak benne össze, megtaníthatatlan. Most új NAT készül. Van egyáltalán jelentősége annak, mi lesz benne?

– Persze, hiszen a NAT alapján készült kerettantervet lehet a tanáron számon kérni. Hogyan mérnek meg engem? Úgy, hogy miként érettségiznek a diák­­jaim. Ha jó érettségit akarok, nézem a kerettantervet. Az érdektelen, hogy a tankönyvben hogyan ábrázolják Horthyt. A gyerekek nem a tankönyv alapján alakítják ki az értékrendjüket, és nem is a történelemóra alapján. Egy karizmatikus tanár pár gyerek gondolkodására talán hatással lehet. Volt egy óriási amerikai kutatás pár éve, ahol megnézték, mi adja a fiatalok politikai identitását. Első helyen nagy fölénnyel a család állt, aztán jött a kortárs közösség, mert az fontos, mit mondanak a haverok. Harmadik helyen, jócskán lemaradva következett a média. Az iskola valahol a leghátsók közt kullogott.

– Mi az oka annak, hogy az oktatás ennyire megkövült? Sok helyen egy mai óra nem sokban különbözik egy negyven évvel ezelőttitől: a tanár áll a katedrán, és darálja a megtaníthatatlan mennyiségű tananyagot.

– Én már az 1800-as évek végén írt cikkekben is olvastam olyat, hogy túl sok a tananyag, amit csökkenteni kellene, a magyar oktatás nem modern.

– 120 év kevés volt ezt a problémát megoldani?

– A magyar oktatási rendszer intézményközpontú. A gyerek alkalmazkodik az in­­tézményhez, és nem fordítva. Személyesen is szenvedek például a reggel 8 órás kezdéstől. Pszichológusok, orvosok már kimutatták, hogy a kamasz gyerekeknek ez maga a pokol. Mégsem merül fel, hogy, mondjuk, 9-kor vagy 10-kor kezdődjön a tanítás. A szülő azt kérdezné ugyanis, akkor mikor megy sportolni meg különórára a gyerek. Ez is egy probléma: a gyerek az iskolában sem sportolni, sem zenét tanulni nem tud. Ezért a szülő másik helyre viszi a gyerekét, sportegyesületbe, zeneiskolába. De a zeneiskolának nem lehet azt mondani, hogy csak 5-re megy a gyerek, mert 4-ig tart a tanítás a 10 órás iskolakezdés miatt. Ha gyerekközpontú lenne az oktatás, egy osztályba nem járhatna húsz gyereknél több. Lennének mentorok, akikhez a gyerekek a saját gondjaikkal fordulhatnának. Ha valaki valóban komolyan szeretne gyerekközpontú iskolát csinálni, akkor helyzetbe kell hoznia az igazgatókat. Igazgató pedig csak a legjobbakból, a legkreatívabbakból válhatna, mert rajta múlik minden.

– Az államosítás óta már nem.

– Nálunk a Radnótiban igen, a működésünket irányító egyetem nem vett ki semmit az igazgatók kezéből. De a jó igazgatóval sem működik a rendszer, ha nem adnak hozzá pénzt.

– A kormány hozott pénzt a rendszerbe: az elmúlt években emelte a pedagógusok bérét. Ez segített?

– Nyilván. De ha a fizetések az értelmiségi keresetek átlagához közelítenének, többen is elmennének tanárnak. Még így is sok elkötelezett ember van a pályán. Mert tanárnak lenni jó. A tanár teremt valamit. Gyerekek között van, s tőlük azonnali a visszajelzés. Viszont a presztízsben igenis számít a fizetés. Ha kiderül, hogy tanár vagyok, azt szokták mondani, hogy „jó, hát keveset keresel, de legalább ott van neked a nyári szünet”.

– Amiről most szó van, hogy rövidítik.

– Nagyon helyes! Nagy híve vagyok a rövidebb nyári szünetnek, amiért meg szoktak kövezni. Csakhogy a családok két és fél hónapig nem tudják megoldani a gyerekek elhelyezését. És tanárként sem jó, hogy teljesen kiesel a ritmusból. Ráadásul, amikor kicsit zűrösebb gyerekekkel dolgozol, akikkel a tanév végére elértél valamit, kezdheted elölről szep­­tem­­berben. Olyan ez, mint Déva vára. Két és fél hónap alatt leomlik az egész. Júniusban nem lehet a meleg miatt tovább tanítani, de augusztus 20-a után simán el lehet kezdeni az iskolát. Ám ha ezt meglépnék, óriási felháborodás lenne. Mert igen, a szülők is akadályozói sokszor a változásnak. Az iskola olyan, mint a foci, mindenki ért hozzá, mindenki tudja a tutit. A szülők ahhoz nyúlnak vissza, amit átéltek, nagyon rosszul reagálnak, ha valami másképp történik, mint az ő idejükben.

– A Kádár-korra valamiért úgy emlékeznek a szülők, hogy az színvonalas oktatást nyújtott.

– 1972-ben előkészítettek egy óriási reformot, de azt leállították. Nos, ami 2000-ben, az első PISA-vizsgálat után kiderült a magyar oktatásról, azt mind leírták már 1972-ben is. Katasztrófa volt az az oktatási rendszer is. A szülőknek nehéz elfogadniuk azt is, hogy a tudás ma másképp jön létre, mint 40 éve. Emlékszem, a nagyapám dührohamot kapott, amikor 1986-ban leültem a Commodore 64 elé, azt hitte, elrontom, pedig ő még bekapcsolni sem tudta. Ma pedig én kérek tanácsot a gyerekektől, hogyan kell ezeket a kütyüket használni, mert ők sokkal jobban értik. Azt kéne elismerni, hogy már nem az iskola adja át az elfogadott, kanonizált tudást, de erre remény sincs. Az információ ma pillanatok alatt elérhető, megszűnt az információs privilégium, és árt az a rendszer, amelyik elhiteti, hogy a tanár a mindentudó és a diák kérdez.

– Az iskolának tehát másról kéne szólnia. A gyerekek is mások ebben a megváltozott világban? Pszichológusok elveszett generációkról beszélnek, amiket a virtuális valóság bekebelezett, s ebben a térben elveszítik valós kapcsolataikat.

– Dehogy veszítik! Ez egyfajta generációs hatalmi mozzanat, mindenféle ökör­­séget kitalálunk a fiatalabbakra. Ezek a sá­­pítozások arról szólnak, hogy mi, idő­­sebbek mindarról, amit nem értünk, kitaláljuk, hogy kockázatos. A gye­­rekek pont ugyanolyanok, mint egykoron. Ugyanazok a motivációik, a gondolataik; a technikai világ változik körülöttük, amitől bizonyos reakciók megváltoznak.

– Akkor el lehet találni a gyerekekhez?

– Persze! De ez mindig nehéz volt, mert a tanár és diák között magasodik egy fal. A diákok is konzervatívak, a tanárról azt gondolják, hogy valami speciális lény. Két tanítványom röhögőgörcsöt kapott nemrég, amikor megláttak a barátnőmmel, amint moziba megyünk. Tanár, moziban, barátnővel? Ilyen nincs! Nem tudom, miért ilyen konzervatívak a gyerekek, de azok. A tanár számukra egy másik univerzum, és sajnos az ő fejükben is egy rossz iskolakép van, és feszültek lesznek, ha más történik, mint amit ők a tanulásról gondolnak. Valahogy ezt a falat kellene lebontani egyszer.