HETVEN év
A fotón Margit néni, a kilencvenéves auschwitzi túlélő, ölében dédunokája. Önfeledt pillanat. Nézem az idős asszonyt, arra gondolok, akár anyám is lehetne a képen. Csak hát ő – hatvannégy évvel Auschwitz után – elhagyta a túlélők keserves földi pályáját. Már egy másik szférában próbál felejteni. Azt remélem.
Nagynéném – anyám nővére – mindig azt mondta: Auschwitz után minden nap ajándék. Mert ahogyan semmiféle józan oka nem volt annak, hogy bűntelen milliókat meggyilkoltak, a túlélésre sem volt magyarázat. A vak véletlenen múlt. Egy német tiszt kézmozdulatától függött élet és halál.
S aki túlélte, úgy érezte: örökre adós maradt. Elgázosított, tarkón lőtt, agyonvert, éhen halt sorstársai helyett is élnie kell. Elmondani az elmondhatatlant.
De a lágerek tanúi leginkább csak hallgattak, hogy szörnyű emlékeiktől megkíméljék gyerekeiket, unokáikat. Rémálmok ne kísértsék őket.
Az elhallgatott múlt lett a következő nemzedékek öröksége, és az a szorongató érzés: múltunkkal együtt gyökereinket is elveszíthetjük. Egymásba sem kapaszkodhatunk többé.
A hallgatás pecsétjét csak az törheti fel, aki megbocsátani is képes. A múló évtizedek tán segítenek a megbékélésben, hisz a tettesek, áldozatok leszármazottjai egyaránt ártatlanok. Most már akár le is tehetnénk a fegyvert. Rég meghaltak azok is, akik gyilkoltak vagy akik parancsszóra bevagonírozták magyar társaikat a halálvonatokba.
Ez egyike azon képeknek, amelyek most a Madách téren láthatók: a 70 év unokái című köztéri fotókiállítás fontos, mert felejteni is tudni kellene szabadságunkhoz. De aki gazembereknek épít szobrot, szörnyetegek véres tetteit álmodja vissza a jelenünkbe, az sem emlékezni, sem felejteni nem akar. A gyűlölet élő emlékműveinek építői igyekeznek visszaforgatni az időt a negyvenes évekbe.
A halottak nem türelmetlenek, csak a mi időnk pereg megállíthatatlanul. A túlélő megértő mosollyal néz a kamerába, mert tudja: a jövő reményét a múltért kárpótlásul kapta.
S. Zs.
