Hepcia

A mi kedves vezetőink olyanok, mint a kiskakas. Fölborzolják a tollaikat, kiállnak, és rikkantgatnak. Ijesztgetik a Nyugatot. Szeretnek nagyot kukorékolni. Hogy mi nem leszünk uniós gyarmat. Brüsszel nem tör át. Barroso király nem királyunk. Scheppele sleppje nem seper el. És így tovább. Ugocsa non coronat.

Mulatságos ez a hepciáskodás. Mindenkinek oda kell mondogatni. Mindenre válaszolni kell. Csak a miénk lehet az utolsó szó.

Ötven amerikai kongresszusi képviselő levélben aggódik a náci eszmék felélesztésének államilag támogatott kultusza miatt, mire a miniszterelnök azzal vág vissza, hogy a Kuruc.info ottani szerverekről üzemel, vagyis skrupulus nélkül a levélírók nyakába varrja az antiszemita provokációkat, mintha legalábbis az ő kormányuk iktatott volna a tantervbe nyilas írókat, ők állítanának szobrokat hírhedett Hitler-csatlósoknak, és neveznének el róluk utcákat.

Az Országgyűlés elnöke képtelen tartani a száját, óránként talál magának valakit, akit kioszthat, senki sem úszhatja meg, ha akár hajszálnyit eltér az ő – természetesen – hivatalos álláspontjától, nemcsak Elie Wiesel vagy az RMDSZ, hanem saját térfelének ideiglenes eltévelyedettjei is, mondjuk Németh Zsolt vagy a Magyar Hírlap.

Senki sem nyithatja ki megtorlatlanul a száját, legyen bár akkora hatalmi tényező, mint Hugh Grant, a színész, aki a méltóságos Médiatanácsot merészelte rossz szóval illetni, ám nem kerülheti el a sorsát, a nemzetközi kommunikációért felelős államtitkár időt és fáradságot nem kímélve fölkutatja a lakcímét, és jól elküldi neki a cáfoló csomagot.

Nagy tételekben megy a hepcia.

A nagyköveteknek meg van mondva, hogy ne hagyjanak egyetlen újságcikket sem megválaszolatlanul, legyenek naponta készen olvasói episztolákat írni, amelyekben helyreállítják az igazságot.

Legfelső utasítás, hogy a Párt irányítása alatt álló közintézmények nem veszíthetnek, még bírósági ítéletekkel szemben sem. Valaki addig rágta a körmét, amíg ki nem találta, hogy a Klubrádió pályázata érvénytelen, mert az üres hátoldalak nincsenek szignálva – mit tesz isten, bejött, legközelebb majd az lesz a baj, hogy nincs elég új bekezdés, összefolyik a koncepció, csak nem gondolják, hogy ilyen tagolatlan, slendrián munkával frekvenciát lehet kapni.

A gleichschaltolt Alkotmánybíróság kimúlása előtti utolsó erejével fölemeli a fejét, elmeszeli az egyetemisták röghöz kötésének és a bírák nyugdíjazásának törvényét, mire a miniszterelnök közli, hogy fütyül rá, „a rendszer marad”.

Nincs szabály, nincs törvény, nincs jogrendszer, amely a kormányakarat elé áll. Ha gátat túr föl ezer vakond, akkor sem.

Olyan ez, mint amikor Petrucchio A makrancos hölgyben addig kínozza Katát, amíg az a Napra azt nem mondja, hogy Hold. Vagy az ősz öregre, hogy viruló fiatal lány. Semmi sem az, ami; minden az, aminek mi mondjuk. Tanuljátok meg, hogy nektek itt nem terem fű, csak nekünk. Nyirő makulátlan hős és hazafi; Horthy zsidómentő; Prohászka, ha megéri, tiltakozott volna Auschwitz ellen.

Röhejes lenne, ha nem volna olyan tragikus.

A világ azért röhög rajtunk.

A hepciánkon. Az örökös visszabeszélésen, a Brüsszelből hazajövet ellenkezőjére fordult nyilatkozaton, a gyarmatosításdumán, a szabadságharcon, a pávatáncon. Az unortodox gazdaságpolitikán. A matolcsyzmuson, amely maga a virágba borult hepcia. Ha hallgatnánk, bölcsebbek maradnánk. Legalább nem hívnánk föl magunkra a figyelmet. Csöndben meghúzódva nem tennénk ki magunkat a kaján tekinteteknek. Nem emelnénk reflektorfénybe a durcás sértettségünket. Nem lepleződnénk le minduntalan.

A Közgép ügyvédje minden lehetséges fórumon tiltakozik az összeláncolt LMP-képviselők felmutatott táblái ellen. Itt is, ott is virgoncan ismételgeti a transzparensek feliratait: „Mutyigyár.” „A közgép mindent visz.” „Így tűnik el a pénzed.” Reklámot csinál a gyanúsításnak. Segít terjeszteni a lokalizáltan publikált véleményt.

Csáth Géza Az albíróék című, derűsen ironikus novellájában a torokfájással nyűgösködő, csinos albírónét megvizitálja és vizsgálat közben megcsókolja az orvos, amit a pironkodó asszonyka amolyan műfelháborodással azonnal elmesél a barátnőjének. Az eset – nőkről lévén szó – suttogó pletykaként szűk körben terjed, s a férj fülébe jut, aki először arra gondol, hogy párbajoznia kellene, de utóbb más megoldást választ. Egy reggel az aznapi újságot prezentálja a feleségének, „olyanféle hanghordozással, mint amikor alsó gimnazisták a Talpra magyart szavalják, és mosolyogva, kipirulva” olvasni kezdi az utolsó oldalt: „NYÍLTTÉR. Figyelmeztetés. A nagy Galeotto városunkban is felütötte a tanyáját. Egy úri egyénnel és nőmmel kapcsolatban ugyanis olyan hírek kerültek forgalomba, amelyekkel szemben egy figyelmeztetéssel kell élnem. Figyelmeztetem e hírek terjesztőit és koholóit, hogy minden effajta rágalmazást aljas koholmánynak jelentek ki, s amennyiben azok nőm becsületét érintenék, a törvényes lépéseket ellenök haladéktalanul megteszem. Petrovics János törvényszéki albíró.”

Kétségkívül frappáns megoldás. Eddig csak kevesen és titokban mulattak a csekély elméjű Petrovicson, eztán már sokan fognak sajnálkozva egyenesen a szemébe nevetni. Csáth szarkazmusa még egyet csillan, amikor a feleség reagálásával folytatja: „No, hála istennek, csak hogy most már vége van ennek a kellemetlen ügynek.” Az affektált asszonyka nem veszi észre, hogy a cáfolat megerősíti és széles körben terjeszti el a bizonyítani vélt állítás ellenkezőjét. Az egészből csak egy csacska kérdésre telik tőle: „Te, micsoda az a nagy Galeotto?”

Ha egy jelentéktelen tényező követel magának „nyílt teret”, és önelégülten igyekszik fontosnak látszani, nagy a veszélye annak, hogy lejáratja magát. Ha alsó gimnazistaként a Talpra magyar hanghordozásával hadakozunk a képzelt ellenség ellen, nevetségessé válunk. Ha elhisszük magunkról, és másokkal is el akarjuk hitetni, hogy a fél világ minket támad, de mi nem vagyunk rés, hanem erős bástya a béke frontján (idősebbek emlékeznek az ötvenes évek szlogenjére), ahogy egykor „a kereszténység védőpajzsa” is mi voltunk, most pedig Brüsszel, Strasbourg és New York diktátumának állunk ellen, jelenleg éppen Brüsszelt győztük le (miközben minden lényeges kifogásának helyt adtunk), az komikus szereptévesztés.

Illő szerénységre inthetne az angol Daily Mail, amely újfent összekeverte Budapestet Bukaresttel, és főcímben közölte, hogy Bruce Willis Romániában forgat.

Lehet, hogy a nagy Galeotto szerte Európában felütötte a tanyáját?