Helyzet van
Vészjelző bekapcsolva, száz kilométer per órás sebességgel robogunk át Leányfalun. A rendőrök nem állítanak meg, hanem biztosítják az utat. Rendkívüli a helyzet. Hogyan is ne lenne az? Víz alatt van a Pap-sziget, egyik törzshelyünk, a Szentendre és Leányfalu közötti gasztronómiai kapocs, a Határ csárda parkolója, a kerthelyiség, arrébb a Duna-parti focipálya. Az úton is szlalomozni kell az átfolyások miatt.
Reggel telefonáltunk a katasztrófavédelemre: segítenénk. Az interneten kellett regisztrálni, és hamar jött a válasz: a Rómain várnak minket. A Királyok útjának megadott pontján azonban a katasztrófavédelmisek csak sajnálkoztak: olyan sokan jöttek ki, hogy mi már nem férnénk a munkához. Ha tudunk, menjünk át Leányfalura, ott viszont szükség van még a munkáskézre. A Mol-kútnál homokot kell zsákolni.
Nem mi vagyunk az elsők, sem az utolsók a kútnál. Egy katasztrófavédelmis hölgy tyúkanyóként tereli egybe a csoportot: zsákokat fogunk rakni, csak elakadt a homokszállító. Egyetemista korú társaságban magyaráz egy fiatalember: a fizikaprof mesélte, hogy a parasztemberek miért köpnek a markukba, mielőtt kezükbe veszik az ásót, lapátot. Hidrogénkötés alakul ki, így nem csúszik a nyél. Vízzel nem megy? – kérdezi reménykedve egy lány, aki eddig operaházi élményeiről mesélt. Nem hiszem, mondja a kék pólós fiú nevetve, biztos számít a PH-érték is. Szóval köpni kell, ahogy a klasszikus recept mondja. Elnevetem magam, hozzáteszem: köpni kell, fuj-fuj. Aha, ismered – kacsint a fiú. Természetes, hogy ismerem, hiszen a Bizottság az én fiatalkorom együttese. Az érdekesebb, hogy te is ismered.
Nincs idő kivesézni a Wahorn-számot, az önkormányzat épületéből lélekszakadva rohan egy lány. Siessünk: Leányfalu fölött erősen szivárog a gát, villámsebesen meg kell erősíteni. Tyúkanyó határozottan intézkedik: üljünk kocsiba, és az ő villogó lámpás felvezetésével irány a hely, ahol segíthetünk, a rendőrség biztosítja a konvojunknak az utat.
A homoktöltés színhelyéhez közeli parkolóhelyen a kék pólós fiú társai lapátokat emelnek ki a kocsijukból, csizmákat, sapkákat. Ők rendesen készültek, nem úgy, mint mi. Nem kell valakinek sapka? – kérdezi a fiú rám sandítva. Mintha azt üzenné a tekintete: ha ő kopasz lenne, bizony nem menne ki a tűző napra hajadonfőtt. Elfogadom. Kisebb hatvannégyvármegyés szakasz érkezik menetelve, egy társuk buzgón kamerázza őket. Segíteni jöttök? – kérdezi az egyik egyetemista. Persze, válaszol valaki a fekete trikós, fekete sapkás egyenruhások közül. No, akkor segítsetek, hozzátok a lapátokat – és már osztja is a szerszámot az ismerős csapat tagja.
Aztán lapátolás kifulladásig. Hamar, szinte magától elrendeződik, hol is legyenek az üres zsákok, hogy mindenki hozzájuk férjen, hol a megrakott zsákok gyűjtőhelye. Amikor a szállítókocsik jönnek, varázsütésre csatárláncba rendeződünk, hogy minél gyorsabban érjen célba a szállítmány. Az egyik kupacnál ismeretlen, vékonyka fiatalasszony kezdi az adogatást. Mondom neki: cseréljünk helyet, ne te emeld fel az ötven kilóddal a zsákokat a földről.
Csak most tűnik fel valami. Reggel óta itt mindenki mindenkivel tegeződik. Nem számítanak a nemek, a ruhák vagy akár negyvenévnyi korkülönbség. Rendkívüli a helyzet.
Barát József