Hé, nem lépsz be a Fideszbe?

Volt már parlamenti és önkormányzati képviselő, egyetemi tanár. Kulturális intézmény vezetője viszont most először.

És nem is számítottam rá, hogy engem választanak a bukaresti magyar intézet igazgatójává. Bevallom: leginkább a politikai múltam miatt tartottam az elutasítástól. Az SZDSZ manapság nem jó ajánlólevél.

De – vélhetően – „enyhített” a dolgon, hogy ön Kolozsvárott született, és sokáig ott is élt.

Valóban két kultúra érintettje vagyok. Szoktam mondani: két hazám van, s nem vagyok hajlandó egyikből sem „kiköltözni” a másik kedvéért. Erdélyben nőttem fel, ott kezdtem az egyetemet is. Nemkülönben ott váltam értelmiségivé.

Édesapja, Bretter György Erdélyben az egyik legismertebb filozófus volt, iskolateremtő. Az ön számára természetes lehetett a szellemi-kulturális közeg.

Így van. A hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején apám sok fiatal filozófussal együtt úgy gondolta: a politikai reformot – amelyről akkoriban azért még álmodni sem lehetett – egyfajta nyelvi reform készítheti elő.

Tanítványai szerint édesapja úgy gondolta: a „bölcselő” független a hatalmi beszédtől, és ebben a szabadságharcban a cenzúrát „inspirációs forrásnak” kell tekintenie. Azaz: megtudni, mire kell fittyet hánynia. Ez volt az „ellenzékelőttiség” – ahogy a Bretter-kör tagjai mondták.

Számukra a szocializmusról másképp beszélni annyit jelentett, hogy „áttételes beszédmóddal” bomlasztották a diktatúra logikáját. Apám maga mellett tudta az akkori fiatal reformértelmiség krémjét, mások mellett Tamás Gáspár Miklóst, Molnár Gusztávot, Ágoston Vilmost.

Különféle írásokból tudható: a magyar értelmiség a hetvenes években „bizonyos szabadságot” élvezett Erdélyben. Ugyanis Ceauşescu 1968-ban „kimaradt” a prágai bevonulók közül, ezért a szovjet blokkban meglehetősen kényes helyzetbe került. Szüksége volt minél szélesebb támogatói körre, beleértve a magyar értelmiséget is. De meddig tartott az enyhülés időszaka?

A hetvenes évek végéig. Addig kulturális intézmények nyíltak, a román televízióban elindult a magyar adás is, működni kezdett a Kriterion Könyvkiadó, és megjelent A Hét című magyar nyelvű hetilap. Erdélyen belül pedig Kolozsvár mindig is kulturális fellegvárnak számított. Igazi multikulturális környezet. Tökéletes összhangban élt együtt a román többség magyarokkal és németekkel. Ez a harmonikus együttélés leginkább a hétköznapokat színezte át. A kolozsvári kocsmában mindegy volt, hogy magyarul, románul vagy németül kérik ki a sört. Ez a háromnyelvűség jellemezte az Echinox című diáklapot is, amelynek társszerkesztője voltam a Babeş–Bolyai-egyetemen.

Mégis áttelepedett Magyarországra 1982-ben. Az egyre erősödő diktatúra miatt?

Tekintsünk el az ilyenkor szokásos üldöztetési ideológiai toposzoktól.

Nem üldözték?

Nem. És nem is éheztem, sőt még azt sem éreztem, hogy mindenáron a magyarországi társadalom része akarok lenni.

Akkor miért jött el onnan?

Személyesebb okai vannak. Híres édesapám árnyékából akartam kilépni. Őt Magyarországon kevésbé ismerték, én meg szerettem volna kideríteni, mit is érek valójában. Odaát hagytam mindent, a tisztes tanári egzisztenciát, barátokat, szerelmeket. Ezt csak így lehetett.

„Személyes” okokból lett később politikus is?

Őszintén szólva: nem akartam politikus lenni. Elvégeztem a filozófia szakot az ELTE-n, 1987-ben szociológusi végzettséget is szereztem, majd Pécsre költöztem, ahol egyébként édesapám született. Gyerekkori álmom volt, hogy akadémikus leszek, aki tanít, olvas és ír. Ez szép lassan teljesült. Folyóiratokban publikáltam – egyebek közt a Beszélőben, a Szabadelvű Unióban és a Könyvvilágban. A Janus Pannonius-egyetemen elindult az oktatói karrierem is. Aztán mintegy odasodródtam a demokratikus ellenzékhez. Igaz, a kisebb szünetekkel együtt húsz évre kerekedett politikai pálya alatt folyamatosan tanítottam felsőoktatási intézményekben. Pécsett és a Corvinus Egyetemen is.

De mit jelent az pontosan, hogy „odasodródott”?

Talán 1988–89 fordulója lehetett. Mentem az utcán, a túloldalról átkiabált az egyik egyetemi kollégám: „Hé, nem lépsz be a Fideszbe?” Próbáltam túlkiabálni az utcazajt: „A Fidesz komolytalan, én az SZDSZ-be tartok.” Így ment ez akkoriban. Másrészt abból a közegből, ahonnan jöttem, nem mehettem volna máshová, csakis a szabad demokraták közé.

Párttagságát aztán már 1990-ben parlamenti mandátum követte.

Ha hiszi, ha nem: országgyűlési képviselő is véletlenül lettem. Egyszerűen azért, mert – a politikai marketing nyelvén szólva – a szakállas filozófus típus volt „piacképes” akkoriban. Azt hitték, ez az emberfajta tudja a legjobban, merre tovább. Nos, nekem fogalmam sem volt róla. Csak hasonlítottam némileg Tamás Gáspár Miklósra és Kis Jánosra. Messziről. Fél évig győzködtek a pécsi SZDSZ-es tagtársak, induljak a helyi szervezet országgyűlési jelöltjeként. Nem akaródzott. Aztán az első demokratikus választások előtt meghívtuk a sajtót Pécsre, hogy bemutassuk a mi négy jelöltünket. Nem sokkal a média érkezése előtt kiderült: közülük ketten – finoman fogalmazva – mégsem felelnek meg az elképzeléseinknek. Ott ültem a fogadóbizottságban. Egyik párttársam oldalba bökött: „Ugyan már, ugorj be jelöltként.” Elvállaltam. És én lepődtem meg a legjobban, amikor a választók nagy többséggel beszavaztak az Országgyűlésbe. Ültem az alakuló frakcióülésünkön rövidnadrágban, s azon gondolkodtam: azért elkelne egy öltöny a Parlamentbe.

Majd tagja lett az Országgyűlés oktatási, tudományos, ifjúsági és sportbizottságának, elnöke a felsőoktatási albizottságnak. 1998-ban – átmenetileg – mégis búcsút intett a politikának. Netán zavarta, hogy ellenzéki szerepre késztetné az Orbán-kormány?

Egyszerűbb a magyarázat: hat hónapra Amerikába utaztam ösztöndíjjal, és megírtam a doktori disszertációmat Politika a határon címmel, amelyben egy társadalomfilozófiai vitát elemzek. A vita 1957–58-ban Angliában robbant ki, Amerikában 1988-ban éledt újra. A magánélet jogi szabályozásának lehetőségeit firtatta. Úgy gondoltam, ezzel visszatér az életem az eredeti medrébe. Aztán olyan lettem, mint az egyszeri focista, aki bejelenti, hogy visszavonul, búcsúmérkőzést is tart, majd – mintha mi sem történt volna – visszatér, s játszik még tíz évet.

Mi vonzotta vissza a politikába?

Kisebb küldöttség keresett meg 2000-ben. Megkértek, segítsek rendet tenni, mert a pécsi pártszervezetben káosz van. Akkor azt hittem, a visszatérés csak rövid időre szólhat. Nem így lett. 2002-től önkormányzati képviselővé választottak. Idén viszont végleg és tényleg elhagytam a politikusi pályát.

Politikai indíttatásból? Arra gondolok: pártja kilépett a koalícióból. Kapóra is jöhetett, hogy a kulturális kormányzat meghirdette a bukaresti posztot.

A „fő ok” ötéves, és nagy, fekete szemekkel néz rám, amikor esténként azt mondom neki: „Dömdödöm.” Másrészt jósnak kellett volna születnem, hogy előre tudjam: amikor bejelentem távozásomat a politikából, a miniszter már meg is álmodta, hogy ki fog jelölni a bukaresti posztra. Egyébként is azt gondolom: a politikusi élet legfeljebb húsz év. Épp anynyi, amennyit kisebb-nagyobb szünetekkel eltöltöttem a pályán. Ami pedig az új helyemet illeti: nyilván a fő „célpont” a román közönség. A hagyományosan színvonalas romániai színházművészetből „nőtt ki” a modern film. Feltűnt egy új filmes generáció, sorra alakultak fesztiválok, létrejött az új román film piaca.

És mit tud ehhez hozzátenni Magyarország?

A magyar kísérleti színháznak és filmnek biztosan lesz keletje, a modern zenei irányzatokat is kedvelik ott. A világzenei, klezmer- vagy balkáni alapú zenét játszó együttesek számára is garantált arrafelé a siker. Sok esetben eleve megvan a párhuzam a két ország kulturális tendenciái között. Csak a közös pontokat kell megtalálni.