Hatvan éve végezték ki Sólyom László altábornagyot

Három éve védte meg doktori értekezését a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemen Schubert Katalin százados. Miért választotta — nőként — épp a Tábornok-pert, Sólyom Lászlóék, vagyis a Rajk-eljárás után megmaradt „ludovikás” vezérkar lemészárolását témául? — tudakoltam a hadtörténésztől.

„Több összetevője volt témaválasztásomnak: különböző katonai pályaképek, életutak bemutatása, egy 1944/45-ös katonai nemzeti ellenállás konferencia szervezése és a Magyar Néphadsereg 1856 és 1990 közötti korszakáról rendezett kerekasztal-beszélgetés kapcsán merült fel az 1950-es katonai perek máig — kellő mértékben — feltáratlan összefüggésrendszere. Az 1944-es nemzeti ellenállás történetében Mikó Zoltán vezérkari százados 1945. augusztus 15-i NKVD általi halálra ítélése volt az első katonai koncepciós per. Kutatásaim során ebben a dolgozatban a magyar közelmúlt 2. világháborút követő új, népi demokratikus korszak katonai vezetőinek sorsán keresztül mutattam be egy diktatórikus rendszer néhány társadalompolitikai tényezőjét, első sorban az utókor okulásául. A magyar történelemben — nem szokatlanul — az ország akkori politikai vezetői önként és kegyetlenül áldozták fel a hadsereg katonai elitjét a szovjet szocializmus modell mechanikus másolásakor, ezzel a mai napig ható károkat okozva” — vélekedik Schubert Katalin.

Tízen a bitófán

Az ÁVH vizsgálatot követően két perben is tárgyalta a főtisztek ügyét a katonai bíróság. Az elsőben — 1950. augusztus elején — 12 halálos ítéletet hirdetett ki a hadbíró. Az elnöki tanács azonban megkegyelmezett Somogyi Imrének, Kuthy Lászlónak, Bodrossy Eriknek, Dumbovich Emilnek és Gömöri Viktornak” — folytatja az „eligazítást” a hadtörténész. Életük megmaradt: internálták, elítélték őket, csak 1954-től kezdődően kerülnek ki a börtönből, utána „civil” életet élhettek.

A Sólyom-ügyben tíz személyt végeztek ki, kényszermunkára 26-ot, fegyházra 14-et ítéltek. Sólyom altábornagy, vezérkari főnök; Révay Kálmán vezérőrnagy, a páncélos csapatok parancsnoka; Beleznay István vezérőrnagy, a hadtápszolgálat főnöke; Pórffy György vezérőrnagy, a tüzérség parancsnoka; dr. Merényi Gusztáv orvos-vezérőrnagy, az egészségügyi csoportfőnök; Lőrincz Sándor ezredes, az anyagtervezési csoportfőnök; Illy Gusztáv nyugállományú altábornagy 60 éve történt bitófára juttatása a honvédség történetének egyedülállóan tragikus eseménye.

Egy másik katonai ügyben Vaikó György tüzér alezredest (akinek letartóztatásánál, vallatásánál még felvetődött, hogy Pálffy György reaktiválta, illetve hogy a demokratikus pártok közül miért a szociáldemokrata és nem a kommunista tagja lett.), dr. Diettrich Lajost, illetve Rátki Henriknét, Vaikó anyósát akasztották fel. Őket még korábban, a Rajk-perről leválasztott Pálffy-eljárás „hozományaként” tartoztatták le, és szintén még 1950. augusztusában végezték ki.

Ma is vitatott, történelmileg miként skatulyázható be ez a per: akad, aki Rajkékhoz sorolja, van, aki önálló bírósági ügynek tartja, s van aki Sólyomékhoz sorolja. „Én is ez utóbbihoz tartozom — mondja. — De itt az objektivitásomat mindenképpen befolyásolja, hogy Vaikó Györgynét tartom a „nemzet mártírjának”, ha egyáltalán ki kell választani egyetlen személyt tragikus (fél)múltunk szereplői közül. A szónak a mai értelmében semmilyen kémkedési, hazaárulási ügyet nem követett el ez a család, ha csak azt nem, hogy a nyugállományú ezredes, Rátky Henrik nem volt hajlandó még a felesége, lánya kérésére sem, Ausztriából visszatérni Magyarországra. Vaikó Györgyné úgy válik súlyos beteggé, hogy egyszerre üldözik is és fel is használják, majd elítélik a férje és az édesanyja perében. 1956 után Nyírő professzor jóvoltából nem viszik vissza a börtönbe, hiszen mindenféle nemzetközi jognak ellent mond, hogy beteg embert ítéljen el az állam”.

A 60. évforduló ürügyén persze azt feszegetem, mire jutott vizsgálódásai során, ami az utókor számára is figyelemre méltó lehet, s nemcsak szakmai (katonai) szempontból? Próbálom megérteni, mi értelme volt — utólag szemlélve — lemészárolni a tejes vezérkart, tudásával, tapasztalatával együtt a Rákosi-korszak „legfényesebb” esztendeiben?

„Minden háború vége új helyzetet jelent a katona számára: meg kell nyerni a békét, s készülni a következő háborúra, tanulva a megvívott harcok fájdalmas tanulságaiból — összegzi az elsajátított szakirodalomból leszűrt tapasztalatait. — Magyarországon keveset tudtak a szovjet proletárdiktatúráról, de hamar megtapasztalták, ebben a diktatúrában is eleve gyanús, aki szembeszáll a hatalommal. Gyanús és veszélyes, mert aki egy diktatúrát elvetett, csak idő kérdése, mikor lesz ellenálló a másikban is. Sólyom pályaképe, 1945 és 1950 közötti életútja, tragikus halála méltán emeli katonahőseink közé. Célom az volt, hogy a politikai döntéshozókon kívül a közvélemény figyelmét is felhívjam valamennyi áldozat egyértelmű rehabilitálására.

Csak 2007-ben történt meg a katonaetikai rehabilitálás azzal, hogy altábornagyból posztumusz vezérezredes lett. Ez jogos kérése volt a tábornok gyermekeinek ugyanúgy, mint a katonaértelmiség számos tagjának. Természetesen még ugyancsak sok a tennivaló akad annak érdekében, hogy a szélesebb közvélemény is valódi hősének, mártírjának tartsa Sólyom Lászlót. Ebben a munkában leánya, Ildikó könyvei, megszólalásai tették a legtöbbet az elmúlt évtizedekben” — hangoztatja.

Oktatóként a tiszthelyettes hallgatói között nem egyszer tapasztalta, hogy a névből a fiatalok arra gondoltak, hogy a volt államfőről van szó. „E történet megnyugtató feldolgozása megtörtént, de attól még messze vagyunk, hogy mindenféle izmusok és pártpolitikáktól függetlenül tudja a magyar közvélemény helyére tenni a nemzet lelkiismeretét terhelő eseményeket. Nem is lehet, hiszen az a logika, amellyel Rákosi és szűk köre a proletárdiktatúrát kiépítette, vezetett el 1956-hoz. Oktatóként, kutatóként és fiatal nagymamaként egyaránt fontosnak érzem, még sokszor és sokat beszélgessünk erről a közelmúltunkról, s találjuk meg azokat a pozitív példákat, ami azért szép számmal akad ebből a 2. világháború utáni korszakból. Apáink nemzedékében nemcsak gyilkosok és mártírok voltak, hanem egy nagyszerű korosztály tagjai is, akik részt vettek az újjáépítésben, tanultak, dolgoztak, családot alapítottak. Megpróbáltak normális életet élni itt a Kárpát-medencében. Nem az ő hibájuk, hogy erre 1990-ig várni kellett. A megbékélés társadalmi értelemben nem egyszeri ütközet, hanem sok éves hosszan tartó munka valamennyiünk részéről” — mondja összegzésként.