Hatalmi butítás

- Kormányzati kommunikátorok szerint Magyarország egyre jobban teljesít, a magyar gazdaság pedig gyorsnaszád. Csakhogy a valóság más: 11,8 százalék a munkanélküliségi ráta, a beruházási index 16 százalék. Annak idején még a liberális szavazók is kiröhögték az SZDSZ-es Kóka Jánost, amikor előállt a „pannon pumával”. De a fideszes kormánypropaganda valahogy sokkal gyatrább gazdasági teljesítmény mellett is sikeresebbnek tűnik.

Ceglédi Zoltán: Azért a „pannon puma” sem maradt hatástalan: elvégre 2006 után is kormányon maradt az MSZP–SZDSZ koalíciója. Szerepe volt ebben a propagandának is, amelyről Gyurcsány Ferenc bevallotta Őszödön, hogy nem volt igaz. De hát ez is a mindenkori kormányzati kommunikáció célja: a valóság elhajlítása az önfényezés érdekében. Az elmúlt években azonban a valóság inkább törik, mint hajlik.

Kiszelly Zoltán: Egyértelműen az a kommunikáció működőképes, amelyik a hétköznapok felől közelít. Ezért szólít meg a kormány több embert a rezsicsökkentéssel, mint az ellenzék például a demokrácia és a médiahatóság témájával. Vagyis a kommunikáció sikere nem elvont adatokon, fogalmakon múlik. Ezeket ugyanis csak kevesek értik.

C. Z.: Az a helyzet, mint a klasszikus viccben, amikor a rajtakapott férj így szól a feleségéhez: „Most a szemednek hiszel, vagy nekem?” Az emberek hétköznapi élménye ma nem az, hogy Magyarország jobban teljesít. Egyes intézkedések a korábbi nadrágszíjmeghúzásokat hivatottak ellensúlyozni. Ilyen a rezsicsökkentés is. De a legújabb felmérések szerint a megkérdezetteknek így is csak a négy százaléka tud megtakarítani a fizetéséből, ötven százalékuknak pedig a hó végére a legszükségesebb dolgok megvásárlása is gondot jelent.

– A rezsicsökkentés egyértelműen populista intézkedés...

K. Z: Szó sincs populizmusról! De még sikerpropagandáról sem.

– De hát a rezsicsökkentésnek már a középtávú gazdasági hatásai is igen károsak. Ezért is állítom, hogy hatalmi célokat szolgál.

K. Z.: Csakhogy Orbán Viktor nem szépíti a valóságot: egy viszonylagos helyzetre világít rá. Magyarország ugyanis valóban jobban teljesít, mint mondjuk 2009-ben, amikor elvették a tizenharmadik havi nyugdíjat és egyhavi fizetést a közszférában. Az akkor megfelelt az IMF elvárásainak. A mostani kormánynak nem volt szüksége megállapodásra. Bár a különadókat néhol áthárítják a cégek, de még így is kisebbek a lakosság terhei, mint korábban.

C. Z.: Márpedig ha a médiából, az óriásplakátokról és minden lehetséges csatornán ömlik az üzenet, hogy Magyarország jobban teljesít, azt igenis úgy hívják: sikerpropaganda.

– Másfelől: ha nem kerültünk volna ki a túlzottdeficit-eljárás alól, Orbán most kettős mércét emlegetne az általa vizionált szabadságharc jegyében. Miért van szükség a sikerpropaganda mellett még permanens „háborúra” is?

C. Z.: Az ellenségképgyártás segít elterelni a figyelmet a politikai kudarcokról. Sokáig kereste Orbán az „ideális” ellenséget, mire eljutott az Európai Unióig. Kezdetben még próbált csontvázakat találni a 2010 előtti kormányok gazdaságpolitikájában, de nem járt sikerrel. Aztán azzal támadta a balliberálisokat, hogy lejáratják az országot külföldön. De be kellett látnia, ekkora erőt mégsem képvisel az ellenzék. Maradt tehát ellenségként a külföld, azzal: az E- megutált minket. És a „szabadságharc” közben kikerültünk a túlzottdeficit-eljárás alól. Persze nem mindegy, milyen áron. Kicsit olyan ez, mint ha egyetlen almáért kivágtak volna egy egész fát. Magyarország 2011-ben még soros elnöke volt az uniónak, ma pedig azon vitáznak, kizárjanak-e minket.

K. Z.: Ettől azért nem kell tartanunk...

C. Z.: De jelzésértékű a változás a hozzáállásban.

K. Z.: A magyar néplélektől sosem állt távol a szabadságharcos attitűd. Másrészt a magyarok többsége nem látja az uniós tagság előnyeit. EU-s pénzből autópályák épülnek, a bevételek pedig visszafolynak a multikon keresztül Nyugat-Európába. Ma nálunk a lakosságnak benzinre sincs pénze, hogy használja az utakat. Ezért van szükség patrióta gazdaságpolitikára. Amit egyébként nem a Fidesz talált ki: Barack Obama már évekkel ezelőtt váltott. Orbán is felismerte: helyzetbe kell hozni a magyar cégeket.

C. Z.: Igaz. De csak az ismerőseikét hozzák helyzetbe. Nem rémlik, hogy Amerikában a patrióta gazdaságpolitika jegyében Obama sógora épített volna autópályát. Egyébként ma Magyarországon csak uniós pénzből folynak fejlesztések. Ezért is abszurd az unió ellen vívott szabadságharc.

– Ráadásul Orbán Viktor olykor elismeri, hogy soha ennyi kohéziós támogatást nem kapott Magyarország, aztán ismét hátrányos megkülönböztetésről beszél.

K. Z.: Nincs ebben ellentmondás. A kohéziós támogatást megkapják az arra jogosult országok, így mi is. Ugyanakkor a Bajnai-kormány igazi „csontváza”, a 7,5 százalékos hiány ellenére sem engedélyezte az E- a Fidesz-kormánynak a nagyobb deficitet, noha a kormányváltás évében erre hagyományosan lehetőséget kapnak a tagállamok. És az is igaz: a nagyobb uniós országokkal jóval elnézőbbek, mint Magyarországgal.

– Azok nem is feszegetik az uniós jogokat. De kit akar meggyőzni a harci retorikával és a sikerpropagandával a kormány? A híveit ugyanis nem kell.

C. Z.: A kormányzati kommunikáció alapeleme a folyamatos „butítás”. A Békemenet élén sem Solymosi Frigyes akadémikus vonul, és a nyilvános rendezvényeken nem Márai Sándor, hanem Wass Albert az irodalmi példa. S hogy kiket céloz meg mindezzel a Fidesz? Azokat, akik 2010 óta elpártoltak Orbántól. Másrészt a szélsőjobboldali szavazókat is. A Republikon Intézet mérései is alátámasztják: elmosódni látszik a Fidesz és a Jobbik közötti határvonal. A mai jobbikos szavazó nem ugyanaz, mint három éve: jellemzően fiatalabb és iskolázottabb. Ez a réteg felteheti magának a kérdést, kire adja a voksát egyfordulós választáson: egy szélsőjobboldali pártra, amelyre újabb négyéves ellenzéki szerep vár, vagy a győzelemre esélyes Fideszre? Persze a kormányzati kommunikáció azért is lehet sikeres, mert a demokratikus ellenzék „nem ér rá” ellenvetni. Egymással csatáznak ugyanis.

– De hogyan is kampányolhatna a populista politikával szemben felelősen az ellenzék?

C. Z.: Ungvári Tamással értek egyet, aki szerint nemcsak a tartalom fontos a politikai közbeszédben, az is lényeges, ki beszél. Az ellenzék kommunikációjában felfedezhetők jó elemek – csakhogy ezeket a közvélemény nem hiszi el. Átütőbb lenne az MSZP áfacsökkentési terve, ha az ellenzéki szavazók a Fidesz azonos erejű alternatívájaként tekinthetnének rá. Ahogy többen végiggondolnák Bajnai Gordon adócsomagját is, ha az E14-nek nem csak hat-nyolc százalékos szavazói bázisa lenne. A többség ugyanis nem foglalkozik olyan pártok mondanivalójával, amelyeknek nincs esélyük a győzelemre. Ezért is szükséges az ellenzéki összefogás.