Három a kenyér

– Foglaljon helyet a média trónusában, ám ez felettébb veszélyes fotel – kínál hellyel kézzel faragott székében a hetvenéves Czibula Péter pék és faszobrász. – És tessék csak olvasni, mi van ráírva.
„Tisztánlátásunk ismereteink értelmezésén alapszik” – betűzzük a karfára faragott szöveget.

Míg próbáljuk értelmezni a gondolatot, a mester sokatmondón sóhajt.

– Nem írok, nem olvasok, tévét nem nézek, újságot nem veszek, nem vagyok magyar nemes. Engem ne hülyítsen senki – vált még irodalmibbra Czibula úr.
És már jön is a következő gyakorlat.

– A zsámolyra tessék rátenni a lábát. Maga pedig a Gondolkodó Székbe üljön, csak vigyázzon, nehogy eszébe jusson valami – szól oda a fotós kolléganőnek.
Czibula úr a harmadikban, Dózsa Trónusán foglal helyet. Ő maga nevezte el így az ülőalkalmatosságokat. Veresegyházon vagyunk, a háza melletti műhelyében. A mester nem csupán fában favorit, vekniben is viszi a prímet: hosszú esztendők óta ő készíti – saját meghatározása szerint – az ország kenyerét. Idén is erre készül.

Miről meséljek?

Körben a falakon üvegekben magvak, fűszerek, lisztek, gyógynövények. Odébb saját kézzel épített kemencéje.

– Megkínálhatom magukat valamivel? Esetleg egy kis szárított medvehagymát? – ajánlja fel, mielőtt egy pohár vizet kérhetnénk.
A növényt inkább kihagyjuk.

– Na, kislányok, miről meséljek? – szegezi nekünk a kérdést. – Annyit az elején elmondhatok: minden magyar embernek, aki él a földön, jelképesen ajándékoztam egy szem búzát.
A nemzet kenyere vagy ország kenyere is az én ötletem volt, csak lenyúlták.

Közben a konyhaasztalhoz lép. Ezt is maga készítette.

– Na, tessék elolvasni, mi van írva erre a gyúródeszkára!
„Aki nem volt éhes, az nem ismeri a kenyér valódi ízét.”

– Volt már éhes valaha? – jön az újabb kérdést.
Bólogatunk.

– Hány hétig nem evett?
Bevalljuk, ilyen még nem fordult elő.

– Na ugye. Ezek szerint éhes sem volt még.
Mire megemésztjük a megoldást, már az „aranykenyérnél” tartunk. Kívül aranyfüst, belül márvány a cipó. És akad ólomkenyér is, tizenkilenc és fél kilós.

– Mindig is vágytam arra, hogy a kenyérnek készítsek szobrot.
Sikerült.

Magyarország alakú sütőformát kap elő.

– Egy éve nem használtam, ebben készül majd az ünnepi új kenyér... Na, mit csinál?! Teszi le! Ha ilyen koszosan fotózza le, széttöröm a gépét! – rivall a fotósra.
Míg megbékél, elárulja, pár hete „igazi, ősi magyar kenyeret” készített.

Hogy az milyen?

– Kérem szépen, a hét vezér használta az első doppingszert. Mielőtt csatába indították a katonáikat, hét mag keverékéből sütöttek nekik kenyeret, ami annyi erőt adott a vitézeknek, hogy egy szál karddal is megvívták a háborúkat. Én is ilyet készítettem, a recept titkos.
S hogy honnan az ország kenyerének ötlete?

– 2005-ben nagy társaságot hívtam össze idehaza. Az asszonyok gyúrták a tésztát, én kezeltem a kemencét, és tizennyolc tepsi kenyeret sütöttem. Akkor határoztam el, hogy legközelebb egyetlen tizenöt kilósat készítek. Az ott lévő szakemberek váltig állították, hogy nem fog átsülni. Mégis tökéletesen sikerült. Akkor vetettem fel, hogy gyerekek, csináljuk meg a világ legnagyobb, akár többmázsás cipóját. Csak kemence kell hozzá, és sok pénz.
A technikát persze nem árulja el.

A tizenöt kilós darabról készült fotó eljutott a fűszerreklámokból ismert Benke Laci bácsihoz, aki felhívta Czibula urat, elkészítené-e az ország kenyerét.

Így kezdődött a vekni-sztori.

De az ország kenyere egyszer sem ért el a kormánytagokig.

– Mert elgáncsoltak – tudjuk meg az okot. – Hogy ki és miért, nem árulhatom el, a szálak túl magasra vezetnek. Szeretném megérni a holnap reggelt.
Értjük, s nem is merjük feszegetni a titokládát. Megelégszünk azzal, hogy a kenyér további sorsáról tudakozódunk.

– Szétosztom a nép között.
Hitetlenkedünk.

– Jöjjenek fel ide akkor egy picit – hív a műhely hátsó részében található kis szobába. Fotókat, szórólapokat vesz elő. – Ez harminchárom kilós, ez már nagyobbacska – mutatja a képeket.
– Na, ez volt a legelső, a tizenöt kilós. És itt van a 2007-es szórólap, rajta a szöveg: „A nemzet kenyere.” Na látják, mondtam, hogy én találtam ki.
2005-ben amúgy három kenyeret sütött, a legnagyobb kilencvenhat kilós volt.

– Nem fért ki a kemenceajtón, ki kellett vernem a hátulját, ott szedtem ki.
S hogy idén hány kilós lesz?

– Mennyi legyen?
– Úgy hetven körül – ütünk a hasunkra, hova máshova.
– Akkor annyi lesz.
Indulás előtt közösen nemzetiszín szalaggal kötjük át a nagy fémkenyeret. Így már fotózható Czibula úr.

Nagy mutatvány

– Amit Czibula süt, az nem az ország kenyere, csak az ország legnagyobb kenyere. Ami nagy mutatvány, de enni azért nem ajánlom – ezt már Werli József, a Pékszövetség szakmai főtitkára mondja.
Jóska bácsi hetven éve kenyeres.

– Beleszülettem a szakajtóba.
A szüleim is pékek voltak, a lakásunk is a kis üzem mellett volt.

A Pékszövetség az ünnepre vadiúj receptúrával, Szent István-napi kenyérrel rukkolt elő.

– Amúgy a nemzet kenyere elnevezés nekünk is eszünkbe jutott, de nem akartuk lekoppintani a cukrászok „nemzet tortája”-ötletét – magyarázza Kurdi András, a Pékszövetség elnöke.
Kurdi úr majd négy évtizede van a szakmában, kétszáz terméket gyártó, hatvanöt főt foglalkoztató péküzemét igazgatja.

– A Szent István-kenyér egykilós, kovászos, burgonyás, prémium kategóriás, kézi gyártású termék, amelyet augusztus huszadikára sütnek meg először mindazon a pékszövetségi tagok, akik szerződéssel vállalják az előírt minőségi kritériumokat. Semmi adalékanyag, semmi hókuszpókusz. Húsz százalék főtt burgonyával és huszonnégy órás kovászolással készül. Így jóval kevesebb élesztő kerül a kenyérbe, ami rendkívül egészséges. A főtt burgonyától pedig sokáig friss marad a bélzete – tudjuk meg Kurdi úrtól. – De a részleteket majd Józsi bácsi elmondja, nem akarom elvenni a kenyerét.
Ül a poén.

– A kenyerek általában fölülvágottak, ez viszont speciálisan oldalt vágott, így felnyílik. Ha ez nem jön össze, akkor vak – veszi át a szót Jóska bácsi. – Határozott héja van, ami védi a bélzetet. Testes, de nem bodak.
Hogy mi?

A bodak az a sületlen.

Ünnepi sütés

Ha már a Werli–Kurdi-páros parlagon hagyta a nemzet kenyere elnevezést, Korinek László pécsi jogász, kriminológus, a viktimológia neves szakértője viszont lecsapott rá, igaz, más ötletet is társított hozzá.

– Ehhez a kenyérhez tizenkilenc megye termelői adják össze a gabonát. És akkor a határon túliak miért maradnának ki?
Pár perc kellett csak, hogy ezt kitaláljam – állítja Korinek úr.

Ő ilyen kitalálós fajta.

– Idén én kaptam a Simon Wiesenthal-emlékdíjat, mert pár éve az én fejemből pattant ki, hogy a pécsi állomáson jelöljük meg azt a helyet, ahol háromezer deportált ember az utolsó pillantást vetette a szülőföldjére. Ma ott áll az emlékmű, tizennégymillióba került.
A nemzet kenyerének ideája sem maradt elméleti síkon.

– Beszerveztem egy szállítót, aztán egy működő vízimalmot, majd egy pékséget.
Lesz ünnepi összeöntés, ünnepi őrlés és ünnepi nemzeti pékárusütés.

Korinek úr ötletét tavaly a Köztársasági Elnöki Hivatalba is elküldte azzal, hogy Budapesten valósítsák meg.

– Postafordultával jött a válasz, hogy ez nem feladata az államfőnek. Vicces, hogy erről egy jogászprofesszort oktattak ki.
Pécsett viszont a kezdeményezés mellé állt az önkormányzat.

– A városvezetés azért támogatja Korinek László ötletét, mert az a nemzet egységét, az összetartozást és a szolidaritást szimbolizálja – mondja Páva Zsolt polgármester. – Ráadásul az össznemzeti kenyérbe nemcsak az ország minden megyéjében, hanem szlovákiai, szlovéniai, szerbiai és erdélyi magyarlakta településeken megtermelt búza is belekerül. Egy pécsi szállítócég viszi a gabonát egy szigetvári malomba, majd a lisztet tovább egy pécsváradi sütőipari céghez. Mindenki ingyen dolgozik.
A város részt vesz a lebonyolításban, a búza összegyűjtésében, a szállítás megszervezésében. Az ünnepi program költségét is mi álljuk.

Az összegyűjtött kilenc tonna búza zöme visszakerül Erdélybe, a Dévai Szent Ferenc Alapítványhoz. A fennmaradó mennyiségből cipók készülnek, a bevételből pedig rászoruló gyermekek iskolai étkeztetését fedezik.

Adakozók

A gabonatermelők is kivették a részüket az adakozásból. Csak a Pest Megyei Agrárkamara felhívására a főváros környékén hat termelő háromszáz kiló búzát dobott össze.

– Volt, aki egy tonnát akart platóra pakoltatni, de az volt a kérés, hogy sok helyről szedjük össze a gabonát, mert az tükrözi az összefogást – mondja a száz kiló magot felajánló áporkai Tóth Vilmos. – Aki ezzel foglalkozik, annak ez nem tétel. Idén hektáronként hat tonna volt a termésátlag.
Tóth úr 1968 óta él a mezőgazdaságból. Háromszáz hektáron gazdálkodik, ebből nyolcvan a kenyérgabona, a többi repce, napraforgó, kukorica, burgonya.

– A kombájnom tizenkét éves, még nem telelt kint a szabadban. Negyvenöt-ötvenmillió forint, áfa nélkül – mutatja büszkén. – A traktort száztízezer euróért vettük, a kisöccse kint dolgozik a földeken. A mezőgazdaság feneketlen kút. Műszakilag vagy technológiailag valamit mindig meg kell újítani. A majd két évtized alatt eddig egyszer fizettünk osztalékot, egy évben voltunk veszteségesek. Árbevételünk nyolcvan-százmillió, egy jó évben hat-nyolcmillió az adózott eredmény. Régen azt mondták: az a jó gazda, akinek legalább egyévi termése áll a bankban, egy a magtárban, egy a földben. Ma a legtöbben csak a következő évért dolgoznak.

Látástól vakulásig

Pedig mezőgazdászkodni csak szerelemből lehet.

– A föld szeretetét csecsszopókorban lehet magunkba szívni. Csak belerokkanni lehet, kimúlni lehet benne. Nézze, az élet – mutat egy kis zöldre. – Elszórtuk a repcemagot a zúzott aszfaltban, még ott is utat tör magának.
A program pedig minden évben ugyanaz: Tóth úr nyáron, gabonaaratáskor reggel négykor kel, és leghamarabb este tízkor végez. Szeptember elején repcevetés, majd napraforgó-aratás, búza-, árpavetés, aztán kukoricaaratás, utána november közepétől február végéig pihenhet.

S hogy teljes legyen a kenyérkörkép: az augusztus huszadikai kormányzati program szerint ünnepi liturgián megáldják az új búzából készült vekniket. Eztán díszes aratómenet indul a bazilikához, ahol az ünnepi szentmisén Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom–budapesti érsek megszenteli a mesterek kenyerét.

Aztán csak szelni kell.