Hamleti düh

- Szüleié volt az első kaposvári magángaléria, már srácként jeles képzőművészek, értelmiségiek között teltek hétköznapjai. Kamaszkorától részt vett a környéken népszerű Déryné Vándorszíntársulat előadásaiban. Az is tudható: amikor tizennyolc évesen felvették a pesti színművészetire, annyira elveszettnek érezte magát, hogy alig merészkedett túl az egyetemet keretező Blaha Lujza tér és Astoria határolta zónán. Honnan volt ez a félsz?

– Amikor A három nővért próbáltuk Andrei Şerbannal, feltettük a kérdést: miért nem vesznek a csajok vonatjegyet, és húznak el Moszkvába? Şerban szerint azért, mert ott senkik se lennének. Ám vidéken ők azok, akik éltek már Moszkvában. Kaposváron nekem is volt némi ismertségem, persze a provincialitás keretei között. Úgy működött a galéria is: pénzt nem hozott, miközben szüleim etették-itatták az alkotókat, a publikumot, jókat kvaterkázva, míg be nem dőlt a bolt. Ma is élő a móriczi világ, nem könnyű kiszakadni a vidéki ritmusból.

- Diplomázva volt osztálytársaival megalakították a Hoppart társulatot, közben játszott Szolnokon, Kaposváron. Filmen alakította Fenyő Miklóst, majd a Léner Péter igazgatta József Attila Színház társulatát erősítette. Onnan szerződött az Alföldi Róbert fémjelezte Nemzeti Színházhoz. Fura kezdet, volt benne rendszer?

– A kényszert jelzi. Ascher Tamás és Novák Eszter tanítványaiként azt gondoltuk: sima ügy lesz állást találni, de diplomázva csak egyetlen osztálytársunknak ajánlottak szerződést. Ezért alakult a Hoppart, s mellette szinte minden mást elvállaltam. De még a József Attila Színházban is játszottam olyan darabban, amelyet Zsótér Sándor rendezett. Amikor aztán Alföldi szerződést ajánlott, már Znamenák István is hívott Kaposvárra. Budapesten akartam maradni. Tudtam, hogy a Nemzetinek jó a társulata, és presztízsben is komoly dolog hozzájuk tartozni.

- 2008-ban még szkinhedek sem masíroztak a színház körül.

– Nyugodtabb volt a légkör.

- A most bemutatott Hamlet napjaink történéseire reflektál. A darab kapcsán nyilatkozta: ha Alföldi Róbert az elitnek szóló, filozofikus előadást akart volna, akkor másra osztja a szerepet. Azért választotta önt, mert pont olyan, mint az a felnövekvő generáció, amelynek a dühe már nem tisztel semmit. Kevés reményű, hamleti düh?

– Abból fakad, ami a politikától kezdve az egész társadalmat áthatja, ahol a narancstól a vörösig szinte egy kutya az egész. Az önös érdekek elsődlegességében, a haszonelvű megalkuvásokban. Ez magyarázza – bár nem menti – a bakancsos kamaszok hőzöngő masírozásait is. Amúgy a tegnapok valóban nyugodtabbnak tűntek, de a színházi világban és a társadalom egyéb területein akkor is főként ízlésbeli, ideológiai igazodásokkal lehetett legkönnyebben előrébb sasszézni, jobb helyzetbe kerülni. A színész féken tartásának a jogi keretei is ki vannak dolgozva: saját szakmámban például hosszú évek óta ugyanazokat a megalázó munkaszerződéseket dugják az ember orra alá. A rosszízű szakmai, emberi játszmázások a legjobb társulatokban is jelen vannak. A „nagy pályán” most annyi változik, hogy szűkülnek a demokratikus keretek, miközben pofátlanul és ostobán azt állítják, semmivel sem rosszabb a helyzet, mint máshol. Pedig ez nem a középkor Dániája. Elég pár kattintás az interneten, és láthatjuk: vannak helyek, ahol a fair play belső szükséglet. Az persze túlzás, hogy ennek az egész generációm a tudatára ébredt, és lázong a helyzet ellen, de egyre többen vagyunk, akik azt gondoljuk: változtatni kellene.

- Amihez a szándék és a düh önmagában kevés.

– Irdatlan falakon kellene áttörni. Leutasítva a színről – ha már nem tudunk szót érteni velük – szokásaikban megcsontosodott, ugyanakkor kapcsolatokkal megerősített korosztályokat. A dolog nehézségeire a Shakespeare-darabban is találni példát. Hamlet apjának szelleme végignyavalyogja a négy felvonást, önmagával van elfoglalva, nincs egy emberi szava a fiához. Csak a saját érdeke számít: álljon érte bosszút a gyerek.

- A honi közéletben már nem az apák, a fivérek nemzedéke osztja az észt. Gyakran a felmenőkéhez hasonló stílben. Kérdezem újra: mi lesz, ha az ön generációja kerül helyzetbe?

– Lesznek közöttük birkák, akik fejet hajtanak, és olyanok is, akik a régi módszerek szerint próbálják majd irányítani őket. De mi sem vagyunk kevesen, akik igyekszünk rájönni: miként lehetne másként élni? Annyi biztos: össze kellene fogni. Paradox, ám ez nekünk se megy mindig. Vannak persze kisebb sikerek: jövőre például a Nemzeti Színház bemutatja a most még Jönnek a menek munkacímen futó társadalomkritikai musicalt. Szinopszisát két kollégámmal írtuk az ötletemből, és a főnök, vagyis Alföldi rábólintott. Az ilyen apróságok is fontosak, még ha egy színházi előadásba nem fog is beleremegni az ország.

- Tekintsünk el a haza sorsától. A Nemzetiben sikerrel játszott Hamlet normális esetben újabb emblematikus drámahősök megformálását hozza. Direktorának mandátuma azonban jövőre lejár, és a jelen viszonyai között még az is kérdés, igényt tart-e önre a valószínűsíthetően változó vezetés.

– Korosztályomban egyre többen vannak, akik külföldön próbálnak szerencsét. Engem is hajt a kíváncsiság, amit minden egyes itthon töltött nap megerősít. De nem az igazgatóváltás közelgő lehetősége miatt, hanem mindazért, amiből a dühöm fakad.

- Színészként erős nyelvi korlátai vannak. Hivatást választva eleve honi küldetésre predesztinálta önmagát.

– Anyai ágon székely vagyok, de más szempontból is magyarabb sok melldöngető magyarnál. Mégsem ugyanaz a srác, aki elsős főiskolásként boldogan esküdött fel a magyar kultúra szolgálatára. Akkor nem szóltak, hogy ebbe bele is lehet rokkanni; hiába a sok szép lózung, a tehetségnél olykor fontosabbak az egyebek. Egyébként is: milyen súlya van ma a kultúrának? Egy a Nemzetiben eljátszott Hamletnek? Tervezem: elmegyek Mexikóba, és akár halat pucolok egy üzemben, hogy megéljek. Közben világot látok, új élmények hatnak rám, szélesedik a látóköröm.

- Mexikói halüzem a végállomás?

– Dühös ember hajlamos a végletekre. Annyi biztos: három év múlva leszek harminc, szeretnék addig többet tapasztalni annál, mint amire itthon lehetőség adódik. Lehet, külföldön találom meg a helyem, de aligha a halfeldolgozó iparban. Az is megtörténhet, hogy hazatérve folytatom a pályát. Szabadúszóként vagy társulatnál, ha jó közegbe hívnak.

- Esetleg a „remény színházának” zászlaja alá?

– Háborgásom ellenére hiszem: a színház hosszabb távú működésének a tehetség az alapja, az végül mindent felülír. Megtörtént már, hogy problémás szakmai szituációban olyan kollégától kaptam az egyetlen használható tanácsot, akivel amúgy egész mást gondolunk a színházon túli világról. Az a jó színházi közeg, amelyben a színpadi történések mellett lényegtelen, hogy miről szólnak a büfémonológok.

My fair Lady – Szeged, 2010: