Hajnali szavazás

– Ezek nemcsak nácik, de németek is voltak ám valahol – rikolt egy hang az úttest irányából. Reggel háromnegyed nyolc. A téren ólmos, nyirkos, csatakos szürkeség. Ügydöntő önkormányzati szavazásra a legalkalmasabb idő. Ha valamikor, este jár tüntetni a nép. Most csak maroknyi, álmos társaság imbolyog az Erzsébet tér négy előtt, a brit nagykövetségtől közvetlenül balra.

A mikrofonerdő beélesítve, a kamerák exponálásra készen, de akció itt nem nagyon lesz. Ahogy a társaság szociológiai összetételét nézem, néhány éltesebb hölgy, ráérős nyugdíjas úr, öltönyös politikus jött el. A csípős hidegben mérsékelten buzog az indulat. Néhány apró molinó azért készült, „Szégyen-gyalázat”, „Szégyelld magad!” feliratokkal, utóbbi nyilván Rogán polgármester becsületébe vágna. De Ica néni tőlünk balra még reménykedik a Tóniban: „Nem hiszem, hogy a Tónin átmegy ez – mondja őszinte, nem színlelt naivitással. – Milyen szép beszédet mondott tavaly a listatüntetésen. Megkönnyeztem.” Ica néni arra céloz, hogy a nagy Kossuth téri antifasiszta szeánszon sikerült Rogán Antal részvételét kibrusztolni.

A fönt idézett beszólás („németek voltak azok is”) jelzi, meglehetős az ideológiai zűrzavar. Van, aki Merkel asszonyt emlegeti, más a holokausztévet, a harmadik Bajcsy-Zsilinszky Endrét, a negyedik a Horthy-korszakot, az ötödik az oroszokat, s ki tudja, mi minden kavarogna még a történelem pokoli bugyrából, ha el nem kezdődnének a tiltakozó és tisztázó beszédek.

– Hol a művész? – kérdezi valaki. Hiába. Párkányi arkangyalszobrász, a „nemzet giccsmestere”, ahogy egy Facebook-bejegyzés aposztrofálta szegényt, szilárdan ül a kétszázhatvanmillióján, ennyit szánt a kormány a történelmi emlékezésre.

Lassan megtelik a járda is. Abban a demonstrálók (többségében ellenzéki hangütésű) közönsége nagyjából egyetért, hogy a magyar golgota újabb stációja, a „német megszállás szabadság téri emlékhelye” komoly gesztus a szélsőjobbnak. Jobbikos kegyhely lesz az is. A vezérszónoki szerepet Horváth Csaba, Tarlós főpolgármester várható kihívója viszi, de ott áll mellette Kerék-Bárczy Szabolcs is, eddig úgy tudtuk, DK, de változott a konstelláció, ma már ő is az ellenzéki összefogást preferálja.

Az ötödik kerületi önkormányzat (rogáneum, ahogy valaki mondja) arról fog tehát dönteni negyedóra múlva, hogy „a területet”, átellenben az orosz (volt szovjet hősi) emlékművel kormányzati rendelkezési jogba adja-e. Ha nem, lőttek a március 19-i szoborállításnak. Ott haldoklik majd Magyarország (Gábriel arkangyal), hogy a timpanon fölötti levegőégből lecsapjon rá a német birodalmi sas, megfosztva őt szuverenitásától. A helyzetet csak bonyolítja, hogy Gábriel a jelzett időpontban (1944. március 19-én) a sas háborús szövetségese volt katonai, gazdasági, energetikai szempontból egyaránt. Gábriel (Magyarország) maga jelentkezett, hogy részt vegyen Sas úr keleti hadjáratában, melyet a szovjet ellen vívott, s ebből mindenféle bonyodalmak lettek. A lényeg, hogy a demonstrálók szerint, akik nagyon ellenzik ezt az emlékművet, Gábriel-Magyarország korántsem folttalan a háborúban. De a sas is változott közben, nemhogy nem náci ma már, de éppenséggel Európa egyik legizmosabb, legfejlettebb tömegdemokráciája. Mellesleg ma is szövetségesünk.

Hogy miért kellett ezt a zavaros történetet most a választások küszöbén, a holokauszt hetvenedik évfordulóján iderángatni a Szabadság térre, talány. Tény, hogy a kormány karácsony előtt sietve döntött arról, hogy pályázatot ír ki, sőt már nyertes is akadt.

– Üdvözlöm a szép számú közönséget – élcelődik a polgármester már benn a nagyteremben. – Milyen nagy az érdeklődés.

Majd hangot ad azon nézetének, hogy reméli, az ülés, a láthatóan felgyülemlő indulatok ellenére békésen lemehet. „Gyalázat, szégyen!”, kiáltja Lovas Zoli sajtómester, a Duna Gate-botrány hőse. A szoborra mellesleg elég szomorú sors vár.

– Ha nyerünk – mondja Kerék-Bárczy –, kizsuppoljuk a szoborparkba a többi önkényuralmi jelkép mellé, ahová való.

De az még odább van, egyelőre a szavazásnál tartunk, és a frakcióösszetételt nézve (tizenkét jobbos, három balos) a szénánk elég rosszul áll.

– Csak nem megszavaztatja a Tóni? – bizonytalanodik el mellettünk Ica néni, miközben beszorulunk a tömegben az ellentüntetők és a Raoul Wallenberg Egyesület helyi embere közé. Tóni egyelőre szót ad Pásztor Tibornak, az MSZP frakciószónokának. Rogán elöljáróban azt cáfolja, hogy a készülő szobor náci relikvia lenne, ezt eleve kizárja, hogy lesz rajta egy tábla, amely „minden magyar áldozatnak emléket állít”. Nem kell sok ahhoz, hogy az ember értsen a szóból.

Az MSZP szerint ez az emlékhely biztos, hogy nem alkalmas a nemzeti emlékezet kifejezésére, a nácik gyülekezőhelye lesz, nem is beszélve arról, hogy a szerencsétlen Szabadság tér tovább „gazdagodik” szélsőjobbos relikviában, lévén, hogy nemrég „tolták ki” a napvilágra Horthy bronz mellszobrát a derék reformátusok. Horthynak mellesleg volt „jelenése” a márciusi megszállás körül, ahogy a pártszónokok emlékeztetnek.

De máris küszöbön az újabb Rogán–Lovas-összetűzés. Rogán jelzi, hogy bár kiüríttethetné a termet a bekiabálások miatt, ám nem akarja, hogy a dologban érintett kerületi nyilvánosság elessen az élménytől.

– Barátom – vág vissza Lovas. – Én már akkor ebben a városban laktam, amikor te még nem is éltél. Teneked mi közöd van ehhez a térhez?

– Budapestiek vagyunk és magyarok vagyunk – mondja Ica néni, akinek tucatnyi halott családtagja a márciusi megszállás után vesztette életét.

De lassan csitulunk, lehet, hogy „miénk itt a tér”, de most a Fidesz regnál rajta, hogy felállítsa emlékszobrait. Az egyik elemző a hátsó sorokban súgva fejti meg nekünk a titkot: Orbán azóta van kiakadva a németekre, amióta Merkel asszony félénken előállt a „könnyűlovasság támadása” hasonlattal, amire a paranoiás miniszterelnök meglepő élességgel reagált. Most a Szabadság téren törleszt. Ráadásul az emlékmű „maga a bronzba öntött alkotmány”, amely a magyar jogfolytonosság vesztét március 19-ében szabja meg.

– Kár, hogy Horthy – a magyar „jogfolytonosság őre”, még így, jogfolytonosság nélkül is hivatalában maradt. Legalábbis kivárta a holokausztot – mondja epésen az egyik ellendemonstráló.

– Nem igaz, a végén még megszavaztatja – hüledezik Naiv Ica néni.

Az MSZP még próbálkozik ezzel-azzal, reménytelenül. A szakértői vélemény hiányát kifogásolja. Rogán elmosolyodik. Magasba emel két mázsás szakértői véleményt, szerintünk egyenként öt-ötmilliósat, és lecsapja a magas labdát. A képviselő testület nem veszi le a napirendről az ügyet. Művészi értékelés rendben, jöhet a szavazás és a szoboravatás.

Az idős hölgy az utolsó pillanatban még próbálkozik. Érvei kétségbeesettek, a könnyeitől nehezen artikulál.

– Huszonhárom halottam volt, kérem, ne haragudjon, nekem kötelességem tiltakozni. Minden tisztességes embernek kötelessége tiltakozni. Csak ennyit akartam mondani, kérem.

De a teremben csörömpölnek a mobilok, megy a jelentés szerte a világba, 12–3, Rogán megnyugtató fahangja is belevész a zajgásba. Van itt a városban holokauszt-emlékmű, ott vannak azok a cipők a Duna-parton, mondja.

Hát igen. Ott maradtak a cipők a Duna-parton.