„A csúcson túl mindig lejtő van” – Egyedül készít kulturális hetilapot egy budapesti hajléktalan
Létezik egy nyereségesen működő kulturális hetilap. Eltartja a kiadót, a főszerkesztőt, a munkatársat, a küldöncöt, a terjesztőt. A címe: A Lét a Tét. Ára – elvileg – 1 forint. Mondjuk a cím nagyon is igaz, mert egyetlen ember produktuma ez az újság, egy hajléktalan, István készíti és árulja. Amíg veszik, addig van ennivalója. Magánterületen, egy lakókocsiban él, szívességi alapon még áramot is kap.
István hetilapja igazán szórakoztató. A laptulajdonos kedveli a jó aforizmákat és a vicceket, de a lapban mindig vannak igazi remekművek is. Hetente közöl verset Arany Jánostól, Petőfi Sándortól, Ady Endrétől, József Attilától. Igaz, a szerkesztésbe időnként nagyon rossz versek is becsúsznak, de a rossz is szórakoztató, viszont sohasem ordenáré. És sohasem semmilyen.
István beszerzett minden engedélyt a kiadásra és arra, hogy árusítsa a lapot. Minden héten ötven példányt nyom először, de az esetek többségében kell az utánnyomás is. Van tizenöt internetes előfizetője, tizenkilenc leveles, aki havonta egyben, postán kéri a négy példányt, három előfizetőnek hetente küldi.
A laptulajdonos rendszeresen jár könyvtárba, az aforizmákat ott gyűjti, a versek nagy része az internetről való. Ma már vannak saját szerzői, akik alig várják a megjelenést. Kedvenc verse? József Attilától a Mama. A legkedvesebb könyve a Nyomorultak. Az aforizmák közül? Az, hogy „A csúcson túl mindig lejtő van.”
A csúcson akkor volt, amikor otthon élt Hódmezővásárhelyen, szép házban a feleségével, és kőművesként nagyon sok pénzt keresett. Azt mondja, az aranyélet volt.
– Tényleg, akkor is igen jól kerestem, amikor mindig részeg voltam. Vásárlóértéken annyit, mint akik ma napi 30-40 ezret visznek haza. A lányaimnak is tudtam venni egy-egy kis lakást – mondja István.
Nyomdakészen, választékosan fogalmaz, ahogy illik is egy szavakból élő emberhez. Azt mondja, 25 éves kora után néhány évtizeden át mindig részeg volt. Vagy aludt. Dolgozott, ivott, játékgépezett, ivott. Vizet lábmosásra használt. A felesége meg csak tűrt. Igaz, István néha próbálkozott: többször is elment elvonóra, de amikor kijött, mindig ugyanott folytatta, mint előtte.
Nyár eleje volt, amikor egy reggel felszállt a pesti vonatra. Mondhatjuk éppen, hogy az asszony dobta ki, de akkor már nem volt balhé, veszekedés. Inkább közös megegyezés volt ez. Előre megállapodott egy pesti vállalkozóval, hogy hol fog dolgozni, hol alszik majd, mennyi lesz a bére. Erre aztán ráfizetett, mert kiderült, hogy a pesti vállalkozók nem olyanok, mint amilyenekhez ő hozzászokott. A pénz felét sohasem kapta meg. De ez későbbi történet. Viszont aznap reggel, amikor vonatra szállt, a feleségével már mindketten tudták, hogy többé már nem megy haza. Pedig kár, tudott ő változni, amikor megnősült.
– Az is nagyon szép sor, felolvasom magának: „Azt hiszed, házat építettél, s pályád büszke ormairól elégedetten szemléled a világot? Nem tudod, hogy örökké vándor maradsz?” Szép nem? Megjártam én a hadak útját. Intézet, javító-nevelő, börtön. Volt minden, lopás, verekedés, magánlaksértés.
István azt meséli, hogy nagyon buta édesanya és édesapa jutott neki. Rosszkor tették be az intézetbe, nem sokkal születése után, és akkor vették ki, amikor meg már éppen nem kellett volna. Hetedikes volt, odaadták kőművesek mellé segíteni. Amikor csak lehetett, szünetben, tanítás után, néha tanítás helyett is velük dolgozott. Kellett akkoriban a kőművesek mellé a gyerek vízhordónak meg boltba járni, de nagyon hamar kitanulta a szakma minden fortélyát.
Tetszett neki a szakma, meg sok pénzt is lehetett keresni – sokkal többet, mint annak, aki minden iskolát elvégzett. Pedig az állami gondozásban a tanárok nagyon szerették volna, ha továbbtanul, erőltették volna. Mert mindig ő nyerte a szavalóversenyeket, rengeteget olvasott. A legtöbbet az összes gyerek közül.
– Nézze csak! Ez a szöveg úgy folytatódik: „Nem helyzetekben élsz, hanem út közben.” Így van, nem?
– Már elégedett ember vagyok én – mondja István, a laptulajdonos.
– Tudom, hogy innen már nem vezet felfelé az út, de talán lefelé sem.
Nyugodtan mondja, rejtett önsajnálat nélkül. Mint aki megérkezett. Egy vándor, aki végül egy fennsíkon találja magát, és úgy dönt, innen már nem megy tovább. Egy éve egyáltalán nem iszik. A hajléktalanok körzeti orvosa azt mondta neki, hogy hipertóniája van. Ha még élni akar, akkor egy kortyot sem szabad inna, különben hamar vége lesz. Azóta betartja.
Anyagi gondjai? Nincsenek. Ha elfogy a pénz, kiáll árulni az újságot, és két óra múlva már lesz elég egy kis ennivalóra. Tartja a kapcsolatot a volt feleségével is, aki persze réges-régen mással él. Két lányát eddig néhány havonta látogatta, amikor összespórolta a vonatjegyre valót, hogy vigye strandra, kirándulni az unokákat. Mostantól lehet majd gyakrabban, mert már nyugdíjas. Így mondja, bár nyugdíjat még sohasem kapott, nem is tudja, hajléktalanként hogyan intézze. Viszont a vonaton már ingyen utazhat, és tervezi, milyen kis ajándékokra futja majd az ünnepen.
– Boldogság? – kérdez vissza a laptulajdonos. – Azt nem tudom, mi. De boldogtalan biztosan nem vagyok.
