Ha valaki harminc esztendőn át rumot iszik, abból mosolygós és kedves ember válik

Többször írta: voltaképpen a háborús, apátlan nemzedékhez tartozik.

Nagyon szenvedtünk az apák hiányától. A gödöllői internátusban voltam kisiskolás, ahol havonta csupán egyszer fogadhattunk látogatókat. Az anyák vonattal érkeztek, apák senkihez sem jöttek. Mi, gyerekek még egy nyakkendőt sem tudtunk megkötni. Nekem azért – úgy-ahogy – szerencsém volt. Noha édesapámat a nyilasok félig agyonverték, s aztán harminc éven át bénán feküdt egy kórházban, de legalább túlélte a háborút. Meglátogathattam, beszélgethettem vele. Róla szól A bolondok királya című könyvem.

Egyik novellájából kiderül: biztatták, írja meg édesanyja életét is, mondván, „nemcsak az édesapja, hanem ő is áldozat”. Mégsem készült egy „anyaregény”. Ugyanis – ahogy ön fogalmaz írásában – „nem akarja feltépni a varratokat”.

Anyám öt éve halt meg. Nem szeretek írni róla. Tényleg csak kisebb novelláimban szerepel.

De miért?

Komplex személyiség volt: szélsőséges és türelmetlen. Minden tulajdonságot magában hordozott, amitől idegenkednek az emberek. Legyen most elég ennyi.

Egyszer azt nyilatkozta: az ötvenhatosok szeretnek „félelemmel teli, megható történeteket” költeni arról, miért kellett elhagyniuk az országot. Önnek is van ilyen „félelemsztorija”?

Persze. Érettségi után nem vettek föl az egyetemre. Buszkalauzként dolgoztam, még a forradalom után is, december 6-ig. Akkor hallottuk: letartóztatták a Budapesti Munkástanács tagjait. Az autóbuszüzemnél is működött munkástanács, megijedtünk: hamarosan ránk is sor kerülhet. Eddig a „megható” történet. Merthogy őszinte legyek: nem is anynyira a félelem miatt mentem el. A Sas-hegyen laktunk, akkoriban többnyire fafejű kispolgárok éltek ott, én pedig valójában ebből a közegből akartam szabadulni. Huszonévesen amúgy is mindenki lázad a környezete és családja ellen.

És Párizsban tette le egy menekülteket szállító bécsi vonat.

Mindig oda vágytam. Már tízévesen franciául tanultam a sioni apácáktól. Tizenkét esztendősen én is kiutazhattam különvonattal Belgiumba: „feltáplálásra” félezer girhes pesti gyereket vezényeltek oda. Egy évig maradtunk ott. Érettségi után háromszor is jelentkeztem a bölcsészkar francia szakára, hiába. Csak „vendéghallgató” lehettem. A francia igeragozást leginkább munka közben, a buszon tanultam meg. Mire ’57-ben Párizsba érkeztem a bécsi vonattal, a nyelvi alapok már megvoltak.

Mégis csak 1964-ig maradt ott. Miért?

Olvastam egy hirdetést: Puerto Ricóba tanárt kerestek az egyetemre. Nem volt más választásom. Akkor már két gyermekem volt, és francia feleségem. Irodalomtörténetből doktoráltam Strasbourg-ban, de állást sehol nem kaptam. Közben feléltem az egyetemi ösztöndíjamat is. Ezért jelentkeztem a „trópusi ajánlatra”. Úgy terveztem, két évig maradunk Puerto Ricóban. Harminchét lett belőle. Szép emlékeim fűződnek az ottani időkhöz.

Mostani kötetében mégis úgy említi az ottani éveit: „A magány önkéntes kényszere.”

Ez csak eleinte volt igaz. Elváltunk a feleségemmel, magával vitte gyermekeinket. Válásunk után évekig képtelen voltam bárkivel is társalogni. A beszélgetés egyébként is európai műfaj, sőt életforma. Anno nálunk, amikor még senkinek sem volt „kéglije”, a fiatalok ültek a presszókban, és – mi mást tehettek volna – beszélgettek. A trópuson ez inkább párhuzamos monológ. Valaki elkezdi a mondandóját, a másik vagy kivárja, s folytatja a saját történetével, vagy – roszszabb esetben – az ember szavába vág. Aztán a magányból lassanként magamhoz tértem, szívemhez nőttek az ottani diákjaim és a környezet is. Újranősültem, és „gyökeret vertem”. A Puerto Ricó-i egyetemen elfogadták azt is, hogy csak délután tanítok. A délelőttöket a magyar irodalomnak szentelhettem.

Első novelláit még franciául írta. Aztán visszatért a magyar nyelvhez.

Puerto Ricóban már semmi okom nem volt arra, hogy franciául írjak. Spanyolul pedig csak az átköltözés előtt fél évvel kezdtem el tanulni. Azt is gondoltam: elég volt egyszer nyelvet váltani. Noha Márai Sándor úgy tartotta, egy idő után leesik nyelvünkről az ékezet, nálam a magyarról nem esett le. Rájöttem: az anyanyelv csodája, hogy sosem kopik. De máig megjelennek könyveim franciául is.

A honvágy hozta vissza Magyarországra?

Honvágynak nem nevezném. Még nosztalgiázni sem volt időm külföldön a majdnem ötven év alatt. Ám ahogy öregedtem, egyre inkább hiányzott az a hely, ahol felnőttem. Vagyis a saját fiatalságom. De csak a kivételezetteknek adatik meg, hogy visszakerülhetnek oda, ahonnan jöttek. Néhai barátom, Thinsz Géza költő például Stockholmban élt, s hiába jött haza, nem volt hová és kihez mennie, szállodában lakott. Megelégelte. Mesélte: rendszeresen járt Stockholmból Athénba a délelőtti repülőgéppel, és dél körül mindig kinézett a gép ablakán. Látta Budapestet meg a Dunát – mert azt tízezer méter magasból is fel lehet ismerni –, és megnyugodott: megvan még a magyar főváros. Azt mondta, neki ez elég.

Ön viszont így ír kötetében a kinti évtizedekről: „Lassan mindentől megszabadultam, ami rám emlékeztetett. Lett helyettem más. Egy idegen.” Most itthon – otthon érzi magát?

Legalábbis már nem érzem magam idegennek. Kubai származású feleségem gyakran rám szól, mert mindenkivel szóba állok – az utcán, a villamoson vagy az üzletekben is. De egyszerűen leállnak velem beszélgetni az emberek. Biztos sok múlik azon is, ahogy rájuk nézek.

Hogy néz rájuk?

Az az igazság: ha valaki harminc esztendőn át rumot iszik – mint mindenki a trópuson –, abból mosolygós és kedves ember válik, bárhol legyen is. De a kedélyhez hozzátartozik: számomra a hazatérés sokat jelentett. Még akkor is, ha a magyar irodalom nem fogadott be minket, akik külföldre „szakadtunk”.

Miből gondolja ezt?

Már a legapróbb részletekből is kiderül. Például az itteni életrajzokban magyar származásúnak, nem pedig magyarnak tüntettek fel. Vagy azt írták rólam: Párizsban élő író. Pedig nincs jelentősége a lakcímnek. Én már csak tudom, életem során harminckétszer költöztem új lakásba. Idehaza afféle csodabogárnak tartanak minket. Mondhatni, kívülállónak. Engem talán azért is, mert nem tartozom semmilyen irodalmi táborhoz. Nincs igazán „körülhatárolt helyem” a magyar irodalomban.

És ha magát kellene elhelyeznie benne?

Na jó, akkor természetesen azt mondom: én vagyok a legnagyobb. Félretéve a tréfát: mindenki a „legnagyobbnak” érzi magát – legfeljebb nem mondja ki. Az irodalom leértékelődött, óriási önbizalom kell ahhoz, hogy alkothassunk ebben a közegben. Én elsősorban novellákat írok. Egyetértek Füst Milánnal, aki úgy fogalmazott: az „állandó megjelenítés kényszere” csak novellában lehetséges, ez a feszültség a regényből hiányzik. Ha így vesszük, talán Mándy Iván munkásságát érzem a magaméhoz a legközelebb. Nyilván a csak őrá jellemző, karakterisztikus jegyek nélkül.

Ami a honi belpolitikát illeti, azt is mondta: sehol a világon nem tapasztalta azt a kettéosztottságot, ami Magyarországra jellemző.

Franciaország is kettéosztott a maga módján, de a franciák nem húzzák meg ilyen élesen a határvonalakat. Puerto Ricóban is vannak feszültségek, ám nem kellett állandóan résen lenni a különféle érzékenységek miatt. Itthon az ötvenes években megtanultam, s akkor nem is gondolhattam másként: mi vesztesek vagyunk. Most azt mondom: addig nem is tudunk a vesztes szereppel szakítani, amíg az ország egyik fele gyűlöli a másikat. Máig őrzöm a szobámban Nagy Imre fényképét. Emlékiratai ’58-ban jelentek meg Franciaországban azzal a címmel: „Egy szocializmus, ami nem feledkezik meg az emberről.” Nagy Imre elképzeléseit, amit vele együtt annyian akartunk, kevesen vitték tovább. Talán ha akkor elérjük, amit szerettünk volna, más lenne a mai magyar történelmünk is. Nem mászunk bele ebbe a semmihez sem hasonlítható vadkapitalizmusba.