Ha az állam azt mondja, medve, akkor az

Fél tíz múlt pár perccel, enyhe késésben vagyok. Már a kilenchez képest. Az idő a lehető legrosszabb: épp annyira szitál, hogy esernyőt még ciki volna nyitni, de a hajam már elázik. Az utca kihaltan szürkéllik, ahogy végigsietek rajta. Jobbra terebélyesen nyúlik el a halványzöld épület. Nem így emlékszem rá, sőt erről az oldalról nem is tudom, mikor láttam utoljára. A túloldalról is mindig csak a vonatról. Fél tíz múlt pár perccel, 15 év után újra bölcsődébe megyek.

A nagy, kék kapun fémesen csillan meg az esőben egy tábla. Azt kéri, figyelmesen hajtsuk vissza a reteszt a kapu tetején. Jól teszi. Eszembe jutnak a cikkek, amiket az idejövetelt megelőzően olvastam: „Hazaszökött a bölcsődéből egy pécsi négyéves”, „Elszökött a bölcsiből egy 3 éves Kecskeméten, a négysávoson motorozott”. Felemelem a reteszt, kinyitom a kaput, belépek, becsukom a kaput, aztán visszahajtom a reteszt. A nehezén túl vagyok.

Ahogy mustrálom a csengőket az ajtó mellett, az ablaküvegen túl egy hölgyet veszek észre. Beenged, bemutatkozom, és már mosolyog is. „A szemed az anyudé” – mondja. Mint kiderül, ő Janka, gondozónő, egykor itt dolgozó édesanyám munkatársa és barátnője. Beszélgetünk egy keveset, majd egy hosszú folyosóról fiatalos lendülettel robog ki Klára, a bölcsőde vezetője. Pár szót váltunk, ő is el van ámulva, mekkorára megnőttem és hogy milyen fekete a hajam, aztán közli, hogy azonnal jön, várjak egy picit. Így hát tovább beszélgetek Jankával.

Szóba kerülök én, a lányai, az én tanulmányaim, a lányai tanulmányai, aztán anyuról is beszélgetünk. Közben mellettünk többször elsuhan Klára, aki szemmel láthatóan nem tétlenkedik, nagy itt a sürgés-forgás. A sokadik kör után végül jelez, hogy kövessem. Végigballagunk a hosszú folyosón, elhaladunk a mediterrán étterem hangulatát idéző étkező mellett, majd egy ugyanolyan hallba érkezünk, mint amilyenbe a főbejáraton keresztül léptem be.

Klára elmeséli, hogy a bölcsődét egy típusterv alapján építették, több ilyen jellegű épület is van az országban. Épp ezért a helyiségek adottak, bár a funkciójuk az évek során sokat változott. A nyolcvanas években még ők öltöztették a gyerekeket egyentrikóba, egyenfelsőbe, ma már az anyagiak miatt erre nincs lehetőség. Épp ezért a régi mosókonyha – amihez külön szennyesledobó és mosóhelyiség tartozott, és a tiszta ruháknak is külön szobája volt – részeit átszervezték: a vasaló helyén most sószoba, a mosókonyha kisebb lett, a régi öltözőből közösségi szobát alakítottak ki. Míg régen a város négy bölcsődéjének önálló konyhája volt, 2008 óta a település két végén található két intézményből főznek mind a négyre.

A hall egyik sarkából nyílik a vezetői iroda, ide invitál be Klára. A világossárga fal mellett egy kis asztalnál két puff áll, itt foglalunk helyet. Fentről cserfes, vidám bölcsisek tekintenek le a fotókról. Egy közeli asztalon iratok várakoznak, erről eszembe jut a nehéz téma, amiről beszélgetni akarok Klárával. Miért nincs eléggé megbecsülve a bölcsődei dolgozók munkája?

– A szociális szférának 7-8 évvel ezelőtt volt egy bérrendezése. Ez azóta változatlan. Van a garantált bér, amit mindenképp megkapunk, és van a bértábla, amiben a végzettséget és a munkában eltöltött éveket veszik figyelembe. Aki a bértábla szerint kapna 90 ezer forintot, azt fel kell mindig hozni a garantált bérre. Ez most 118 ezer forint. De ez a 118 ezer forint vonatkozik egészen a szakdolgozóktól majdnem a nyugdíj előtt állókig. Tehát van egy sáv, amin belül mindenki ugyanazt a bért kapja, az iskolából kikerülő új dolgozó és az is, aki 15-20 éve itt dolgozik. Ez olyan feszültséget szül, ami miatt valahol mindenki, aki az élete nagy részét eltöltötte itt, méltánytalannak, megalázónak érzi a helyzetet.

Hangjából csalódottság érződik. Elmondása szerint személyes feszültségek emiatt persze nincsenek, hiszen a fiatal, újonc sem tehet róla, hogy mennyit keres, az idősebb dolgozók inkább a kormány hozzáállása miatt bosszúsak, amiért az „semmibe veszi a munkájukat”. Az állandó huzavonát jelentő életpályamodell sem jelent megoldást a bérrendszer hibáira, a szakszervezet és a kormány közti tárgyalások pedig rendre kudarcot vallanak. A helyzet talán rendeződik 2016 nyaráig, így aztán a hazavitt összeg addig is 80-90 ezer forint marad.

Számomra a helyzet ellentmondásos. Azt hallani: több és több bölcsődére és bölcsődei helyre van szükség, holott az is már szinte közhelynek számít, hogy a magyar fogyatkozó társadalom. Klára azonban e tekintetben pozitívan gondolkodik.

– A kormány családpolitikája azt szorgalmazza, hogy a kisgyerekes anyukák minél hamarabb visszatérjenek a munka világába. Ezért az egyévesnél idősebb gyermek mellett bármilyen ellátásban részesül a szülő – legyen az gyed vagy gyes –, elmehet mellette 8 órában dolgozni. Ez szerintem meghozza a kisgyerekes anyukák kedvét, hogy újra munkát vállaljanak, hiszen így sokkal több pénz áll a házhoz. Ennek pedig az a vonzata, hogy szükség van a napközbeni ellátásra, ami lehet bölcsőde, családi napközi, játszóházak... A tapasztalat azt mutatja, hogy az állami fenntartású bölcsődék a legolcsóbbak.

Ami pedig a születésszámot illeti, Klára úgy hallotta, hogy most egy picit megemelkedett a gyerekvállalások száma, ez is hozzájárul ahhoz, hogy szükség van bölcsikre.

Ettől függetlenül a helyzet nem rózsás. A vezetőnő szerint az önkormányzat évről évre igyekszik kizárólag a törvény által előírt feladatokra lecsupaszítani a bölcsődék keretét és lehetőségeit. Már nincs mosónő, varrónő, még takarítónő sem. Legutóbb a sajátos nevelésű igényű gyerekek fejlesztését vették ki a bölcsődei ellátás köréből, ezt a Pedagógiai Szakszolgálat külsős szakemberei végzik már.

– Ha nagyon lecsupaszítanák az ellátási területet, akkor csak a gondozónő maradna, meg a vezető. Se egy kisegítő, se egy dadus nincs előírva. Az, hogy mi ezeket megkapjuk, az az önkormányzat jóindulatán múlik.

Közben megjelenik valaki, Klára pedig sajnálkozva mondja, hogy rövidesen egy megbeszélésük lesz. Elvezet a Búzavirág csoporthoz, ahol találkozom Szilviával. Ő annak idején szintén dolgozott együtt anyummal. A kis lurkók megszeppent tekintettel mérnek fel. Szerencsére egyik sem ismeri fel bennem az apukáját, úgyhogy nyugodtan le tudunk ülni egy félreeső sarokban. Aggódva kérdezem Szilviát, hogy a faalkalmatosság el fog-e bírni: a „szék” kisebb egy cipősdoboznál, két tömör, magasabb oldala van, az alján és a tetején pedig egy-egy lyukas oldal. Egy furcsa bilihez hasonlít, és nem igazán tűnik stabilnak, de Szilvia szerint ezen szoktak ülni ők is, mikor a gyerekekkel játszanak.

A gondozónő még ’73-ban kezdett itt, kisebb-nagyobb kihagyásokkal már negyven éve van a szakmában. Dolgozott a város többi bölcsődéjében, de más szakmában és más országban is. A desszerthez hasonlítja a lehetőséget, hogy négy évtized után ott töltheti a nyugdíj előtti utolsó éveket, ahol egykor pályáját kezdte.

– A bölcsink országos hírnevet is szerzett annak idején, nekem ez a szívem csücske, benne van a kezem munkája.

Azt mondja, munkájukat leginkább a bölcsisek és a szülők becsülik meg, bár ma már nagyon érezhető a rohanó világ hatása.

– Az egész versenyszellem borzasztóan érződik mind a szülőkön, mind a gyerekeken.

– A gyerekeken is? – kérdezek vissza meglepődve, hiszen így elnézve őket olyan ártatlannak tűnnek.

– Nagyon. Sokkal érzékenyebbek, sokkal hiperaktívabbak, izgatottabbak. A szülők feszültek, fáradtak, régen sokkal nagyobb türelmük volt a gyerekeikhez. Ma már nem érnek rá, szaladnak.

Ettől függetlenül valamennyien szeretik, amit csinálnak. Hiszen mi másért is csinálhatnák, ha nem szeretetből?

– A fizetésünk messze a béka feneke alatt van. Aki ilyen sokáig ezen a területen dolgozik, hivatásnak tekinti az apróságokkal való törődést.

Hiába alakul ki az évek során egy rutin az öltöztetésben, etetésben és a többi feladatban, a gyerekek mégis mindig mosolyt csalnak a dolgozók arcára, és fiatalon tartják őket. Szilvia összehasonlítja magát más szakmákban dolgozó barátnőivel, hozzájuk képest ő érezhetően játékosabb. Körbepillantok a teremben. Én magam sosem jártam ide, csupán látogatóként jöttem be anyuval, talán nem is ebben a teremben voltam, de a hely hangulata, a csipogó hangon magyarázó kicsikből áradó gondtalanság engem is játékra csábít, még most is. Nehéz megállni, hogy ne adjam fel felnőtti büszkeségem, és guggoljak közéjük.

Kísérőm körbevezet az épületben, megnézzük a sószobát, közösségi szobát. Megtudom, hogy jelenleg öt csoport működik a bölcsiben. Közben összefutunk még jó pár dolgozóval, akiknek Szilvia szenzációként újságolja el, hogy a Kata fia vagyok, és mindenki ámulva mér végig.

A bölcsi egyik termében megnézzük a legkisebbeket, egy-két év közötti apróságok. Az ajtókeretben 60-70 centi magas rács. Mikor megpillantanak a kicsik, mind megállnak egy helyben, dülöngélve, totyogva bámulnak meg. Szinte kényelmetlenül érzem magam a fürkésző pillantásoktól, de hihetetlenül aranyosak. Hátul egy bölcsis rácsos ágyban van, amit viccesen „karanténnak” neveznek. Azért került bele a másfél éves csöppség, mert nem nagyon bír magával a többiek között. A terem közepén, egy zöld libikókán többen is csüngnek, ők is mereven kipillantanak felém, majd az egyik, egy kócos, barna hajú bölcsis leszáll a hintáról, és a rácshoz battyog, megragadja, és úgy lóg rajta. Ő a legfiatalabb, éppen egyéves, és mégis a legbátrabb.

Szilvia visszakísér a vezetőnőhöz, a megbeszélésnek már vége. Váltunk még pár szót a bölcsőde jövőjéről, a várható változásokról, a bölcsődei dolgozók helyzetéről, ami ugye elég kilátástalannak tűnik. Mikor az egészségügy kapott béremelést, akkor ők az oktatáshoz tartoztak. Mikor a pedagógusok kaptak béremelést, akkor meg az egészségügyhöz. Most a bölcsődei dolgozók a szociális ágazathoz tartoznak, az pedig egyáltalán nem kap emelést.

Klára egy viccel érzékelteti helyzetüket: a nyuszika veszettül szalad az erdőben, találkozik a rókával, aki megkérdezi, miért szalad. A nyuszika azt mondja: az állam kihirdette, hogy szabadon lehet medvére vadászni. A róka nem érti, hogy a nyuszika miért fut akkor. Erre a nyuszi: ha az állam azt mondja, hogy medve vagyok, akkor az vagyok.