Günter Grass antiszemitizmusa

Grass provokatív tételének megvolt az első sikere: az író neve a világ valamennyi számottevő lapjának címoldalára került. Ez bizonyára jólesett az egész életében feltűnést kereső Grassnak. Az pedig, hogy a reakciók döntő többsége negatív, nem nagyon érdekli. Megszokta – mondta –, hogy írásai nem mindenkinek tetszenek. Ezúttal azonban többről van szó. Nem tetszésről/nemtetszésről, hanem arról, hogy Grass másokban keresi a felelősséget saját náci múltjáért.

És ha Grass szándéka ilyen tisztességtelen, akkor az izraeli belügyminiszter válasza, miszerint „persona non gratának” nyilvánítja az írót, ugyanennyire ostoba. Így kell mártírt kreálni egy tettesből. A hagyományos baloldali húsvéti felvonulásokon Németországban már megjelentek a Grasst támogató és Izraelt elítélő táblák. Sőt, a szélsőjobb párt hivatalosan is az író mellett foglalt állást. A szélsőjobb és a szélsőbal ismét egy gyékényen árul.

A kérdéses verses próza alaptétele egyébként az, hogy Izrael preventív atomháborúval ki akarja irtani Irán népét. Grass sem ezt, sem későbbi állításait nem bizonyítja. Ezzel szemben tudjuk, hogy az iráni elnök, Mahmúd Ahmadinezsád számtalanszor kijelentette ország-világnak: el fogja tüntetni Izraelt a föld színéről. Grass tehát megfordította a fenyegető és a fenyegetett szerepét.

Az író másik állítása az, hogy tételével eddig hallgatásra kényszerült. Ez fájt neki, hiszen tudta, hogy „az atomhatalom Izrael az amúgy is törékeny világbékét veszélyezteti”. Meglepő, hogy Grass, aki nem engedelmes hallgatásáról volt híres egész életében, ilyet mond. Ki kényszerítette hallgatásra? A kérdésre a sorok, de inkább a szavak között olvasni tudók számára adott választ. Ez a verses próza legvisszataszítóbb tétele. Azt írja: ha korábban kimondta volna, amit gondol, hogy az izraeli atomhatalom veszélyezteti a világbékét, „azonnal jön a szokásos antiszemitizmus vádja”.

De kik az antiszemitizmus létezésének okai? Grass logikája szerint a zsidók. Vagyis azok, akik elpusztultak a holokausztban, akik túlélték a borzalmakat, valamint utódaik. Ha ők nem lettek volna, nem lennének, nem lenne antiszemitizmus sem. Tehát ő, Grass és a hasonlóképpen gondolkodók az igazi áldozatok, mert félve az antiszemitizmus vádjától, hallgatásra kényszerültek, és ez a hallgatás fáj nekik.

Ha ezt a logikát követjük – írja a Der Spiegel –, akkor Izrael megalapítása az igazi agresszió, ami ellen Ahmadinezsád és a palesztinok joggal védekeznek. De ezt Grass gyávaságból soha nem mondja ki. Inkább azt, hogy ő Izraellel mint országgal szemben mindig „elkötelezettnek érezte magát”. A baj csak az – fejezi be gondolatát kéretlenül Hellmuth Karasek ismert műkritikus –, hogy „Izraelben túl sok a zsidó”.

Egyébként most, az írás nyilvánosságra kerülése után Grass számos interjúban kijelentette, hogy egyetlen dolgon változtatna csupán, ha most írná művét: nem Izraelről beszélne mint háborús veszélyről, hanem a Netanjahu-kormányról. „De nem volt ideje” az átdolgozásra – mondja. Nem mintha ez lenne az írás legproblematikusabb része, de jegyezzük meg, hogy Grass még utólag sem mond igazat. Maga közölte, hogy hónapokkal a mostani publikálás előtt eljuttatta írását a Die Zeithez, de a lap nem közölte. Vagyis szövege már akkor készen állt. Volt tehát annyi ideje, hogy akár az egészet átírhassa.

Kivéve a jobb- és a baloldali szélsőségeket, Grass irományának fogadtatása elutasító volt. Marcel Reich-Ranicki, Németország egyik legismertebb irodalomkritikusa szerint „ez egy utálatos vers, irodalmi és politikai szempontból egyaránt értéktelen”. Szinte kivétel nélkül elutasító volt a sajtó véleménye is. Ezt Grass a Süddeutsche Zeitungnak adott interjújában azzal intézte el, hogy a német sajtó gleichschaltolt, és amit vele művelt, az „csürhezsurnalizmus”.

A hallgatási kényszer érzete nem most kerítette hatalmába Günter Grasst. Ettől szenvedett – mint mondta – hatvanegy éven át, hiszen el kellett hallgatnia SS-katonamúltját. Azért vallotta be végül múltjának sötét fejezetét A hagyma hámozása közben című kötetben, mert már – úgymond – nem bírta tovább a hallgatást. Megint a kérdés: ki kényszerítette hallgatásra? Lehet valakit demokráciában – pláne egy Günter Grasst – hallgatásra kényszeríteni? Ez az ismételt, valótlan állítás azt látszik igazolni, hogy az állítólagos „hallgatási kényszer” póz, amelynek anyagi vetülete is van. Gondoljunk önvallomásának világszerte többmilliós példányszámára.

De azt gondolom, hogy Grass esetében nem ez a fontos. Még az SS-múlt sem, hiszen Hitler még nála fiatalabbakat is bekényszerített a hadseregbe. Sokkal fontosabb az, ahogy a háború utáni évtizedekben mások náci múltját kezelte. Az persze dicséretére válik, hogy hadjáratot hirdetett „a feledés ellen”. Grass iskolamester módjára felemelt mutatóujjal figyelmeztetett, emlékeztetett, támadott mindenkit, akinél közvetett vagy közvetlen kapcsolatot gyanított Hitler rendszerével.

Több cikkben támadta Adenauer kancellárt, mert államtitkárrá nevezte ki Hans Globke egykori náci párttagot. Bírálta Kurt Georg Kiesinger kancellárrá választását is: „Hogyan emlékezzünk a megkínzott és meggyilkolt ellenállókra, az auschwitzi és treblinkai halottakra, amikor ön, az egykori csatlós merészeli ma meghatározni a politikai irányvonalat?” Támadta Helmuth Kohl kancellárt is, mert Ronald Reagan amerikai elnök németországi útja során meglátogattak egy katonai temetőt, ahol amerikai, német (köztük SS) katonák vannak eltemetve. Szóvá tette, hogy Walter Jens neves író nem elég határozottan ítélte el közéleti személyiségek náci múltját. A Nobel-bizottság azzal is indokolta Grass kitüntetését, hogy „írásaiban bátran megmutatta a társadalom elfelejtett arcát”.

Aztán jött 2006, amikor beismerte, hogy ő is... Ő is Hitler katonája volt, és SS-egyenruhában feszített, amikor az általa bírált Adenauer éppen a nácik börtönében ült. Tévedés ne essék: leleplező tevékenysége fenntartás nélküli elismerést érdemel. De saját múltjának elhallgatása hiteltelenné teszi személyét.

Grass politikai élete is tele volt kanyarokkal, döccenőkkel. Lelkes szociáldemokrata volt, választási körúton támogatta Willy Brandtot. Majd amikor az mint kancellár nem jutalmazta valamilyen pozícióval, kilépett a pártból. Tíz évvel később visszalépett, majd ismét otthagyta az SPD-t a koalíciós kormány menekültügyi politikája miatt. Ma ismét párttag. Éveken át ostorozta a német társadalmat kapitalista magatartása, kapzsisága, a gazdaságilag elmaradott országok nem kielégítő támogatása miatt. ’86-ban otthagyta „ezt a még mindig náci szemétdombot”, és élettársával áttelepült Indiába, ahol „az emberek még emberek”. Önkéntes emigrációja néhány hónapig tartott. Visszatért Németországba, számos cikket írt indiai tapasztalatairól. Kalkuttát így jellemezte: „Isten nagy határ szara.”

Egyébként a róla megjelent mostani kritikák is éles vonalat húznak Grass irodalmi tevékenysége és magánéletében tanúsított magatartása közé. Bírálattal az utóbbit illetik „mások szemében a szálkát, magáéban a gerendát sem”-mentalitása miatt. Az, hogy Grass antiszemita vagy nem, szinte közömbös. Fontosabb, hogy politikai magatartása jellemző a baloldali – nemcsak német – értelmiségiek egy csoportjára, azokéra, akik saját vagy az általuk támogatott nézetek képviselőinek ma már szégyellt múltjáért másokat próbálnak felelőssé tenni.