Gödör – Nagy Krisztián örök harca a démonokkal
Még a 2017-es adás idején a csatorna – ahogy minden X-Faktor-versenyen – bemutatta az élő adásba kerülő versenyzőkről szóló kisfilmet.
„Sziasztok, én Krisztián vagyok, én egy nagyon pindurka kis faluból jöttem” – így kezdte bemutatkozását a fiú.
Annyira pindurkából, hogy onnan senkinek nem vezet egyenes út az X-Faktor csillogó stúdiójába. Krisztián azt mondta: „Annak örülök, hogy fel tudok mutatni a világnak valamit, és azoknak az embereknek, akik soha nem támogattak semmiben.”
Soha nem támogatták semmiben. A szeretetnélküliség üressége koppan az egyszerű szavakban – egyetlen mondatba sűrítve annak a fájdalmát, hogy éppen azoktól nem kapott segítséget, akikre a leginkább számított. Azoktól, akik nap mint nap körbeveszik, akikkel együtt nőtt fel, és akiknek semmilyen útjuk sem volt e „nagyon pindurka faluból” egy másik világ felé. Mert ez a világ nem csillogó, hanem szürke, ebben a világban nincsenek sztárok, nincsenek hősök, nincsenek ünnepnapok sem, ez a világ beszippant és nem ereszt. A kilátástalan szegénység világa ez. Akadnak nehéz sorból érkezők, akiknek sikerül megkapaszkodniuk meseszerű tüneményként, de van az a mélység, ahol nincs lehetőség fiatalnak lenni, álmodni, és azt megvalósítani. Nincs kapaszkodó.
Krisztián először 2017-ben adta föl. Hazament, az élő műsorban már nem lépett föl. Egy versenyzőtársa szerint „egyfolytában ámulatban volt”, ő pedig csak annyit mondott: túl nagy teher volt neki a műsor. Cikkeztek róla többször is, szó esett a bipoláris depressziójáról és más pszichés gondjairól. A műsor után több hetet kórházban töltött.
Egy évvel később aztán újra megpróbálta, ismét röpítette a tehetsége. Úgy tűnt, most minden rendben van vele.
Aztán hazautazott.
A Nagyhalászban lévő kopott presszóban otthonosan mozog, és otthonosan kezeli a kérdéseket is, látszik, korábban sokan megkeresték, folyamatosan, szinte egy szuszra mondja a már szinte begyakorolt szavakat: „Hétéves korom óta énekelek, tehetségkutatókkal is próbálkoztam már. Örülök, hogy odáig eljutottam, hogy bejutottam egy műsorba. Lenyűgöző tehetségekkel voltam körülvéve, nagyon jó volt együtt tölteni velük időt.” Szinte hadar, hiszen mindig ilyesmiket kérdeznek tőle. Azt is gondolkodás nélkül rávágja, hogy 2017-ben hirtelen rátört a betegsége, megpróbált helyrerázódni. „Egy hónapig voltam kórházban. Kaptam gyógyszereket, volt, amit injekció formájában. Azt ma már tablettában kapom, mert átállították közben a gyógyszerezésemet.”
Krisztián valójában nem ilyen beszédes. A gyerekkoráról például inkább hallgat, csak kurtán megjegyzi, hogy különc gyerek volt, sokat csúfolták. Nyolcadikban áthelyezték egy másik iskolába, de nem árulja el, miért. A régi iskoláját ma már baptisták működtetik.
Itt, Nagyhalászban lépett föl először, a művelődési központ színpadán. „Azt láttam az embereken, hogy boldogok, ha énekelek.” Aztán ahogy cseperedett, jöttek a biztatások és a próbálkozások: Csillag születik, Megasztár, Rising Star. „Voltak, akik azt mondták, végig kell csinálnod, mert ebben a szakmában vagy a legtehetségesebb, de a démonjaim nem engedték. Pedig azt hittem, már túl vagyok az egészen, nem szedtem a gyógyszereimet. Az lehetett, hogy volt belül egy nyomás. Hogy milyen helyen vagy, hogy viselkedned kell. Mindig próbáltam a legjobbat kihozni magamból, de a démon nem engedte.”
A betegség 18 évesen uralta el – addig lappangott valahol. „Anya mindig mondta, legyek pozitív.” 2017-ben az élő show előtti felkészülés során meglátogatta őt az édesanyja. A látogatást rögzítő filmen Krisztián odarohan a vonatról leszálló törékeny asszonyhoz, „anyám, édesanyám”, kiáltja, szinte fellöki, öleli-csókolja.
Ballagás. Aztán Nyíregyháza, vendéglátóipari szakiskola. Négyes átlag. Azóta is a vendéglátásban dolgozik. 18 évesen beiratkozott a Vikár Sándor Zeneiskolába, ahol Fekete Katalin tanította énekelni. Katika néni segített felkészülni a meghallgatásokra is. Mindig akadtak, akik azt mondták, hiába lépett már fel sokszor, mégsem elég jó, inkább hagyja abba az éneklést.
Krisztián inkább eltereli a szót, a kedvenceit sorolja, a kanadai-olasz dzsesszénekes Michael Bublét és a magyar Takács Nikolast. Vele majdnem sikerült beszélnie is. „Egyszer Radics Gigi felhívta nekem, de épp nem sikerült elérnie.”
Majka és Curtis dalával, a Belehalokkal nevezett az X-Faktorba. „Volt, amikor azt hittem, hogy nincs, ami megállít, de tudom, ha esik, a magamfajta megázik. Megbecsülöm már, hiszen hamar elillan a gyönyör, hiába mászok ki, mindig jön ugyanaz a gödör!” – énekli.
Ott van a gödör. És ott lapul a démon is.
Krisztián most tele van tervekkel. Ebben a kopott kis presszóban felhevülten meséli, hogy tavasszal bemutatják majd az első klipjét a YouTube-on, mert megkeresték a Facebookon keresztül profik, és most minden szabadidejét ezzel a videoklippel tölti.
Eközben napi nyolc órát dolgozik, hogy a családjának segítsen. Négyen vannak testvérek, ő a legkisebb. A többiek már családosak, van, aki külföldön él. Az édesapja nagybeteg, kell a pénz. Az élet nem X-Faktor, nem mese, nem lehet csak úgy nekivágni a nagyvilágnak. Ott a démon, ott a mélyszegénység, ott a betegség, ott a magány.
Nyíregyházán talán könnyebb lenne, több fellépés is adódna, de az túl messze van ingázni, 470 forintnyi a távolság. Azt nem bírja rendszeresen kifizetni.
„Én a jóból építkezem. Próbálok a jóra figyelni, nem a rossz kommentekre, véleményekre. Most az új videoklipet csináljuk, aztán talán egyszer saját szerzeményt is kiadhatok” – mondja Krisztián itt, a presszóban, de mutatja az órát, hogy mennie kell. Ne, ne kísérjük el, különben is hideg van, fázik, és megy. Sokáig nézünk utána, hiszen van, akinek az isten tehetséget adott, de annyira nem könyörületes, hogy engedje elröpíteni. A gödör mindig ott van, benne a démonnal, ami külső segítség híján sosem ereszt.
