Géza, Jusztina és a zooszóvivő

A kedvenc? Géza, a tapír. Jó fej, mondja Hanga Zoltán.

– Megvakarod az állát, erre csak néz, néz, vagy eldobja magát a gyönyörűségtől. De a vízilovak, Tücsök és Jusztina is nagy arcok. Tücsök ’74-es matróna, a lánya, Jusztina jövőre lesz húsz. Korábban nagyon virgonc volt, most már kezd lehiggadni. Vicces, amikor tátott szájjal pattog feléd egy 2500 kilós gyermek, hogy játsszunk.

Merthogy Hanga Zoltán nem az a „végeztem egy kommunikációs sulit, és elmentem szóvivőnek” típus. Biológia tagozatos gimnázium, agrármérnöki diploma a Kaposvári Egyetemről, plusz általános iskolás kora óta bérletes az állatkertben. Huszonhárom év zoorutin, ebből hét évig az erszényeseket gondozta, tíz éve pedig szóvivő. Azt mondja, így könnyebb. Tudja, mit jelent pályakezdő állatgondozóként reggel héttől este hétig nettó hetvenezerért etetni, trágyázni. Meg azt is tudja, mi az édesvízi rája latin neve (Potamotrygon), és hogy a dél-amerikai őserdő őslakosai milyen állatokat háziasítottak először. (Például a papagájt.)

De azon vitába keveredünk, hogy mennyire jó is az állatkert a bent lakóknak. Messziről kezdjük, azzal, hogy ő nem tart állatot. Gyerekkorában neonhalai voltak, sokat túrázott a család, gépészmérnök és vitorlázórepülő édesapjával evezni jártak. De apja korán a fejébe verte, mi is a valódi állatszeretet.

– Inkább magunkat szeretjük, amikor kedves, szőrös, jól dögönyözhető állatokat szerzünk be. Nekünk az állatkertben az is fontos, hogy a lakók jól érezzék magukat.

Na, ekkor villan be az idegesen fel-alá grasszáló tigris, meg a folyamatos kopogtatásra már üveges tekintettel válaszoló orangután.

– Persze az embereknek mindig a rácsok ugranak be, meg a börtön. De gondoljunk bele, hogy a vadon élő zebrának nem azért fontos a nagyobb tér, mert sportos, és nyargalászás közben elönti a szabadságvágy. Az egész napja azzal megy el, hogy táplálékot keres és próbál elmenekülni a ragadozók elől. Nálunk most hét kisoroszlán van. A vadon élők közül csak minden ötödik éli meg a kétéves kort. Itt jobbak az esélyeik. A természetes környezetben élő állatokra úgy szoktunk gondolni, mint akiket boldog családi környezet vesz körül, szerelmesek lesznek, utódokat nemzenek, majd békés öregkor után elpusztulnak. Na, ehhez képest olyan az életük, mintha mi reggelente felkelnénk, és az egész napot azzal töltenénk, hogy valamivel jóllakjunk, és közben életben maradjunk – miközben az üldözőinket se szép szóval, se törvénnyel nem lehetne eltántorítani attól, hogy vadásszanak ránk. A Madagaszkár című rajzfilmben az állatkertből megszökött főhősök végignézik, ahogy az erdőben a What a wonderful World hangjaira felfalják egymást fajtársaik.

Ettől még az antilopok a szavannakifutón ugyanúgy minden irányban őrt állnak, hátha betéved egy kósza oroszlán, pedig nem ez a legfőbb gond. Hanem az unalom. Ami nem jó az állatnak meg az attrakcióra számító látogatónak sem. Ilyenkor ötletelnek az élelmes dolgozók. Kitalálják például a kaffer szarvasvarjúnak a dobozolást. Túró, egér, csótány, egyéb ínyencség papundeklidobozba be, az egy másikba, az pedig egy harmadikba. Hajrá, lehet bontogatni. Órákig elvannak vele, közben agyalnak, mozognak.

Marlene és Dietrich persze más és más stratégiát követ. Marlene alapos, módszeres, körüljár, elemez. Dietrichnek hamar elborul az agya, rángat, szaggat. Igen, Dietrich a hím. (Csak azért mondom, mert a névadás alapján ez nem mindig evidens.) Lajos, az emu például tojó. De mivel emuéknál nem könnyű eldönteni, ki az úr a háznál, volt is már emiatt félreértés, tréfából lett hát Lajos Lajos. Amúgy főszabály, hogy ugyanolyan kezdőbetűjű legyen a leszármazott, mint az anya. Lulunál, az orrszarvúnál tehát L betűs kölyöknevet vártak a nagyközönségtől. Jöttek is a javaslatok.

– Írták, legyen Lenin. Vagy Lumumba. Oké, az utóbbi legalább afrikai eredetű, de vitatható történelmi szereplő volt. Bár Zuglóban egykor utca viselte a nevét, hadd ne így nevezzük el azt a drága jószágot.

Furcsa szerzet néha a látogató, de még furcsább a szerkesztő. Zoltán gyakran kezdi a napot tévéstúdiókban. Bejön a nézőnek két politikus között egy drága kisoroszlán, gondolja a szerkesztő. A rutintalan. A gyakorlottabb már azt is tudja: Hanga Zoltán bizony kisoroszlánt, kistigrist biztosan nem fog a hóna alá kapni.

– Az a célunk, hogy az itt tartott állatok természetes viselkedése minél kevésbé változzon. Ezért nem lehet kistigrist, kismajmot, kisoroszlánt simogatni. Amelyik megengedné, az nem lenne igazi oroszlán. Csak oroszlán light.

És bár „a cukiságfaktoruk” alacsonyabb, szívesebben viszi stúdióba az óriáskígyót, beszél a keselyűkről, mutogat bütykös csótányt.

– A Men in Blackben is használták őket a filmesek. Annyi előítélet van a csótányokkal kapcsolatban, pedig kedves, szelíd állatok.

Még nem győzött meg. De csörög a telefon. Most épp a vezetékes, mellette még két mobil is van. „Tessék, Hanga.” „Parancsolj velem.” „Jó, akkor mondok nektek egy szinkront a kölyökállatokról, aztán tudtok vágóképezni. A hétfő tíz órát javaslom.” Leteszi, és azzal a lendülettel már írja is a számítógépbe, a teendők listájába az új feladatot. Átlag napi harminc elintézendő: tévés forgatás, rádiós felvétel, nyilatkozat, interjú, felhívni az állatgondozót, megírni a Facebookra a cikket (most épp az édesvízi rájáról), sajtótájékoztatót tartani, ha az állatkert 1048 állatfajának 10 238 egyedéből (és nem mellesleg ott a 116 tenyészet, igen, például a bütykös csótányoké) valamelyiknek médiaképes kölyke született.

Mindig ilyen precíz? Na, ezt már nem bírja kuncogás nélkül a számítógépe mögé bújó kolléganő. Mondjuk úgy, Zoltán igyekszik precíz lenni. Heti százötven feladatból talán ha egy-kettő kerül be a szürke zónába. A munkaidő hivatalosan nyolctól négyig tart, ha nem esik be egy hajnali műsor vagy késő esti rádióbeszélgetés. Jó, most csak kilencre jött, mert tegnap ünnepeltek. Az övét, a harmincötödiket. Sóhajt, azt mondja, érzi, már öregszik, egy-két adatnak néha utána kell néznie. Azt persze azonnal vágja, hogy a legidősebb zoolakó Samu, a csukaorrú aligátor, aki 1952-ben került Budapestre. Köszöni, jó kondiban van, csak a látásával akadnak gondok.

Pedig mi, magyarok nem is aligátorban vagyunk a legjobbak. Vízilóban utazunk. A magyar fővárosba 1893-ban érkezett Jónás, s azóta folyamatos az állatkertben a víziló-szaporulat. Jónás egyik leszármazottja, Ara 14 utódot hozott világra, később Kincsemnek (merthogy vízilóból is van ilyen) 11 borja született.

– Jó vérvonal, szerencsés genetikai állomány, ideális elhelyezkedés. A Széchenyi Fürdő 76 fokos termálvizét keverjük a csapvízzel, ezzel töltjük fel a medencét.

Tücsök és Jusztina azonban nem szereti, ha kilátszik. Így aztán a frissen tisztított medencébe csobbanva azonmód ürítenek, hogy álcázzák magukat. Ők így szeretik.

Most én sóhajtok. Azon is, hogy Zoltán jól bírja. (Lett is az év szóvivője 2007-ben.) Nem unja a hülye kérdéseket, három óra után is csillogó szemmel mesél.

– Az általános műveltség alapvetően humán elemekből áll. Pedig a természettudományos ismeretek ezer szálon kötődnek a hétköznapjainkhoz. Tudod például, hogy a születésnapi tortának mi az eredete?

A kolléganő megint somolyog. Hányszor hallhatta már ezt a sztorit... De én még nem. Szóval a szülinapi tortazaba rituális méhlepényevés. Komolyan. Merthogy a méhlepény számos vitamint és fontos hormont tartalmaz, amely feledteti a szervezettel, hogy a magzat biológiai szempontból parazita, elszívja a táplálékot. Aztán ahogy leszoktunk az emberevésről, tabu lett a méhlepénycsócsálás is. El is terjedt a szülés utáni depresszió, csökkent a jótékony hormonok szintje a szervezetben. Maradt a pótszer, a kerek, lapos boldogsághormon-bomba, a csokitorta.

Még emésztem az infót. De Zoltán már tévéstábokat igazít útba telefonon, lett egy kis torlódás. A 11-es csapat („hé, itt nincsenek is állatok, üresek a kifutók”) negyed egykor esik be, és kiderül, az örökbefogadás és önkéntesség témakörből a sikeres öregedés témájába kellene lazán átevezni, miközben a másik újságíró a bejáratnál vár, egy szerkesztő azt kérdezi telefonon, meg lehetne-e sétáltatni egy tevét a felvétel kedvéért, egy látogató meg azzal kapja el: igaz-e, a Vidámparkban direkt azért árulták ötezerért a jegyeket, hogy tönkremenjen, és az állatkert terjeszkedhessen? Zoltán száguld, megold, válaszol. A 11-es stábnak helyszínt mutat („ott bent vannak a zsiráfok, kint meg a ludak”), a másik kollégát beavatja az elefántláb-ápolás és -fülmatatás rejtelmeibe, a tevéről kiderül, hogy most „nem sétaképes”, a látogató meg ne higgyen el mindent, amit hall, „azt is beszélték, hogy a föld a lapos”.

Bár igaz, hogy a bezáró Vidámpark helyén legalább terjeszkedhetnek, de rájuk is fér. Az 1866-os nyitás óta az állatkert területe folyamatosan csökkent. De így is jó tíz perc, mire a hüllőkhöz érünk. Addig se fogy ki a sztorikból. Most épp háborúsak. Melyik oroszlánfóka élte túl az első világháborút? Amelyik beérte az átveréssel, megette a sózott csukamájolajba mártogatott édesvízi halat. Hány állat vészelte át az állatkert területén húzódó frontot 1945-ben? Kétezer-ötszázból tizennégy. A többi elpusztult a harcokban, ellopták vagy megették őket, egy krokodil meg belefagyott a medencébe. De ’56-nak is volt négylábú áldozata. Felöntött a garatra pár optimista dolgozó, s elfelejtették beindítani a berendezést, amelyik a termálvízhez hozzákeveri a csapvizet. Fel is forrt egy víziló.

– Na, sziasztok, ki legyen? – nyúl Zoltán a boák terráriumába, és választ egy médiakígyót, majd kicsomózza a társából.
Beállás, fotó.

– Megvagyunk? Akkor elcsomagolom.
Már csak a Blikknek kell adatokat küldeni az örökbefogadásról, megírni azt a bizonyos édesvízi rájás cikket, és időpontot egyeztetni a Mikulással („évek óta ő jön, képzeld, igazi szakálla van”). Elvégre Ashának, a kölyökelefántnak is jár a banán a Télapótól.

– Még nem tudom, hogyan lehet majd őket jól lefotózni, mert közvetlenül a Mikulás sem mehet be az elefántokhoz. De alszom rá, és kitalálom.