Füredre magyar, csak ennyit mondanék

Igaz, igaz, nem indultak nulláról: nincs még egy város az északi parton (bocs’, még egy város van az északi parton, így lesz városból kettő, de a mondatot folytatva már tényleg csak egy marad), amely ilyen csodás adottságokkal rendelkezne – ott van a reformkori városmag, a moló, a sétány, a hegy, kinek mi kell.
De persze bármilyen kedvező helyzetet el lehetne rontani: sok szép példát tudunk erre nézve mondani a magyar tájakról.

Füreden van pénz (az egyik felújított ház falára kiírták pontosan, mennyi rénusi forintokat kapott a város részben az Európai Unió, részben a magyar állam jóvoltából), de van is a dolognak látszatja: a városmag szinte teljesen megújult, a Jókai-villán kívül minden csillog-villog (az is fog nemsokára, most zárják be egy felújítás erejéig), még a híres Horváth-ház is újjászületett (tudják, ahol az első Anna-bált rendezték, a ház eladósorba lendült leánya, Horváth Krisztina kedvéért – csudába a részletekkel), akinek sok pénze van (mondjunk inkább rengeteget), pompás apartmant vehet magának benne. A hajdani bányászüdülő bizony nem ismerne magára.

De a legnagyobb változás a vízparti sétányon történt. Ott, ahol egykor kidőlt-bedőlt bódésor állott, vurstli meg kínai piac (azelőtt meg hajógyár, de az tényleg jó régen volt), most szállodasor és korzó hívogatja az utazót – érdemes végigmenni rajta, legyen elég annyi.

Egyszóval él a város erősen: s a megújult díszletek között mindig történik valami. Magam csak néhány órát töltöttem benne, de ezalatt kaptam néhány visszautasíthatatlan kulturális ajánlatot (fesztivál van, meg füredi napok, hetek és hónapok), láttam egy ukrán gyermektánccsoportot (átöltözni), majdnem részt vettem egy könyvbemutatón, kiszabadítottam egy aszfaltba ragadt verebet, és baráti fejfájásgyógyszerekhez jutottam a patikában egy vevőtárs jóvoltából.

Füredre magyar, csak ennyit mondanék.