Fülig Jimmy regösboton játszana
Vida István gombos harmonikán játszik. 1965-öt írunk. A háza előtt ül egy kisszéken, a köves úton, inge nyakig gombolva, haja rövidre nyírva, szeme lehunyva, szája szélén mosoly. Ahogy mondják: benne van a korban. És azt is mondják: úgy is énekel.
Mert Vida István a gombos harmonikán magát kíséri. Kora ellenére vidáman énekel, és kora miatt mély átéléssel. Ha már egyszer túlélt a századból cirka hat ilyen évtizedet, ráadásnak (illetve előadásnak) meg valamennyit az előzőből!
Amott éppen mulatnak. Túlcsorduló kedvükben némely túlvirágzó hölgyek minden aranyos melóst dulce melosnak becéznek. (Épp csak azt nem mondják: „Édes tónus, gyere el a nénivel.”) Vagy félreértem, és 15. századi kéziratában Henri Arnaut de Zwolle nevezte ilyen szépen a megütött húr hangját? (Petőfi persze hallgat erről. Csak azt írja: „De a kocsma bezzeg hangos! / Munkálkodik a cimbalmos...” Gvadányi József meg ezt: „A taktust sarkantyúm pengése követte, / Cimbalmos ezeket úgy ki nem verhette.”)
És ott a regösbot! Amit még Fülig Jimmy is megirigyelne, ha tudná: nem csupán a regösök énekének alapritmusát lehet vele verni. És hogy méltán nevezik láncosbotnak is, a rajta csüngő vaskarikák, láncdarabok és icike-picike csengettyűk miatt.
Részben erről, részben meg erről nem szól Mandel Róbert szépséges műve, a Magyar népi hangszerek. Amelyben szerzőnk bemutatja az instrumentumok működését, elmeséli történetüket, képeket, rövid Petőfi-, Gvadányi- és más idézeteket mellékel hozzájuk és róluk. E csudás meséskönyvben (ajándék! album! magunknak!) benne van minden: hegedű, kontra és bőgő, amott meg zúgattyú, bébic, tilinkó, sarkantyú, tekerőlant és még majd félszáz másik hangszer. És mindenütt tárgyfényképek, valamint muzsikálók fotói, két évszázadból. Mint Vida Istváné, aki a háza előtt, egy kisszéken, a köves úton egykor gombos harmonikáján játszott. (Kossuth Kiadó.)
Sipos Balázs
