Fotó a daliás időkből
Amióta van, a Mozgó Világ papírján nehéz a kép dolga. Csak a kontrasztos, a vonalas ábra mutat valamit. Az elmúlt huszonöt évben – azóta szerkesztem barátaimmal a lapot – a szöveget a szövegre bízzuk leginkább. (Elég baj, hogy a képzőművészet is ezen a fás, rücskös, nedvszívó anyagon mutatkozik, de most már mindegy, ez ilyen. Hagyomány.)
Volt azért kivétel – egy nagy kivétel. 1988 őszén vállaltuk a szerepzavart. Fotóst hívtunk, a remek Friedmann Endrét, hogy exponálja ugyan már végig azt a kerekasztal-beszélgetést, amelyet a lap Nádor (akkor még Münnich Ferenc) utcai szobájában rendeztünk.
Abszurd lett a világ, illett hozzá az abszurd ötlet. Miért ne lehetne egy kábé tizenhat négyzetméteres helyiségbe bezsúfolni a „formálódó politikai erőket”, vagy legalább azokat, akik el is jönnek? Játsszunk Ellenzéki Kerekasztalt, mint ahogy tenni fogják nemsokára a nagyok!
Hívtunk öt férfit. Kettő közülük még hatalomban volt. (Medgyessy Péter, az akkori Grósz-kormány Minisztertanácsának elnökhelyettese, valamint Andics Jenő, az MSZMP KB agitációs-propaganda osztályának – becézve: APÓ – a vezetője.) És három olyan másikat, akiket hivatásszerűen érdekelt a hatalom. Vagy azért, mert megütötte vele a bokáját (mint Bihari Mihály, akit – könyvsiker címe volt akkoriban – „kizárt a párt”), vagy azért, mert renitens szociológusként rendszeresen meggyűlt vele a baja. (Mint Miszlivetz Ferenc, akit – igazi mozgalmi múlt – anno már a KISZ-ből is kirúgtak.) Vagy azért, mert csillogó szemű fiatalként és a tiszta ész parancsát követő kezdő jogászként képviselhette a belépő új generáció ethoszát. (Mint Orbán Viktor, akit Miszlivetz Ferenc ajánlására válogattunk be, és kértük ki a seregből harminchat órás „eltávra”.)
Persze ez utóbbi három sem volt akkor már érdeksemleges: Bihari Mihály akkoriban az Új Márciusi Frontot képviselte. Azt a hamvába holt kísérletet, amely a rendszerváltás valamennyi progresszív erejét a demokrácia jegyében vágyta volna tömöríteni. Miszlivetz Ferenc akkoriban a Hálózatot képviselte. Azt az alulról építkező civil formációt, amelyet a „pártosodás” révén megőrizve szüntetett meg az SZDSZ. És persze Orbán Viktor – mint alapító tag – már akkoriban is a Fidesz szóvivője volt... A képmagyarázathoz tartozik, hogy a kor legmarkánsabb politikai ereje, az MDF nem delegált senkit. Pedig de szerettük volna!
A Mozgó nevében egy akkori belső munkatárs, Baló György dolgozott. Az asztal még ma is szolgál. A garnitúrát, a legendás Ikont akkor cseréltük le – jóval az ezredforduló után –, amikor a kordbársony huzat a vázról lemállva szabadon lifegő szögeivel veszélyessé vált mindannyiunk számára. A szőnyeg sincs meg – nem kár érte. A hamutartók sincsenek, már senki sem dohányzik. (Egyikünk azért igen, lelkiismeret-furdalástól gyötörve és más szobákban bujkálva.) A fotók némelyikén mi is föltűnünk, akik azóta és egyfolytában ott maradtunk, ahol voltunk.
A négyszögletű kerekasztal kompozíciója híven tükrözi az erőviszonyokat. Két pártállami középen, két másként gondolkodó az egyik, két középutas (Balóval együtt) a másik oldalon. Bravúrosak a halszemlencsével befogott totálok, az alulnézetből lőtt zsánerek. De legjobbak a szóló portrék.
Medgyessy arca rezignált, öntudatos, az ingmell divatos csíkozása üdítően ellensúlyozza az öltöny obligát sötétjét. Andics figyelmezőn és fegyelmezőn emeli jobb kezének mutatóujját, majdnem úgy, mint a Lenin-szobrok az emberarcú szocializmus reformemlékművein. Bihari arca tépelődő, keze izgatottan elokvens, inge plebejusan túlcsíkos, mellénye hangsúlyosan alternatív. Miszlivetz tüzes tekintete tele számonkéréssel, rakoncátlan fürtjei az euroatlanti szabadságeszmény látható következményei. Lazán kockás zakója a szerkesztőség légterében látható legjobb ruhadarab. Orbán ingujjban. Se nem funkci-, se nem máskéntgondolkodó-jelmezben.
Lehet, hogy a fotó kicsit besült, de az is lehet, szándékosan választottuk ezt a felvételt. Az arcból az árnyékok miatt nem látszik szinte semmi. Aki gúnyos mosolyt és sajnálkozó tekintetet vél kihámozni a képből, előítélet-mentesen nem tehetné azt. Csak a történelem ismeretében.
Olvasni nem kunszt. A Mozgó 1989. januári számában valamennyi szereplő szerepszerűen szerepelt, az archívumból ellenőrizhető. Medgyessy elegánsan távolságot tartott, Andics próbálta menteni a menthetőt és a menthetetlent, Bihari agyonbeszélte a szeánszot, Miszlivetz polgárjogi volt, és nyugatosan individuális, Orbán tisztelettudó, szakmai és célra tartó.
Egy évvel később, e nyerő csapat ígéretéhez híven – ez az 1990. januári számunk vezető anyaga volt – megismételtük a kerekasztalt. (Medgyessyvel külön interjú készült, mert mint a Németh-kormány miniszterelnök-helyettese éppen a Távol-Keleten próbált valami krach elleni csodagyógyszert beszerezni.)
Abban a másodikban Andics már alig beszélt. Bihari éppen nyalogatta sebeit, amelyeket a pártelnöki tisztség helyett a szocdem párt múmiáitól kapott. Miszlivetz túl volt az SZDSZ iránti szerelmi csalódásán. Orbán pedig a Nagy Imre-temetési beszédén.
Olvasni nem kunszt, de a kép olykor ezerszer többet fejez ki. Sosem fogom magamnak/magunknak megbocsájtani, hogy ehhez a második asztalhoz – fennköltség okából? technikai akadály miatt? egyszerű sznobizmusból? – Friedmannt már nem hívtuk. A pillanat elszállt.
Mi ugyan megpróbáltuk tizenöt évvel később, tehát a mához képest öt évvel korábban a kerekasztal egykori résztvevőit újra összeültetni. Rádai Eszter mindent el is követett (lásd: Mozgó Világ 2004/1.), de Bihari Mihály és Orbán Viktor már nem fogadta el a meghívást. Se fotóval, se anélkül. Ők biztosan tudják, miért.
