Forintosított ellenállás – Kormányzati sikerpropaganda az egészségügyben

Az idei Semmelweis-napi ünnepségen Balog Zoltán hamis hírek gyártásával vádolta a médiát, mondván, hibák bármely országban kimutathatók ugyan, de az már manipuláció, ha egy-egy negatívum kapcsán az egész egészségügyi rendszert alkalmatlannak állítják be. A miniszter úgy vélte – a kormánytól megszokott érvelés mentén haladva –, hogy aki a kormányt bírálja, az az egészségügyi dolgozókat támadja, legfőképpen pedig a gyógyításba vetett bizalmat rombolja.

Azzal alighanem sokan egyetértenek, hogy „nagyon sok mindenre büszkék lehetünk az egészségügyben”, Kövér László biztosan, ő ugyanis a kelet-közép-európai országok és Kína egészségügyi minisztereinek budapesti találkozóján azt mondta: „a magyar egészségügy képes világszínvonalú teljesítményre”. Ami kétségtelen tény, a probléma inkább azzal van, amit Balog Zoltán szintén tényként kezelt, hogy a beteg „megkapja mindazt, amit az egészségügy adni tud”. Ám a súlyos regionális különbségek, az iskolai végzettség és a szociális helyzet által determinált élet- és egészségkilátások alapvetően megkérdőjelezik a hozzáférési esély bizonyosságát. Az Ipsos World Affairs tavaly őszi felmérése szerint, amikor a magyarokat arról kérdezik, mi aggasztja őket a legjobban, 63 százalékuk említi az egészségügyet. Ezzel az ágazat a hazai aggodalomlista élén áll, megelőzve a korrupciót, a szegénységet és az egyenlőtlenségeket.

Ónodi-Szűcs Zoltán vért ad és pénzt ígér
Fotó: MTI/Soós Lajos

A „ha más nem dicsér, akkor magadat dicsérd” miniszterelnöki elv jegyében az egészségügyi kormányzat saját legfőbb erényének a bátorságot tartja. Ezt nemcsak Balog Zoltán, hanem a területért felelős államtitkár, Ónodi-Szűcs Zoltán is hangoztatta annak kapcsán, hogy a – korábban általa vezetett, 111 egészségügyi intézmény fenntartójaként működő – Állami Egészségügyi Ellátó Központ honlapján nemrégiben nyilvánosságra hozták A magyar egészségügy teljesítményértékelési jelentését (MÉRTÉK) a 2013 és 2015 közötti időszakra vonatkozóan. Ez a különleges tett azt jelenti, mint Kincses Gyula egykori államtitkár írja blogjában, hogy a robusztus, több mint ezeroldalas dokumentum elkészítése „a magyar kormány vállalása, azaz nem valamilyen nemzetközi kötelezettségből fakad (...) alkalmas a szükségletek elemzésére, a változások monitorozására”. Ugyanakkor nincs benne semmi újdonság, „a MÉRTÉK-ben levő adatok eddig is ismertek voltak, csak szanaszét”, vagyis különféle statisztikai bázisokban kellett rájuk vadászni. Aki készített már kutatást, tudja, milyen nagy dolog, ha az információk egy helyen fellelhetők, és az elmúlt évek létminimum-számítás körüli machinálását figyelembe véve tulajdonképpen a puszta tényt is értékelni lehet, hogy a kormány végre szembenéz a valósággal.

A bátorságot némileg árnyalja, hogy az államtitkár egy, a Híradó.hu által idézett háttérbeszélgetésen azt mondta, „semmilyen olyan gond, probléma, feszültség nincs ma Magyarországon, amely az elmúlt hét évben jött volna létre” az egészségügyben, vitatkozni legfeljebb azon lehet, hogy „ezek megoldásában milyen sebességgel haladt a kormány”. Amikor a hírek – s ezek nem álhírek – arról szólnak, hogy folyamatos az ágazatból az elvándorlás, hogy ápolók mennek át dolgozni a jobb fizetés és munkakörülmények reményében a szomszédos IKEA-ba, vagy hogy egyszerre több helyütt a felújításra fogják kórtermek lezárását, pedig valószínűleg a kínzó létszám­­hiány újabb tünetéről van szó, akkor a haladási sebességről szóló vita jogosnak tűnik. Igaz, az államtitkár szerint az osztályösszevonások és a kórtermi kapacitások szűkítésének magyarázata valójában annyi, hogy ilyenkor kell kifesteni a kórházakban, hiszen „a betegek egy része ilyenkor nyaralni van”.

A már idézett háttérbeszélgetésen az is elhangzott: „csupán többletpénzzel nem fog változni az egészségügyi ellátás”. A pénz azonban sosem jön rosszul, különösen mert a KSH adatai szerint az egészségügyi kiadások a nemzeti össztermék 7,2 százalékát tették ki 2015-ben, ami az OECD adatbázisában szereplő 24 európai ország körében a hatodik legalacsonyabb. Ez az arány 2010-ben még 7,6 százalék volt, 2005-ben pedig 8 százalék, s bár igaz, hogy a Statisztikai Tükör által 2003-ig visszavezetett mutató hullámzik, ám a 2010 utáni évek csökkenő trendje egyértelmű. A KSH azt is kimutatta, hogy a közkiadások részesedése az összes egészségügyi költésből 66,7 százalék – 2010-ben 67,1 volt, 2007 előtt pedig 70 százalék feletti. Ezzel párhuzamosan az állampolgárok közvetlen kiadásainak aránya emelkedett a finanszírozásban. Ez nem feltétlenül volna baj, éppenséggel jelezhetne modellváltást is, csakhogy a Fidesz a liberális reformkísérlet éveiben a közfelelősség erősítése mellett kötelezte el magát. Ehhez képest a KSH kimutatása szerint a kiadások reálértéke a 2007–2009 között, majd 2012-ben bekövetkező visszaesést követően még 2015-re sem érte el a tíz évvel korábbi szintet. A MÉRTÉK azt a következtetést vonja le, hogy „hosszú távon növekvő állami forrásbevonás lehet indokolt”.

A másik probléma, hogy mivel az emberek anyagi helyzete eltérő, a közvetlen kiadások térnyerése hatással van az ellátáshoz való tényleges hozzáférésükre. A kormány által publikált MÉRTÉK erről azt írja: „a legmagasabb jövedelmi ötödben a megkérdezettek csupán 0,2 százaléka nem vett igénybe egészségügyi szolgáltatást a magas költségek miatt, a legalacsonyabb jövedelmi ötödbe tartozók esetén ez az arány 5,9 százalék”, ami csaknem harmincszoros eltérés. A MÉRTÉK tartalmazza azt az adatot is, hogy az egészségüggyel kapcsolatos „katasztrofális kiadások” – vagyis amikor a háztartások a létfenntartási küszöb feletti kiadásaik legalább 40 százalékát közvetlen egészségügyi ellátásra költik, és ennek nyomán a szegénységi küszöb alá kerülnek, vagy már eleve a szegénységi küszöb alatt vannak – a háztartások csaknem 17 százalékát sújtották a hazai viszonylatban tehetősebbnek számító Nyugat-Dunántúlon, míg a szegényebb Észak-Alföldön 29 százalékát.

„Csak tíz százalékban vagyunk felelősek azért, amit a lakosság egészségügyi mutatóiban látunk, mi mint egészségügyi ellátórendszer” – mondta Ónodi-Szűcs júniusban azon a konferencián, ahol Czibere Károly szociális ügyekért és társadalmi felzárkózásért felelős államtitkárral együtt arról beszéltek, mennyire meghatározzák az egészségi állapotot az ellátórendszeren kívüli tényezők, mint például a szegénység és az egyenlőtlenségek. A kormányzati honlapon a kissé meghökkentő, Az emberek egészségi állapotáért legkevésbé az egészségügyi ellátórendszer felelős címmel megjelent beszámoló arra utal, hogy „az egyén egészségi állapotát 43 százalékban az életmód, a jövedelem és a végzettség befolyásolja”, s hogy „Magyarországon az elvesztegetett egészséges életévek 70 százalékáért a lakosság életmódja felelős”. A súlyos problémákra az alapellátás javítása, például szűrőbuszok indítása és a sikeres biztos kezdet gyerekházak további működtetése lehet a válasz, de az nem derült ki az államtitkárduó fellépéséből, hogy e beavatkozások mennyit javítanak majd a gondokon.

Kövér László, az Országgyűlés elnöke nyitóbeszédet mond a kínai és a kelet-közép-európai egészségügyi miniszterek budapesti találkozójának gálavacsoráján a Várkert Bazárban 2017. június 18-án.
Fotó: MTI/Soós Lajos

A köz- és magánfinanszírozás viszonyának alakulása szempontjából lehet jelentősége annak az információnak, hogy a kormány változtatni készül az egynapos sebészet finanszírozásán. Egészen pontosan azon, hogy ha egy privát egészségügyi intézményben elvégzett beavatkozás után valamilyen oknál fogva (például szövődmény miatt) mégis szükség van kórházi kezelésre, akkor az eddigi gyakorlattól eltérően ezt a magánklinika nem kell hogy kifizesse a közkórháznak. A Hír TV által megkérdezett Ónodi-Szűcs Zoltán azt mondta, a változás lényege, hogy a közkórházak azokért a szerződésekért nem kérhetnek pénzt a jövőben, amelyeket a magán- és az állami intézmények azért kötnek, hogy adott esetben tényleg rendelkezésre álljon a szükséges kórházi ágy. Ez az állami kórházak számára valódi költség, aminek a mértéke attól függ, milyen színvonalú ágyakat különítenek el erre a célra: „normál” helyeket vagy VIP-jellegűeket, ezen múlik az is, hogy a mostantól kieső pénz mekkora veszteséget jelent majd a közkórházaknak, végső soron az adófizetőknek. Az intézkedés célja vélhetően az egynapos ellátás ösztönzése, ilyen értelemben a fekvőbeteg-ellátás tehermentesítése és a költségek csökkentése, ami elvileg szakmai konszenzussal övezett kormányzati cél, csakhogy például az egynapos sebészet mérsékelt hálapénzképessége visszafogja az átállási folyamatot.

Akárhogy is, a mostani beavatkozás a privát szektorban végzett egynapos eljárásokat serkenti azzal, hogy a magánklinikákat felszabadítja a szerződések átalánydíja alól, ellenben az államtitkár szerint a ténylegesen bekövetkező ellátásért „a NEAK (Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő – tavalyig OEP) ugyanúgy fogja majd fizetni a forrásokat, mint ahogy korábban is tette”. Ennek azonban egyrészt az a következménye, hogy a közszféra összességében mégiscsak bevételtől esik el, másrészt az, amit a Hír TV-nek nyilatkozó Rácz Jenő volt miniszter mondott, hogy a rendelkezésre állási szerződések nélkül a kórházak nem fogják fenntartani az egynapos sebészet kiegészítő szolgáltatására félretett ágyakat. E háttérszolgáltatás híján az egynapos sebészeti ellátás nem fog bővülni, és a betegek végül mégiscsak a fekvőbeteg-ellátásban kötnek ki, ami a lehető legdrágább a közpénzek elköltése szempontjából, és szakmailag sem indokolt. Vagyis a látszólagos egyszerűsítés azzal fenyeget, hogy a közintézmények pénztől esnek el, miközben az sem biztos, hogy a kitűzött cél teljesül. A magánklinikáknak kedvező lépés nem szolgálja az egészségügyi ellátásban a jövedelmi egyenlőtlenségek ­miatt kialakult hátrányok felszámolását sem. Azt a felvetést pedig már pusztán a politikai gyanakvás – és a személyre szabott jogszabályokról szerzett hétévnyi tapasztalat – sugallja, hogy vajon létezhet-e olyan kormányközeli érdekeltség a magánklinikai szférában, amely a közintézmények számára kedvezőtlennek tűnő intézkedést indokolta.

Pénz azért mindenképpen lesz, pél­­dául az egészségügyi államtitkár korábbi bejelentése szerint a mentődolgozók jövedelme 26 hónap alatt négy lépcsőben, 67 százalékkal emelkedik. Növekszik a szakápolók bére is, bár, mint lapunk megírta, érdekképviseletük vezetői úgy vélik: a kisebb-­nagyobb előrelépések ellenére komolyabb a gond annál, mint ahogyan a kormány a helyzetet kezeli, s ami azt illeti, a mentődolgozók egyik szervezete is elégedetlen. Nem biztos, hogy megnyugtatja őket a Lázár János által eléjük tárt távlat, miszerint „öt-tíz év alatt nem lehet radikális változásokat elérni, ehhez hosszú évtizedek munkája kell”. A Miniszterelnökség vezetője szerint eddig 500 milliárd forintot költött a kormány a vidéki egészségügyi ellátórendszer fejlesztésére, és a következő években 700 milliárdot fordítana Budapestre is, az itteni intézményekben megforduló hárommillió ember érdekében. Nem csak a szuperkórház építése kezdődik meg előbb-utóbb, hanem négy fővárosi egészségügyi centrum jön létre, valamint a SOTE fejlesztési programját is megtárgyalja a kormány a nyár folyamán. Ónodi-Szűcs azt közölte, hogy idén és jövőre 200-200 milliárd forint érkezik az egészségügybe, ennek része az ágazati bérfejlesztés, amelynek idén novemberi szakasza tizenkét, a jövő őszi nyolcszázalékos emelkedést hoz.

Az eredmények mellett egyre harcia­­sab­­ban kiálló államtitkár elismerte, hogy „nem lehetünk elégedettek, sok munka vár még ránk”, ám kategorikusan megfogalmazta azt az elvárását, hogy „sem az irányt, sem a szándékot, sem pedig az eredményeket nem szabad tőlünk elvitatni”. Bizonyára azt sem lehet vitatni, amit a MÉRTÉK tartalmaz a fejlesztésekkel kapcsolatban: 2014-ben az egészségügyi beruházások háromnegyedét fedezték az uniós pénzek, amelyek 2011 és 2014 között 27 000 forintnyi egy főre jutó egészségügyi beruházást eredményeztek a Nyugat-­Dunántúlon, és kevesebb, mint 14 000 forintnyit az EU húsz legszegényebb régiója között jegyzett Dél-Alföldön. A 2007–2013 közötti uniós költségvetési ciklus tervezését értelemszerűen az akkor regnáló kormány végezte el, de Schanda Tamás, az Emmi európai uniós fejlesztéspolitikáért felelős ál­­lam­­titkára azt prognosztizálta, hogy a jövőben az Emberi Erőforrás Fejlesztési Program projektek „túlnyomó többsége a kevésbé fejlett, úgynevezett konvergenciarégiókban fejti ki a hatását”, míg a közép-magyarországi régiót érintő fejlesztésekhez a kormány hazai forrásokat is rendel.

Ezekre a tervekre és ígéretekre alapozza a kormány az elmúlt hónapokban kibontakozó új egészségpolitikai kommunikációját, amelynek messze nem az a célja, hogy a sokat bírált egészségügyet kivonja a csatatér-­szakpolitikák sorából, hanem ellentámadásba megy át, és az „új Mikola” módjára küzdő egészségügyi államtitkár vezérletével harcol az eredmények bizonygatásáért. Az Emmi vakmerően szembeszegül az egészségüggyel kapcsolatos rossz állampolgári közérzettel, hogy legalább a kormánypárt szavazóit meggyőzze: nem szabad a huhogókra, az „álhírgyárosokra” hallgatni. Így nyer teljes értelmet Balog Zoltán Semmelweis-napi eszmefuttatása a bizalomról, aminek része „a bizalom a kormányzat iránt, bizalom abban, hogy a minisztérium nem azért van, hogy egyre rosszabbá tegye az egészségügyi rendszert, hanem hogy valamilyen módon javítson rajta”. Magára vessen, aki kételkedik.