Flottilla a Temzén

II. Erzsébet trónra lépésének 60. évfordulója, a „gyémántjubileum” szolgáltatta a nagy-nagy alkalmat ahhoz, hogy ezer hajó népesítse be a Temzét, és körülbelül egymillió kíváncsi és lelkesedni kész ember zsúfolódjék össze a rakparton, a hidakon, a partot szegélyező házak tetején, teraszain, erkélyein és ablakaiban. Hála azonban a kábelen és műholdon fogható tévéállomások szorgalmának, mindenekelőtt a Skynak, a BBC-nek és a

CNN-nek, vélhetően Britannia- és világszerte százmilliók bámulták az óránkénti 7 kilométeres sebességgel haladó flottillát – benne velencei gondolákkal, kis yachtokkal, kisebb és nagyobb motoros hajókkal, halászbárkákkal, sokevezős csónakokkal, sőt kajakokkal is – na meg a királynő számára karmazsinvörös bársonnyal kikárpitozott, címperjazsokkal és aranyozott delfinekkel feldíszített, az alsó fedélzetén rózsakertnek berendezett giccshajót, az egykor városnéző alkalmatosságként szolgáló Spirit of Chartwellt, a Királyi Bárkát. (A Chartwell-kastély Winston Churchill családi birtoka volt, ma múzeum.) A tévézőknek persze messze nem volt olyan szerencséjük, mint a fővárosiaknak meg a Londonba bezúduló vidékieknek, turistáknak, akik azért folyvást éljenezhették a bárka felső fedélzetén baldachin alól integető, olykor még mosolyogni is tudó 86 éves matrónát. Akit a gondos szervezők csupa fehér kompléba-kalapba öltöztettek (selyemcsíkokkal átszőtt, meleg bukléanyag, Swarovski-kristályokkal díszítve), hogy kiríjon a környezetéből, ahol a szűk családi kör férfitagjai katonai díszegyenruhát, a hölgyek meg krémszínű vagy piros toalettet viseltek. Ilyenformán még a messzi távolból is üvölteni lehetett: ott a királynő! Óvja Isten! Az éljenzést egyébként (az e célra épített, a flottilla élén haladó harangbárkából folyamatos harangzúgás és muzsika kísérte, minthogy az ezer hajó közül tíz zenekarokat szállított, a többi között – nem vicc – a Royal Philharmonic Orchestrát, a Királyi Filharmonikusokat.

Csodaszép lett volna minden, ha az a valami, ami a britek sztoicizmusának állandó forrása, közbe nem szól: az időjárás. A június 3-i vasárnap ugyanis a feje tetejére állította a jámbor reményeket. Egy héttel azután, hogy London napfényben és nyári melegben fürdőzött, a fővárosra rászakadt a 10 fokos hideg és persze az eső. Eleinte csak csöpögött, majd rázendített. De az angolok nem lennének angolok, ha nem tanultak volna meg dacolni. Előkerültek az esernyők, de a tömeg kitartott. Nota bene: a királynő se mozdult, igaz, neki integetés közben nem volt szüksége esernyőre. Legföljebb egy sálat tekert a nyaka köré, amely azért a hidegben nagyon kellett. Még egy kabátot se vett föl. Férje, a 90 éves Fülöp herceg, továbbá a trónörökös, annak hitvese, illetve az unokák (Diana fiai) szolidárisak voltak vele. Sőt, II. Erzsébet le se ült a királyi bárka bíbor trónusára, a néhány perces szüneteket leszámítva a fedélzeten állta végig a többórás ceremóniát. Az immár zuhogó esőben az volt a legmegindítóbb pillanat, amikor a királyi filharmonikusokat szállító hajó a Tower híd közelében végleg lehorgonyzó királyi bárka előtt megállt, s az alsó utastérben muzsikáló zenészek hangjaira a fedélzeten egybegyűlt kórus esernyő nélkül, bőrig ázva, csapzottan, de a lelkesedéstől pirosló arccal énekelte el a királynőnek Elgar klasszikusát, a „Land of hope and glory”-t (A remény és a dicsőség hona), meg persze a himnuszt: Isten óvja a királynőt.

II. Erzsébetet szeretik. Az angolok 80 százaléka el se tudná képzelni nélküle az életet. Nem mindig szerették; amikor például bojkottálni próbálta „a nép hercegnőjének”, Dianának a temetési szertartását 1997-ben, akkor éppen nem. De akkor se állt különös becsben, amikor a kilencvenes évek az uralkodói család – fiainak, fiai feleségeinek, szeretőinek – véget nem érő botrányaival teltek el, és a bulvársajtó magából a Buckingham-palotából kapta a napi „abrakot”. Igaz, ez a monarchiának talán többet ártott, mint neki magának. Túl azon, hogy az angol monarchia ezeréves történetében hatvan évnél hosszabban eddig nála csak a nevezetes Viktória királynő uralkodott, elég különös, de tőrőlmetszetten angol jelenség alattvalóinak a ragaszkodása. Merthogy voltaképp azt se tudják, kicsoda, hogyan szól bele a politikába, ha teszi egyáltalán? Csak David Camerontól, a jelenlegi miniszterelnöktől olvashatta a köznép, hogy II. Erzsébet nagyon nem szereti a „süketelést”, okos, célra törő, lényeglátó asszony. Mármint a politikában. E szerint van véleménye a dolgokról.

Az embereket persze izgatja – és nem tegnap óta –, hogy átadja-e a trónt Erzsébet Károly hercegnek, forma szerinti örökösének, esetleg Károly idősebbik fiának, Vilmosnak. (Aki öccsével, Harryvel együtt „köznapi” módon, bármelyik mai fiatalhoz hasonlóan viselkedik – különc és arisztokratikus apjával ellentétben. Jellemző módon egyetemi éveiből való szerelmét, egy közemberleányt vett feleségül, miközben apjának az udvar még „megtalálta” a kékvérű Lady Diana Spencert.) A miniszterelnök azt mondja, nem tud ilyen szándékról. És minden bennfentes is ezt mondja. Károlytól – nem utolsósorban Diana, a válása és újraházasodása miatt – viszolyognának az alattvalók, a most 30 éves Vilmosnak meg talán még nagy ez a kabát. (Bár Erzsébet csak 26 éves volt, ráadásul nő, amikor trónra lépett...) De a legvalószínűbb az, hogy nincs a monarchia látószögében pillanatnyilag olyan trónvárományos, aki, mint a királynő, valóban „megtestesíthetné a nemzet egységét”, mármint abban az értelemben, hogy személyisége összekapcsolja a briteket saját történelmükkel, történelmileg kialakult intézményeikkel, szokásaikkal, azzal a bizonyos, akár szentnek is mondható „hagyománnyal”.

Anglia népének az a fele egyébként, amelynek nem volt szerencséje a Temze-partra kilátogatni, „jubileumi ebédekkel”, utcai, köztéri evés-ivással ünnepelte II. Erzsébetet. Becslések szerint hatmillió ember ette a szendvicseket, salátákat, itta a ginalapú koktélokat meg a sört, és senki nem állt fel az asztaloktól azért, mert esett az eső. Legföljebb az ennivalónak keresett védelmet. Mindez a brit nemzeti lobogók szinte soha nem látott tengerében, a pártsemleges patriotizmus tombolása közepette, a II. Erzsébet portréjával díszített emléktárgyak, vicces és kevésbé mókás öltözékek, kalapok körítésével, utcai zenészek és komédiások közreműködésével zajlott a londoni Piccadillytől legalább a skót határig, városokban és falvakban. Na! Ilyen is létezik. Pedig az Egyesült Királyságnak nincs írott alkotmánya, amely rögzítené, hogy az államfő megtestesíti a nemzet egységét. Másutt van, de az írott malaszt.