Fidesz-közeli média-beruházások Erdélyben

Az erdélyi média ma még nem működik olyan átláthatóan, mint a magyarországi, nem követhetők pontosan a példányszámok, a nézettség. Ha sikerül rendet vágni a káoszban, mérhetővé tenni a fogyasztást, azonosítani a célcsoportokat, ha a terjeszkedők megtanulnak „erdélyiül” a médiában, a sajtóbefektetések célja bizonyosan nem csupán az lesz, hogy a Tőkés-pártot parlamenti és önkormányzati mandátumokhoz juttassa. Hosszú távon olyan „médiaunió” jöhet létre Erdély és Magyarország között, amely a határ mindkét oldalán kiválóan működtethető.

Mi történt eddig? Az biztosan tudható, hogy az Erdély-szerte terjesztett kolozsvári Krónika című napilapot az az Inforg birtokolja, amely a Hír TV-ben is érdekelt. A szintén Kolozsváron megjelenő Erdélyi Napló többségi tulajdonosa Liszkay Gábor, a Nemzeti Lap- és Könyvkiadó tulajdonosa. Most a Székelyföldön megjelenő Hírlap csoportban szerzett többségi tulajdont a magyarországi Határok Nélkül a Magyar Sajtóért Alapítvány (ennek az intézménynek szintén tagja Liszkay Gábor).

Nem kis befektetésről van szó: az alapítvány bejegyzése előtt egy nappal, tavaly decemberben – mint az LMP-nek ez ügyben kiadott közleményéből tudjuk – kétszázötvenmillió forintos támogatást kapott a Szerencsejáték Zrt.-től. LMP-s politikusok, Karácsony Gergely és Dorosz Dávid arra figyelmeztetnek, hogy a médiaépítkezés a Fidesz megosztó politikáját exportálja Erdélybe, ez pedig ahhoz vezethet, hogy az ottani magyarság politikai képviselet nélkül marad. Mindenesetre tény, hogy ha a tervezett médiabirodalom kiépül – hozzátartozik majd egy hetilap, négy helyi napilap, egy majdnem országos terjesztésű napilap és egy internetes portál –, akkor jelentősen megváltozhat az erdélyi nyilvánosság szerkezete.

Mi van a „túloldalon”? A politikai sajtó támogatásának meglehetősen régre (tulajdonképpen a rendszerváltás időpontjáig) visszanyúló hagyománya van Erdélyben. Az RMDSZ-t a kezdetektől azzal vádolják, hogy sajtóbirodalmat épít. A szövetség kezeli például a Communitas Alapítványon keresztül azt a jelentős kormánytámogatást (tavaly több mint három és fél millió eurót), amelyet a parlamenti képviselettel rendelkező kisebbségi szervezetek számára nyújt a román kormány. Ebből a pénzből pedig – részben nyílt pályázatok révén – a szövetség közvetítésével sajtótámogatásokra is futotta. Tegyük hozzá: a Communitas Alapítvány az erdélyi magyar oktatási rendszer, a civil és az egyházi szféra egyik legfontosabb mecénása.

Ami a médiatérképet illeti: RMDSZ-közeliként tartják számon az egyetlen valóban országos terjesztésű Új Magyar Szót, de a helyi és megyei lapok között is sok van, amely így vagy úgy kötődik a szövetséghez vagy valamelyik politikusához. Erős médiabázisa van az RMDSZ-nek a székelyföldi megyékben (Hargita és Kovászna), valamint Maros megyében. Ezekben a térségekben nem ritka, hogy RMDSZ-es politikusok nyíltan vagy közvetítőkön keresztül magántőkét is befektetnek a sajtóba.

Médiavállalkozások sorozatát támogatta Verestóy Attila, az RMDSZ alapító tagja és a román politikai élet egyik legbefolyásosabb üzletembere. A Marosvásárhelyen működő Gaga Rádió egyik tulajdonosa az RMDSZ másik alapító politikusa, Frunda György szenátor. A Marosvásárhelyi Rádió élén Borbély László környezetvédelmi miniszter felesége áll. Az RMDSZ jelenlegi elnöke, Kelemen Hunor tulajdonrészt vásárolt a Transindex hírportálban. A szintén Marosvásárhelyen működő Erdélyi Magyar Televízió alapítói között ott található Markó Béla is. A már említett Communitas Alapítvány támogatja a szintén Marosvásárhelyről működtetett Erdély FM rádiót is.

A fenti összesítést tekintve azt is mondhatnánk, hogy jelenleg nem történik egyéb, mint az RMDSZ „médiamonopóliumának” felszámolása és egy ellen-sajtóbirodalom kiépítése. A történet természetesen nem ilyen egyszerű. A Fideszhez közel állóknak nem ez az első nagyvonalú sajtóberuházása: 1999-ben indult a kolozsvári Krónika, amely 2002-ben a beszédes nevű Easy alapítványon keresztül nyolcvanmillió forintos támogatást kapott az Illyés Közalapítványtól. (Ez az intézmény a határon túli támogatásokért volt felelős az ezredforduló idején.) Az RMDSZ-es médiamonopólium „megtorpedózására” tehát több mint egy évtizede van esély, ez azonban mindeddig nem sikerült, elsősorban anyagi okokból.

Az RMDSZ-es médiagépezet maga is csikorogva működik: az erdélyi magyar nyilvánosság ugyanis rendkívül szegmentált. Üzleti szempontból is kifizetődő perspektívával és valódi olvasottsággal (nézettséggel, hallgatottsággal) csak a helyi napilapok és rádióadók hálózata kecsegtet. Egymástól függetlenül ezek nem tudnak olyan közönséghez szólni, amely érdemi reklámfelületté válhat. Az RMDSZ-hez közeli üzleti körök és az ellenzékéhez tartozók mindeddig azzal kísérleteztek, hogy kisebb-nagyobb szeleteket szerezzenek az erdélyi médiatortából. A rivális kiadványok között ráadásul be nem vallott véd- és dacszövetség is működött: a politikailag elkötelezett írásokon kívül folyamatos a tartalomcsere, mert önálló anyagok gyártására alig van pénz és kapacitás, az olvasók-hallgatók szinte mindenütt ugyanazt kapják.

Most azonban valami egészen más történik: a Liszkay-befektetések arra engednek következtetni, hogy a jobboldal tanult az RMDSZ hibáiból, és már nemcsak egy szeletért harcol, az egész tortát akarja. Nem is esélytelenül. Az RMDSZ emberei három, egymással rivalizáló rádiót is működtetnek Marosvásárhelyen, mert mindegyikben a szövetség más-más politikusa érdekelt. Így darabolódik a médiára fordítható pénz: a szövetség önmaga nyilvánosságát is gyengíti.

A Magyarországról érkező befektetések – és közpénzekből is (?) származó támogatások – azonban egy jóval racionálisabb struktúra kiépítésére engednek következtetni. Ha a napilap-, hetilap- és weblapcsoportokat sikerül összekapcsolni, akkor a tartalomgyártás is egyszerűsödik, az eladható reklámfelület, reklámidő nő, jól fejleszthető, a magyarországi médiavállalkozásokkal könnyen összehangolható rendszer jöhet létre.

Röviden: nem(csak) Tőkés László nyilvánossága erősödik, hanem Orbán Viktoré. Ha okosan folyik az építkezés, akkor százezres nagyságrenddel.