Fehérváron át

Szüleim falun laktak, de én a közeli város kórházában születtem. Gyermekkorom helyszíne, a rokonok, a falusi iskola, a sok grundfoci mind-mind a faluhoz kötött. Noha szegények voltunk, azért az alapvető dolgokra futotta. Igaz, az akkori életminőség nagyon viszonylagos volt. A faluban sokan éltek a mi színvonalunkon, vagy mi az övékén, nézőpont kérdése, de ez akkor nem igazán foglalkoztatott bennünket. Nem is igazán értettük, hogy ez miért van, ezt fogadtuk el a hétköznapok valóságának.

Pedig a különbségeket láttuk, éreztük! Ám az iskola, a jó tanulmányi eredményeink segítettek abban, hogy a tanárok vagy a tanácselnök gyerekeinél, láthatóan jobb ruhájuk és finomabb tízóraijuk ellenére se érezzük kevesebbnek magunkat. Bizonyára ebben már tudatosan segíttett bennünket a szegény családból származó, első generációs diplomás tanárunk, aki e jelenséget és valóságot egy nemzedékkel korábban átélte, és az óta feldolgozta.

Gyermekként is éreztük, tudtuk, hogy szüleink három egyszerű dolgot vártak el tőlünk: tanuljunk, segítsünk a ház körüli munkában, és ha már a foci a kedvenc szórakozásunk, akkor abban is legyünk a legjobbak között. Ezen volt mérhető szüleink büszkesége, a szegénységből kitörni akarás tudatalatti vágya.

Az iskola tényleg jól ment, a legjobb tanuló voltam, barátaimmal több tanulmányi versenyt nyertünk, még a járási és a megyeszékhelyen is.

A ház körüli munkákban rendszeresen segítettünk, a tető javításától egészen a sertésól kitakarításáig.

A foci örök „szerelem” marad. A ritka iskolai kiránduláson túl (Budapesti állatkert, egy-egy színházi előadás, rohanás a vonattal) a külvilágot, az első nagyobb „utazásokat” a vasárnapi meccsek jelentették a járásban, majd az egész megyében.

A serdülő és ifi csapat után azonnal jött a fehérvári nagy esemény, a leigazolás a városi nagycsapatba (NB I), ami a Népsportot rendszeresen olvasó fiútestvérem révén az egész faluban hírré lett!

A fehérvári középiskola nem jelentett nehézséget. Napjaim az iskola, a tanulószoba keretén belül teltek. Kora ősszel a városi nagycsapat azonnal leigazolt, így heti plusz 6 délutáni elfoglaltság is akadt. Most már tudom, hogy ezt az időt jobb lett volna másra, például olvasásra fordítani. Talán akkor még sikerült volna ledolgozni a családi háttér jelentette hátrányt. Sajnos, ezt akkor nem értettem meg, vagy talán már energiám sem volt több, így az elmulasztott dolgokat még ma is próbálom „megtalálni”. Igaz, a Teleki gimnáziumban az angolt is elkezdtem, mert az orosz elég jól ment, és talán éreztem, hogy ez nem lesz elég. Semmisképpen sem arra például, hogy a nehezen megszerzett 33-as lemezeken lévő dalok szövegét megértsem, gitározni tanuló barátaimnak lefordítsam…

Fehérváron már kezdtem érteni, hogy osztály- és iskolatársaim jobb körülmények között nőttek fel, és élnek. Míg nekem összesen 1-2 pár cipőm volt, osztálytársaim közül sokan félévente új pár cipővel villogtak. Előfordult, hogy egy másik osztálytársam adott kölcsön nadrágot, hogy a testvér középiskola bulijára el tudjak menni.

Ezek a különbségek már fájtak, azt hiszem azért, mert kezdtem megérteni őket!

Hiába voltam ismét a legjobb tanuló, hiába nyertem megyei versenyt az iskolának, amihez az igazgató nagy ünnepség keretében gratulált, hiába jelentett ez egyhónapos ingyenes továbbképzési lehetőséget. 16-17 évesen kezdtem felfogni, hogy az anyagilag és sokszor érzelmileg (sem gyermekkori születésnap, sem névnap megünneplése) szegény családi háttér mekkora hátrányt jelent!

Olyan korombeliekkel kellett versenyezni, akik gazdagabb családba születtek, akiknek nem jelentett gondot az olcsó kollégiumi étkezés kifizetése, vagy egy üdítő a városban.

Négy évig láttam, éreztem és egyre jobban értettem e különbségeket. Csak magamra számíthattam. (Anyagilag szegény édesanyám volt az, aki a minimális családi jövedelemből a lehető legtöbbet próbálta biztosítani.)

Formailag talán nem, de tartalmilag kegyetlen verseny volt ez bizony az akkori társadalomban is meglévő osztályok gyermekei között a továbbtanulási lehetőségért, a diplomáért, a családi önbecsülésért!

Természetesen ezt inkább éreztem, kevésbé értettem, de e keverék mindenképpen elszántabbá, keményebbé tett! Amikor dönteni kellett, hogy „focista” leszek-e, vagy a felvételire és érettségire készülés érdekében a focit feladom, akkor minden ingadozás nélkül a tanulás mellett döntöttem.

Ez már tudatos döntés volt, akaratom már megedződött, az önvédelemből és dacból magam köré font burok megkeményedett. Úgy gondoltam, csak a saját munkámmal vehetem fel a versenyt a jobb családokból származó társaimmal, e kései burok pedig valamelyest majd védelmet nyújt.

A középiskolában kialakult dac és bizonyítási kényszer, a keménység, sőt talán düh a sors ellen, hogy nagyon szegény családba születtem, és mindig nálam jobb körülmények között élő társakkal kellett versenyezni, igazán hasznosnak bizonyult később is.

Az egyetemi felvételiből a család csak azt látta, hogy a szűkebb, sőt tágabb rokonságon belül „a mi fiúnk lesz az első diplomás”, nem is akármilyen egyetemen! (A következő „ismeretük” évekkel később akkor keletkezett, amikor a médiában nevem elkezdett forogni, sőt, a római pápai fogadáson készült képem is megjelent.)

Azt senki sem látta, hiszen nem is láthatta, hogy csoporttársam közül egyedül én voltam minden szempontból a „csóró”, mindenki más legalább az akkor talán be nem vallható „középosztálybeli” gyermeke volt: szüleik tanárok, országos vezetők, tábornokok, voltak!

A verseny a középiskolában már átéltnél is keményebb volt: a társadalmi mobilitás létezett ugyan, mint lehetőség, hiszen ott lehettem közöttük, de a versenyfeltételek azonossága még nem jelent azonos esélyt. A múlt terhe egész életen át velünk marad, minden felzárkózási erőfeszítés és segítség ellenére!

Az egyetemet is sikerült jó eredménnyel elvégezni. Az öt év csupa közdelem volt: sokszor volt olyan érzésem, hogy zsákba kötve kell versenyt futnom a középosztálybeli társakkal, miközben ők márkás edzőcipőkben futhatnak!

A tizenéves koromban, Fehérváron kialakult érzések csak tovább erősödtek: nekem mindent magamnak kell elérni, és ezért az eredményeimhez mindennel és mindenkivel szemben ragaszkodni fogok. Talán ez minden self-made man hitvallása?

A sorsra ma már talán nem haragszom. Mások is tettek meg küzdelmes életutat, a szegény sorsból kilépni nem volt könnyű, sem 30 éve, sem ma. Köszönet a szülőknek, akik mindent megtettek gyermekük boldogulásáért.

Tudom, az egyetemen 1-2 közeli barátom már nálam jobban látta küzdelmemet, de csak kívülről! Látták a tudat alatti, vagy tudatos erőfeszítéseimet a szinten maradás, a megfelelés érdekében. Megértették, hogy ami nekik majdnem vagy teljesen természetes volt, az nekem, a vidéki, falusi gyereknek sok-sok erőfeszítésbe, álmatlan, tanulással eltöltött éjszakákba került.

Megérte.
Én ma már nem haragszom a sorsra, elfogadom, hogy nem születhet a többség jobb sorsú családba.

Az út nehéz volt, de Fehérvár mégis csak jó indításnak bizonyult.