Facebook-hős él egy budapesti aluljáróban
Koppándi Tamás az Astoriánál, az aluljáróban él. Szereti a rozét, a félédeset, a kakaót meg a történelmet. Matraca előtt História folyóiratok fekszenek. Szemüvegtokjában egy cetlin telefonszám áll, jóakarója írta fel az elérhetőségét, ha a férfi végre úgy dönt, mehetne hozzá dolgozni. De nem megy. Meg kéne mosdania, kipihenné magát előbb, csak azután, így fogadkozik. Egyszer arra járt egy fiú, elbeszélgetett vele, és ő azt mondta neki, magyar–történelem szakos tanár volt korábban.
Balázs, így hívják a fiút, készített egy közös szelfit, és fellőtte a Facebookra, ezzel a szöveggel: „Sziasztok! Ma hazafele menet az Astorián összefutottam egy hajléktalan úrral. Tamásnak hívják, töri–magyar szakos tanár. Ha valamit nem értetek, forduljatok hozzá bizalommal, és ha egy módotok van rá, honoráljátok a segítségét egy kis cigarettával, alkohollal, étellel. Neki is könnyebb dolga van, és nektek is menni fog a töri :) Jó fej az öreg, és nagyon penge. Szégyen, hogy valaki a diplomájával nem jut tovább egy aluljárónál. Ha bárki keresi, 0–24-ben megtalálható az Astorián a metrókijáratnál.”
– Nem is tudtam, hogy felrakja a fotót a Facebookra – mosolyog Tamás. Nincs ellenére a dolog, nagy a siker. Az eredeti bejegyzést eddig 6593-an osztották meg. De több mint tízezren lájkolták, volt, aki angolra fordítva lőtte tovább.
A 47 éves Koppándi Tamás gyorsan sztár lett. Igaz, nem akkora, mint a fogyasztóbiznisz dívája, Rubint Réka, vagy a zenész Kasza Tibor, akiknek több mint nyolcszázezer követőjük van a Facebookon. Ráadásul Koppándi Tamás nem keres semmit a hirtelen jött hírnévvel, pedig a Forbes szerint a celebek egyetlen posztért – tekintettel követőik nagy számára – ötvenezer, de akár hétszázezer forintot is kaphatnak. Ez persze attól is függ, mikor mit reklámoznak. Tamás ismertségben még a civil celebeket sem éri utol: a modelliskolába járó Jónás Rómeót, akinek negyvenezer követője van a közösségi hálón, vagy Dósa Fannit, az ő posztjait 45 ezren követik nap mint nap.
Fotó: Kovalovszky Dániel
Hogy kik ők? Fiatalok, akiket nem a tehetségük tett naggyá. A 444.hu írta róluk: „Pofátlan provokáció, szemérmetlen magamutogatás, tövig felvágott, szélsebesen pörgő nyelv, kíméletlen beefek és ügyes helyezkedés. Ezek, illetve ezek megfelelő kombinációjára van szüksége annak, aki be akar futni a Facebookon.”
Koppándi Tamásnak ennyi sem kellett. A kisebb Facebook-karrierhez elég volt egy odavetett mondat az állítólagos diplomájáról. Ami egyébként nincs is neki. Mert lódított annak a lelkes fiúnak. Ezt mondja.
Itt állunk az Astoria alatt, ő barátjával ül a földön, kezet fogunk, körmei alatt vastag piszok. Hogy miért hazudott? Mert lenézik az emberek a hajléktalanokat, magyarázza.
Tamás legalább olyan ismert lett, mint Irénke néni, a veresegyházi kisnyugdíjas, aki a Nyugatinál saját sütijét árulta, hogy a családját segítse. Őt is lefotózta valaki és őt is megszerette az egész magyar net. A magyar Facebook ragaszkodik hőseihez, amikor Irénke néni 87 éves korában meghalt, így búcsúztak tőle a júzerek: „Elment a legenda!” Pedig Irénke néni nem tett mást, mint sütit árult. Tamás meg elbeszélgetett egy fiatal sráccal.
„Egy cigarettát kért csak a fiútól, de mikor beszélgetni kezdtek, ki is ő valójában, leesett az állunk” – írta egy netes oldal. És a Facebook népe sajnálkozott, vitatkozott, aztán rendületlenül továbbosztotta a sztorit: „Emberek, fogjunk össze és segítsünk neki!” „Pedig látszik is rajta az értelmiség, nagyon sajnálom az ilyen embereket, és akkor a Berki Krisztián meg milliomos, hol igazságos a sors?” „Sok tanári állás van betöltetlenül, és gondolom, szállást is kapna. De ha valaki nem akar dolgozni, az nem is fog!” „Talán meg kell kérdezni a tanár urat, hogy jutott idáig, mi az oka. Nem mindig kimondani, hogy gyenge meg nem akar dolgozni, ez jó bélyeg, de mindenkire nem lehet rásütni.”
A férfit sokan felkeresték az aluljáróban, hoztak neki újságot, ennivalót. A sztorija eljutott a nővéréhez is, azonnal Pestre utazott, hogy hazavigye magához. Az aluljáróban mindenkinek mutogatta Tamás fotóját, de nem talált az öccsére. A férfi azt mondja, ő akkor éppen kórházban feküdt, mert epilepsziás rohamot kapott.
Tamásnak is van Facebook-profilja, még napszemüvegben, frissen borotváltan néz bele a kamerába. A tavalyi, utolsó posztjában egy kis aprót kér ismerőseitől, címe is volt: Merényi Gusztáv Kórház pszichiátriai, addiktológiai osztály. Volt egy balesete Pesten, írta, epilepszia, mire magához tért, mindene eltűnt.
– Nem vagyok alkoholista – mondja. – De az utcát csak piával lehet kibírni. Tegnap este hárman aludtunk itt az aluljáróban, jöttek fiatalok, és megrugdostak minket. Legutóbb is a saját felelősségemre jöttem el kórházból. Pedig lázas is voltam. Hogy miért akartam kijönni? Féltem, hogy ellopják a cuccaimat. Addig Gabika, a társam vigyázott mindenre.
Végignézek a rongyain. Kívülállónak szemét, neki az élet.
Borsodban, Sajószentpéteren nőtt fel, apja sofőr volt a Vízműnél, anyja a bölcsődében dolgozott. Finommechanikai műszerész, géplakatos a szakmája. Nem volt jó tanuló, inkább – ahogy ő mondja – csibész. De imádta a történelmet, a világháború történetét. 18 évesen vette el a feleségét, született két fiúk, a lányuk kilenc hónaposan meghalt. Jól ment neki a kilencvenes években: volt három zöldségesboltja meg Mercedese. Aztán elment külföldre dolgozni, lakatosként részt vett a Pride of America óceánjáró építésében.
– Csőszereléssel napi húszezret kerestem – veti fel büszkén a fejét.
Legutóbb Szlovákiában dolgozott egy fakitermelésen. Nem fizették ki, onnan egyenes út vezetett az aluljáróba. Nyár óta nincs hol laknia. Korábban a Blahán élt, egy élelmiszerbolt előtt kéregetett, aztán az Astoriára jött szerencsét próbálni.
– Hozol nekem piát? – kérdezi. – Meg ásványvizet is!
Fotósunktól kap dohányt. Fogatlan társa annyira megörül az ajándékoknak, hogy azonnal lejattol velem, és a barátság jeléül össze is öklözünk. Itt a mélyben nem kell sok ahhoz, hogy „tesó” legyen az ember.
Tamás ezután nem játssza meg magát, kibukik belőle, hogy kétszer volt már évekig tartó elvonón. Funk doktor beutalta egy alapítványhoz, ott gondját viselték.
Feleségétől elvált, fiait rég látta, azt mondja, van egy unokája is. Bár vele még nem találkozott soha.
Egy tavalyi Facebook-posztjában, amelyet senki sem osztott meg rajta kívül, azt írta: „A világon élni csak hősként érdemes.” Az Astoria aluljárójában meg a közösségi oldalakon most hős lett. Vagy legalábbis valami afféle.
– Miért nem hívod fel a rokonaid? – kérdezem tőle.
– Nem tudom. De egyszer hazamegyek, pihenek, aztán újrakezdem, keresek magamnak munkát.
Talán azért mondja, mert azt gondolja, hogy ezt akarjuk hallani. Kezet fogunk, társával megint összeöklözünk.
– Vigyázzatok magatokra – kiált utánunk Tamás. – És ha erre jártok, nem hoznátok egy kis kakaót?