Európa, vigyázz!

– Kiveszhet a magyar mondat Újvidékről?

– Félek, hogy igen. Amikor Márai Sándor hosszú idő után hazalátogatott Kassára, minden ismerős volt számára, ugyanakkor minden idegen is. Azt írta naplójában: vissza kellene foglalnia Kassát – a maga módján. És megharcolt érte sorról sorra. Hasonló szándék hajt kezdettől: tollal újra és újra bevenni a városomat.

– Egyáltalán: milyen ma Újvidék?

– Közép-Európa és a Balkán határán egykor szellemiségében is a Monarchia városa volt, ahol mára felülkerekedett a balkániság.

– A barbárság?

– Én nem beszélnék gúnyosan a Balkánról. Odaát a „balkáni” nem a civilizálatlan rokonszava. Sokszor ugyan valóban nyersek a mondatok mifelénk, de ritkább is a kétszínűség, mint Közép-Európában. Nálunk nem támadnak hátulról. A köznapi kapcsolatokban is szemtől szembe mérkőzünk.

– Magyarok és szerbek?

– Manapság inkább az őslakos szerbek és az „új szerbek”, vagyis a betelepülők keverednek konfliktusba. Hogy elkerüljék egymást, kávéházakba is máshova járnak.

– Akkor mi a „balkániság”?

– Van benne valami szeszélyesség. Durvaság és barátságosság egyszerre. Újvidéken mindig eleven volt a dunai egyensúly Közép-Európa és a Balkán között. Most ez megbomlott. A kilencvenes években tömegesen érkeztek boszniai, horvátországi, később koszovói szerb menekültek. Százezrek jöttek – főként a mi városunkba – a délszláv háború idején.

– Onnan pedig tömegesen távoztak vajdaságiak Magyarországra.

– A Vajdaság mindig mozgott. De Magyarország akkor sokaknak csak tranzitállomás volt. Most már annak sem tekintik a vajdaságiak.

– A kettős állampolgárság ellenére sem vonzó?

– Nem. Nálunk az orvosok, ápolók, mások alig várják, hogy megkapják a magyar útlevelet, és távozzanak Németországba, Angliába, Norvégiába.

– Orbán Viktor útlevelet váltott a határon túli magyaroknak Nyugat-Európába?

– Pontosan. És a szerbeknek egy szavuk sincs a kettős állampolgárság ellen. Sőt bizonyos szerb körökben Orbán elég népszerű. Orbánék ugyanis a kettős állampolgárság kapcsán csupán azt kötötték ki: az igénylő tudjon magyarul, és felmenői között találjon legalább egy magyar állampolgárt, lehet az a Monarchia korából vagy 1941–45-ből is. Úgyhogy most a szerbek is tanulnak magyarul, levizsgáznak, és amikor megkapják a kettős állampolgárságot, ők is elhagyják Szerbiát.

– Önt mi tartotta a Vajdaságban?

– Nekem a Vajdaság a világom. Ha átköltöznék Pestre, nem tudnék miről írni. Nevetségessé lennék, ha szentimentális szövegeket fogalmazgatnék az elhagyott szép szülőföldemről. Dacból sem mentem.

– Kivel dacolt?

– Még el sem dördült a délszláv háború első lövése, már futottak onnan a „nemzeti magyarok”, akik előzőleg a kisebbséghez való hűségükről papoltak, s bíráltak engem, hogy nem viszonyulok megfelelően a nemzethez. Persze voltak, akik tényleg a katonaság elől menekültek. Vagy jobb életet reméltek Magyarországon. Igazuk volt. Én viszont azt gondoltam: tényleg, ki más maradna, ha nem egy liberális kozmopolita? Amúgy címkéztek baloldalinak is, néha ’68-as anarchistának, máskor magyar nacionalistának. De nem mozdultam, inkább nyilvánosan vitatkoztam a szerb szélsőségesekkel. A fejükhöz vágtam: „Ti fasiszták vagytok!”

– Milošević tévéjében főműsoridőben hosszan mutatták a fényképét. A neve mellé azt írták: „Aláássa Szerbia alapjait.”

– Eltúlozták a lehetőségeimet és a képességeimet. Tiszta komédia volt!

– Akkoriban a Soros Alapítvány újvidéki irodáját vezette. Milošević rögtön betiltotta a szervezetet. Ön akkor sem csomagolt.

– Akik maradtunk, egyetemi szinten vizsgáztunk nemzettudatból. Emlékszem, Konrád György a kilencvenes években PEN-elnökként felelősségre vonta a szintén PEN-tag Dobrica Ćosić köztársasági elnököt, amiért a magyarokat aránytalan számban viszik a frontra és kirúgnak magyar értelmiségieket a munkahelyükről. Ćosić bizonygatta, hogy nem igaz. Konrád vizsgálóbizottságot követelt. Egy sem akadt a nemzeti érzelmű magyarok közt, aki ilyen elszántan küzdött volna értünk, mint Konrád. A „páholymagyarok” viszont ma is a budai villákból akarják előírni, hogyan legyünk magyarok a határon túl.

– Legutóbbi regénye – Balkáni szépség, avagy Slemil fattyúja – a kisebbségi túlélés „történelmi kalandkönyve”. A Slemil unoka a Slemil nagyapáról mesél, aki ott ragad a Vajdaságban, mestere Bécsbe menekül, műhelyét az öregre hagyja, hogy őrizze. Az pedig a világforgás ritmusára kalapálja a címereket: ha kell, a „magyar hazának”, ha kell, a „szerb hazának”. És mindig minden újrakezdődik: új hódítók jönnek új eszmékkel, új zászlókkal, új neveket adnak tereknek, embereknek. A Slemil unoka is három nevet – Franz, Ferenc, Franjo – szerez a történelem arcváltásaiban, „így aztán három árnyékkal kell megküzdenie”, írja ön.

– Minden író becsempész valamit az életéből a könyvébe. Bár nem önéletrajz, Slemilékben van egy kicsi belőlem, van egy kicsi a nagyapámból is. Szenttamásiban nevelkedtem, a Zöld utcában, ott tanultam el a plebejus kozmopolitizmust. A faluvégi mesék nem a gyökerekről szóltak, hanem a nagyvilágról való álmodozásról. A falusi ember ünneplőt öltött, ha bekocsizott Újvidékre, de nemigen mozdult távolabb, „őrizte a műhelyt”. Slemil nagyapában semmi olyan nincs, amit a kisebbségi kánonok elvárnak: azt hiszik, a kisebbség jegenyeként tör nagyra, és tartja magát a tornádóban is. Nem tartjuk. Fűszálak meg nádszálak vagyunk, azok valóban minden vihart kibírnak. Slemil nagyapa sem hős. Esendő, aki azért mindent túlél. Horthyt különösen várja, mert reméli, hogy a lányából végre postáskisasszony lehet. És jön Horthy, hozza Pestről a saját postáskisasszonyát, mert nem bízik az ottaniakban. Újvidéket ma is gyanakvással szemlélik a buzgó nemzeti magyarok.

– Merthogy?

– Pár napja Szarajevóban bosnyákokkal beszélgettem az iszlámról. Azt mondták: „Reggel imádkozunk. Este aztán kocsmázunk a többiekkel.” Az újvidéki magyarok is megtanultak rugalmasan magyarnak lenni, szolgalelkűség nélkül túlélni. Elveinket nem adjuk föl, de nem hordunk össze magunknak nemzeti szólamokból politikai szigetet. Különben a vegyes házasságok sem csökkentek: a szívnek nem lehet nemzetileg parancsolni. De mondok mást. Az Újvidéki Színház Neoplanta-előadása – amely a korábbi könyvem alapján készült Urbán András rendezésében – keményen kritikusan szól a bocskoros szerbekről, az egykori magyarellenes feliratokról, a tömegsírokról. Megnyerte a belgrádi nemzetközi színházi fesztivál, a BITEF közönségdíját. Lényegében csak szerbek szavaztak. Újvidéken a közönség hatvan százaléka szintén szerb, főleg fiatalok, akik kultikusnak találják a darabot, elfogadják, hogy szembesíti őket a közös múlttal, s együtt tapsolnak a magyarokkal. Az egyik jelenetben Magyarország történelmi határáról esik szó, hogy Horthynak nem volt bátorsága Újvidéken megtartani a beszédét, csak Szabadkáig merészkedett. A magyar nézők itt felnevetnek. A szerbek nem értik, miért. A magyarok magyarázzák: hát a mai magyarországi politikusok sem mernek Újvidékre jönni, gyanús nekik, miért nem hatnak a fennkölt magyarságszólamaik ebben a világban.

– Irodalmi naplójában sokat ír arról, hogy a kisebbségnek nincs igazán otthona. Nemrég úgy fogalmazott: terjed Európában az otthontalanságtudat. Lassan mindannyian kisebbségiek leszünk?

– Lassan-lassan az otthontalanság lehet az új kontinensünk. Miközben egyre többen úgy vélik, a nemzeti diktatúra gyógyítja a szorongást. Újra aktuális Thomas Mann üzenete: Európa, vigyázz! Csak ki ne pattanjon valahol a szikra.

– Hol pattanhatna ki?

– Angela Merkelnek igaza van: ha Németország nem fogadja be a migránsokat – márpedig tavasszal egyre nagyobb hullámokban érkezhetnek –, a Balkánon rekednek. Szerbiában, Macedóniában, Boszniában és esetleg Horvátországban egymillió új menekült lesz. De a térség már most nyugtalan, s ha a lelkekben háború dúl, nehéz a béke látszatát megőrizni. Van, aki nem akar tudomást venni arról, mekkora a probléma, más meg épp azzal manipulál, mekkora a probléma, és éleszti a nacionalizmust, amely a gyűlöletet kínálja ellenszerként a félelemre. Félek ettől a tavasztól.

– Nincs középút?

– Még nem találtuk meg. Azt azonban tudjuk, miként kezdődik minden barbár dolog: úgy, hogy nem vesszük komolyan a kishitűségből eredő nacionalizmust. Márpedig minden nacionalizmus egy ponton eljut a totalitarizmusnak egy olyan fokára, amikor már nem fontos a nemzet. Kicsit sem lep meg, hogy ez történik Kelet-Európában. Nekem az fáj, hogy Nyugaton is egyre több a szimpatizánsa ennek. De ott visszaszorítja a polgári társadalom hagyománya. Ez a réteg viszont nem alakult újjá sem Magyarországon, sem Szerbiában, sőt, azt hiszem, az egész régióból hiányzik a polgárság. A kelet-európai rendszerváltásban fontos szerepe volt az értelmiségnek, a folytatás is a felelőssége. A bársonyos forradalmat már sok helyen felváltotta a bársonyos tekintélyelvűség, és erősödik az Európából való kiábrándulás. A demokráciának – Thomas Mann szavaival – lassan megint páncélinget kell öltenie. Ez pedig már túlmutat a kisebbség és a többség viszonyán, túl a nemzeti kérdésen is, túl a merengésen, hogy meddig lesz még magyar mondat Újvidéken.