Ép ember lábak nélkül – Gurisatti Gyula három nap alatt dolgozta fel a tragédiáját
– Gyerekek, basszátok meg, túl fogom élni! – ezt akarta mondani 1999. április 24-én, egy nappal a balesete után a barátainak Gurisatti Gyula, de akkor még a családtagokon kívül senkit nem engedtek be hozzá az intenzív osztályra. Pedig odakint a folyosón vagy negyvenen szorítottak érte, várták, hogy egy pillanatra láthassák. Így aztán a fenti mondatot egy ideig csak magának ismételgette.
Sikerrel. Aligha akad rajta kívül bárki, aki egy ilyen súlyos baleset után gyorsabban lenne képes lelkileg felépülni: három nappal az után, hogy elveszítette mindkét lábát térd alatt, már edzésterveket készített a kórházi ágyon. Már csak a jövővel foglalkozott. Mekkora szerencse, hogy túlélte – magyarázta magának –, néhány másodperccel a robbanás előtt ugyanis még a palack mellett guggolt, és ha akkor történik a detonáció, biztosan meghal. Szóval azzal, hogy csak a lábait veszítette el, valójában kapott még egy esélyt az életre. Illik kihasználni.
A rehabilitáción olyan videókat nézettek vele, amelyeken mozgássérülteket tanítanak a segítség nélküli önálló életre. Nehogy már ő, a 33 éves, ereje teljében lévő világbajnok sportoló ne csinálja utánuk – gondolta. A rehabilitáció során egyszer meglátogatta egy pszichológus, de tíz perc után távozott. Gyula, magának nincs szüksége pszichológusra, jóval erősebb, mint néhány kollégám, mondta neki a szakember.
Nagyjából másfél nap esett ki az emlékezetéből, onnantól, hogy a mentősök beadták neki az altatót, egészen addig, amíg 36 órával később ébredezni kezdett. Minden másra emlékszik. Egy olyan palack robbant fel közvetlenül mellette, amelyet műszaki búvárok szabálytalanul töltöttek fel. Gurisatti vétlen áldozat volt.
– Nem ájultam el a detonáció után, de sokkos állapotba kerültem – idézi fel a robbanás utáni első pillanatokat. – Hanyatt estem, egy ideig nem éreztem fájdalmat, viszont nagyon szomjas voltam. Alig láttam valamit, nagy volt a por, mindenki kiabált. Próbáltam megmozdítani a fejem, de csak annyira tudtam, hogy láttam, nincs meg a jobb lábam. Az öcsém ért oda elsőként hozzám, kérdeztem tőle, mi van a bal lábammal. Azt mondta, most ne törődjek ezzel. Ebből tudtam, hogy a bal lábam is elment. Mondtam neki, talál az öltözőben fürdőköpenyt, a zsinórjával kösse el a lábaimat, nehogy elvérezzek. Minden olyan sötét volt, úgy éreztem magam, mintha egy tengeren hánykolódnék nagy hullámokban. Aztán jöttek a mentők, stabilizálták az állapotomat, de erre már alig emlékszem, utólag mesélték.
A vizsgálat hamar megtalálta a két felelőst, a bűnösök felfüggesztett börtönt (egy év, tíz hónapot, illetve egy év, nyolc hónapot) kaptak. Gurisatti Gyula nem foglalkozik vele, hogy ez sok vagy kevés, valóban ekkora büntetés jár-e a két lábának elvesztéséért. Elfogadta a sorsát. Már ott a kórházban.
– Másfél napig tartott a mélypont. Egy ideig reménykedtem benne, hogy csak álmodom, utána meg azon rágódtam, hogy miért éppen velem esett ez meg, keseregtem, hogy nem fogok többé focizni, és vége a búvárúszó-karrieremnek is – idézi fel Gurisatti Gyula. – Aztán az a negyven látogató a kórházban mindent átfordított. Ha ennyien szeretnek engem, tartozom nekik azzal, hogy minél gyorsabban felépülök. Hát jó, focizni többé nem fogok, de csak találok olyan sportágat, amit lábak nélkül is lehet űzni.
Talált. Mondjuk, adta magát a sportlövészet, hiszen az édesapja annak idején lövészedző volt, sőt kisfiúként még ő is eljárt edzésekre. Nem volt ügyetlen, de hatévesen kénytelen volt valami intenzívebb mozgást keresni: egy születési rendellenesség miatt megműtötték a szívét, és az orvosok rehabilitációként a sportolást javasolták. Előbb a medence fogadta be (úszás, uszonyos úszás), majd a nyílt vizet választotta, és tájékozódási búvárúszó lett. Nem volt kiemelkedően tehetséges egyik sportágában sem, mégis vérbeli sportoló lett. A versenyzésre született.
– Mindig imádtam edzeni, keresni a határaimat. Sokszor annyit úsztam, hogy a végén hánytam a medence szélén. Lefutottam tíz kilométert, leültem pihenni, mondom magamnak, hú, ez marha jó volt, és lefutottam még tízet. Volt olyan időszak az életemben, egy jó másfél év, amikor mindenhova futva mentem. Csak futva közlekedtem a világban. Kitartó vagyok, állandó győzni akarás dolgozik bennem. Egy vizsgálat kimutatta, hogy terhelés alatt megnő a koncentrációs képességem, ami egy sportolónál hatalmas előny. Fanatikus vagyok, tudom, de edzőként másokat is képes vagyok fanatizálni.
Valóban lehengerlő személyiség. Sokat beszél, könnyedén köti le a másik ember figyelmét. Ezt használják ki olykor a budakeszi rehabilitációs intézetben, ahová többször is elhívják, hogy lelket öntsön a letargiával küzdő mozgássérültekbe.
– Nyilván hitelesebben hangzik az én számból, hogy valóságosan és jelképesen is fel lehet állni egy tragédia után. Hogy lábak, karok nélkül is megtalálható a boldogság. Talán a személyes példám valakinek segítséget jelent.
Neki is sokat segítettek mások. A balesete után a sógora létrehozta az Ifj. Gurisatti Gyula Gyógykezeléséért Alapítványt, amelynek számlájára ezernél is többen küldtek adományokat. Az itt összegyűlt pénz segített, hogy a harmadik emeleti dunaújvárosi panellakásból egy kertes házba költözhessen a család. Nagy segítség volt az is, hogy az akkor még állami tulajdonban lévő Dunaferr rábízta a sporttal foglalkozó cégének, a Stadion Kft.-nek az ügyvezetését. Ez az állása a vasmű privatizációjával szűnt meg. Most a város segít neki: a dunaújvárosi önkormányzat érdekeltségébe tartozó közműcég (DVCSH) alkalmazza, vízóracserék adminisztrációját végzi.
A rengeteg segítség ellenére Gurisatti Gyula igyekszik mindenben önállónak lenni. Ez már gyerekkorában is így volt. Hétévesen odaállt az édesapja elé, hogy szeretne egy bőrlabdát. Ha elmégy borsót szedni, akkor megkaphatod, hangzott a válasz. És elment. Kisapostagon négy napig szedte a kis vödrébe a borsót, naponta két zsákot tudott leadni a felvásárlónak, ebből már kijött egy focilabda. Hálás az édesapjának, hogy az első kérésére nem vett neki focilabdát, az, hogy munkával szerezte meg, sokkal nagyobb örömet jelentett. Még ma is emlékszik az érzésre.
Amúgy is meghatározónak tartja, amit otthonról kapott. A Gurisatti nevet apai nagyapja hozta Magyarországra Olaszországból még a múlt század első felében. A katonaság elől szökött hozzánk, aztán itt ragadt, magyar lányt vett el feleségül, majd 1951-ben a családjával Sztálinvárosba költözött, ahol szolgálati lakást kínáltak a vasmű leendő dolgozóinak. Gurisatti Gyula édesapja és édesanyja is a dunaújvárosi vasműben dolgozott (az apa esztergályosoktatóként, az anyuka anyagvizsgálóként), de nem a gyárkapun belül ismerkedtek meg, hanem az uszodában, mindketten versenyszerűen úsztak.
– Hárman voltunk testvérek, de az édesanyám mindig mondogatta, hogy ha mi kirepülünk, akkor állami gondozottakat fogad majd be. Ez volt az álma – meséli Gurisatti Gyula. – Így is történt, ahogy mi felnőttünk, anyámék rendszeresen vettek magukhoz állami gondozásban lévő gyerekeket, aztán felnőtt korukig nevelték őket. Így mi hárman kaptunk tizenegy testvért. Ők is családtagokká váltak, ma is tartjuk velük a kapcsolatot.
Édesanyja már nem él, Gurisatti Gyula a most 74 éves édesapjával évtizedek óta visz egy közös asztalosműhelyt. Régen pénzt is hozott a vállalkozás, ma már inkább csak érzelmi okokból, az apja iránti tiszteletből működteti. Rá ma is felnéz.
– Gyerekként valószínűleg diszlexiás voltam. Ezt akkoriban nem tudtuk, a szüleim csak azt látták, hogy még hatodikban is makogva olvasok. Nem ment a tanulás, 3,6 lett az év végi átlagom. Apám leültetett, és hosszasan elmagyarázta, ha nem tanulok nagyobb erőbedobással, soha nem lesz belőlem jó sportoló. Az akarsz lenni? Igen, válaszoltam. Elővett egy nagy lőlapot, annak a hátára felíratta velem, hogy „négyes tanuló akarok lenni”, és kirakta a falra. Ezt néztem egy éven át, de megérte: hetedik végére 4,6 lett az átlagom. Akkor az apám megint leültetett, és azt mondta, fiam, mindegy, hogy mit csinálsz, de ha arra törekszel, hogy azt a legjobban csináld, akkor sikerélményed lesz. Azóta én is ezt mondogatom a tanítványaimnak. Meg azt, hogy a befektetett munka legtöbbször egyensúlyban lesz az elért eredménnyel. Ha mégsem, akkor sportágat kell váltani.
Neki nem emiatt kellett váltania. Ha nincs a tragédia, biztosan nem ül be a lőállásba. (Állva könnyebb lenne ugyan célozni, de a műlábakkal nem tud annyira stabilan mozdulatlan maradni, ami a pontos lövéshez szükséges.) Nem kétséges, hogy a lövészethez is van érzéke, már 2007-ben – nyolc évvel a balesete után – tagja lett a magyar válogatottnak, azóta három paralimpián vett részt (Peking, London, Rio de Janeiro), jelenleg a tokiói paralimpia kvalifikációs versenyeire készül. Naponta kétszer edz, egyszer a konditeremben, egyszer a lőtéren.
Kiirthatatlan belőle a versenyszellem. Amikor a rehabilitáció után először ment haza, a műlábakkal és a mankóval 3 perc 26 másodperc alatt ért föl a harmadik emeletre. Lemérte, hogy utána faraghasson az időből. Javított is, de nem sokkal később elköltöztek a lakótelepről egy családi házba, onnantól ez a „versenyszám” kiesett. Most olyan fél perc alatt érne fel a harmadikra, persze mankó nélkül, sőt, kettesével szedné a fokokat, mondja.
A horgászatban is az érdekli, hogy versenyezni lehet benne. Ettől izgalmas. Ehhez is van érzéke, ezt bizonyítja, hogy az elmúlt években a mozgássérült sporthorgászok világbajnokságán háromszor szerzett aranyérmet. Úgy tekint a horgászatra, mint a lövészet kiegészítő sportjára.
A most 52 éves Gurisatti Gyula már lábak nélkül lett diplomás. Elsősorban nem a bizonyítási vágy motiválta, hanem a kényszer: a búvárúszók szövetségi kapitányaként szükség volt a szakedzői képesítésre. A családjában mindenki sportoló, felesége egykor úszó volt, felnőtt lányai is a vízhez kötődnek – Lilla világbajnok búvárúszó, Gréta válogatott vízilabdázó. A kilencéves Gergő – aki csak műlábakkal látta az apját – focizik.
Gurisatti boldog ember, ezt magától mondja. Nem emlékszik rá, hogy mikor sírt utoljára. De mégis: 1999 szeptemberében. Néhány hónappal a baleset után a friss műlábaival elkísérte a búvárúszó-világbajnokságra az öccsét, aki éppen abban a számban, a szlalomban szerzett aranyérmet, amiben neki soha nem sikerült.
– Kettős érzés tombolt bennem – mondja. – Mindig arra vágytam, hogy ezt a hiányzó versenyszámot egyszer behúzzam, de addig nekem nem jött össze, lábak nélkül pedig az esélyem is elszállt. Erre az öcsém, aki kevésbé jó búvárúszó, mint én, megcsinálja. Egyszerre éreztem örömöt és végtelen fájdalmat. Odamentem hozzá, átöleltük egymást. Zokogtunk, mint két kisgyerek. / Cseri Péter
