Énidő, nem csak kezdőknek – A futás és a szabadság vágya
Azért kezdtem el futni, mert hallássérülten született a kisfiam. Így akartam megszabadulni az elkeseredéstől és a kétségbeeséstől. Azóta a gyerekemet megoperálták, hall, de a futás az életem része maradt – meséli egy fiatal nő.
– Én a futással szoktam le a cigiről. Azóta már kétszer futottam maratont – mondja egy idősebb férfi, szinte magyarázkodva, hogy nála nincs semmi extra oka annak, miért kezdett el futni.
– Nekem sokszor a férjem mondja, hogy „na, most menj el futni”. Látja, hogy feszült vagyok, és nem szeretné, ha a családon vezetném ezt le – mondja egy, a negyvenes éveinek második felében lévő nő nevetve.
– Engem is el szokott küldeni a feleségem – veszi át a szót egy hasonló korú férfi.
Az őszi nap erőtlenül süt, de aranysárga fényében még van valamennyi, nyárra emlékeztető meleg, ami jól jön itt, Visegrádon, a Generali Runner’s World táborában, ahol különböző korú, nemű, foglalkozású hobbifutók gyűltek össze. Akad köztük állami iskolától megcsömörlött magántanár és ápolónő is, de a csapat nem csupán a különböző életpályák miatt heterogén. A résztvevők futótudása is eltérő. Van, aki hetente csak egyszer-kétszer húz futócipőt, de olyan is, aki mindennap. Egy dolog köt össze mindenkit: a futást valamennyien többnek érzik az életükben, mint valamiféle egészségmegőrző, praktikus mozgásformát.
Sokan el sem tudják képzelni, hogy a futás nem csupán egy a sportok közül, hanem annál sokkal több. Hobbi, közösség, új barátok. Szenvedély. A rendszeresen futók már el sem tudnák enélkül képzelni az életüket. És ahogy az a szenvedélyek esetében lenni szokott, gyakran megütköznek miatta és érte a családtagjaikkal, mert az edzésekre csak a szabadidőből tudnak időt lecsípni. De van az évben kétszer öt olyan nap, ami csak a futásról szól, és ilyenkor a futók végre kizárólag magukra figyelnek. A Runner’s World tavasszal és ősszel is megrendezi táborát.
Ez az az öt nap, ami csak a futásról szól: a táplálkozásról, a teljesítménymérésről, a futás pszichológiájáról, a gyógytornáról, elméletben és gyakorlatban. Mindez napi két futóedzéssel, ami hobbifutóktól nem kis teljesítmény. Sérüléstől viszont nem kell tartani, az edzők – Szántó Nelli, Sipos Fanni és Markocsán Sándor – a terhelést egyénre szabva, az edzettségi szintnek megfelelően adagolják. Ez kulcseleme a tábornak, a fizikális felkészültséget rögtön az első nap fölmérik.
Ebben a táborban azok, akik edző nélkül futnak, rengeteg útravalót kaphatnak ahhoz, miként mozogjanak helyesen, milyen testtartással, hogyan fogjanak talajt, és hogyan kerüljék el a nagy mumust, a sérülést. A sérüléshez tengernyi ok vezethet, ám ezek egy része megelőzhető. És jobb is megelőzni, mert bár vigasztalhatjuk magunkat azzal, hogy a sérülés egyúttal lehetőség a pihenésre, ugyanakkor a futók döntő többségét nagyon megviseli az efféle kényszerszünet. Nehéz megtalálni azt az egyensúlyi állapotot, ami a komfortzónából való kimozdulás és a túlterhelés között van. Az is kockázatos, nehezen kimérhető játék, hogy mennyit pihenjünk egy-egy edzés között.
Az idei őszi tábor egyik legtanulságosabb előadása Rajnay Kata gyógytornász, manuálterapeuta nevéhez fűződött, több mint két órán keresztül próbálta a résztvevőkkel elsajátítani a helyes bemelegítési és nyújtási technikákat – igen, ez az, amit a legtöbb hobbifutó elbliccel.
– Örülök, ha sikerül elszöknöm futni, kinek van ideje még félórát rászánni a bemelegítésre és a nyújtásra? – suttogja a gyógytorna közben egy fiatalabb lány, és ez a mondat pontosan jelzi, miért alakul ki a hobbisportolóknál annyi panasz. A rehabilitáció ugyanis kulcsfontosságú lenne a sérülés megelőzése érdekében. Rajnay Kata több, mélyizmokat megmozgató gyakorlatot is bemutat, de szinte senki nem képes ezeket helyesen csinálni. Pedig mind olyan egyszerűnek tűnik: csípőszéles terpesz, has behúz, mintha csak nadrágot gombolnánk. Mindenki szenved vele, pedig a mélyizmok munkája sok gyakorlással feléleszthető lenne, ami kihat a mozgás minőségére és a teljesítményre egyaránt.
– Nincs olyan panasz, amivel együtt kellene élni – állítja Rajnay Kata, utalva arra, hogy sokan úgy indulnak futni, hogy kicsit fáj valamijük, s ezt az edzés velejárójának tartják. Csakhogy az erősebb edzést és terhelést követő panaszoknak egy-két nap alatt el kell múlniuk.
– Sokszor hallom a rendelőben, amikor a krónikus fájdalmak okát keressük, hogy az illető három-négy kilométert gyötrődik a futópályán, aminek hatására úgy érzi, hogy már bemelegedett, és folytatja a futást. Ezt felejtsük el! – mondja Rajnay Kata. Szerinte ez azért is különösen fontos, mert a futók nagy része nem három-négy kilométert fut hetente, hanem sokkal többet.
„Mindig, változatlanul ott rejlett bennem a vágy, hogy egyedül lehessek. Ezért aztán az, hogy napi egy órát fussak, és ezzel biztosítsam magamnak a csend idejét, ami kizárólag az enyém, mentális egészségem megőrzése szempontjából nagyon fontos tevékenység. Amíg futok, senkivel nem kell beszélnem, és senkit nem kell hallgatnom. Elég csupán a tájat néznem, és saját magamra figyelnem. Ez semmi mással föl nem cserélhető, értékes idő számomra” – írja Murakami Haruki, Miről beszélek, amikor a futásról beszélek? című, kultikusnak számító könyvében, rámutatva arra, mi is az, ami a legtöbb futóban közös: az „énidő” motivációja. Erről szól itt minden Visegrádon, a Generali Runner’s World futótáborban, a bágyadt őszi napfényben, az egymás közt megosztott történetekkel, e közösséggel, melynek tagjai annyira különbözőek. Mégis, egy dolog igazi köteléket teremt közöttük: a szabadság vágya.
