A remény számkivetettjei - Van-e esélye az ellenzéknek 2022-re?
Októberben az ellenzék, szinte a nihilből merítve erőt, váratlanul összekapta magát. Átütő szereplése meglepetés volt, mint a horizonton felragyogó szivárvány. Talán az egzisztenciális fenyegetés kényszere hatott, például a pénzvesztés. A politikai elemzők egyre gunyorosabb nyíltsággal hangoztatták: elég. Ha ezúttal is kudarcot vall az ellenzék, egy éven belül zsinórban harmadszor, politikai pályájukat befejezték. Jöhet egy újabb, sikeresebb nemzedék. A rémület, úgy látszik, hatott. A senki által nem várt feltörés kulcsa a „stratégiai hallgatás” volt. Az önkormányzati választások egyezkedéseit rezignált dermedtség kísérte. Még előválasztások is voltak. Néhány mélypesti kerületet kivéve elmaradtak a szokásos villongások. A 2018-as kampány kudarcából, amelyet ostoba izmozás kísért, nem volt nehéz tanulni. Igaz, mondhattuk volna azt is, milyen alapon akar kormányozni egy politikai erő, amely hatalmas energiát tékozol vissza (nem)lépési deklarációkra, miközben megfigyelőket sem képes delegálni a fontosabb szavazókörökbe.
– A jelenlegi ellenzék lényegében háromosztatú – mondja rezignáltan az ellenzék magányos lovasa, képernyőérzékeny sztárja. – Nem mondom névvel, mégiscsak kollégáról van szó, de az ellenzék egy részét rég megvették lábon, a másikat zsarolással, fenyegetéssel fogják, a harmadik, tisztességes csoport, finoman szólva „nem túl okos”.
Az Országgyűlés plenáris üléseAz MSZP–Fidesz-együttműködés – nem mondunk újdonságokat – személyekben is tetten érhető. Nem véletlenül jelentkezett szolgálattételre (újra MSZP-pártelnökségre) a nagy válság küszöbén Mesterházy Attila, aki 2014-ben (így kerül majd a krónikás lapokra) példás ütemérzékkel elgáncsolta a Fidesz által aggódva figyelt Bajnait.
Az ellenzék kezelésében a kormányzat kellemes helyzetben van. Ejt és emel, ha kell, felfüggeszt, kicsinál, pártfogásába vesz. Néha tartalék pártot szervez. Indulásakor a Jobbikot is protezsálta, amikor a szülési görcsök véget értek és az újszülött karmai megnőttek, a szőnyeg szélére állította, s gondosan felszabdalta. A keletkező forgácsból Mi Hazánk Mozgalom néven tartalék posztnáci pártot barkácsolt. Az LMP-nek cédulát gyűjtöttek, segítettek 2010-ben. Majd lenyúlták bizonyos kádereiket. Az efféle játszmákat (lásd Torgyán József esetét a koalícióval) Orbán kifejezetten élvezi, hobbiszakmaként műveli.
Jelenleg az a helyzet kulcsa, hogy a kudarcok hatására „megszületett az ellenzéki szavazó”, de továbbra sincs ellenzéki kihívó. A Fideszben preventív módon Karácsony főpolgármestert jelölték kilövendő ellenfélnek, támadják is monoton üzemszerűséggel. A Karácsony-ölő projektre bizonyos tévétársaságok ad hoc forgatócsoportokat szerveznek. A hajtók feladata bonyolult. Állásuk addig tart, míg Karácsony is kitart. Nem célszerű út idő előtt kicsinálni. Annyiban mégis hasznos a dolog, hogy aki sortüzek elől ugrál, annak nincs ideje lazítani, éber, edzésben van.
Persze a dolog korántsem vicces. A közvélemény-kutatók kérdései ezúttal irrelevánsak. A megszokott kérdező formulára (melyik pártra szavazna, ha holnap lennének választások?) a válaszok nem azért bizonytalanok, széttartók, mintha a válaszolók közönyösek lennének. Bár valóban fásultak. Torkig vannak már a pártokkal. Ellenzéki jellegű szerveződés öt vagy hat van, irányzatonként legalább kettő, nyelvi világuk, szóhasználatuk, programjaik sorvasztóan egyneműek. Legtöbbjükről már az induláskor látszott, jövőtlenek és alkalmatlanok, ha törpepártként bekerülnek a parlamentbe, évekbe telik, míg kizuhannak. A haldokló pártocskák egyike-másika újgazdag ifjak homokozója (Ungár Péter, korábban Kóka János). 2018-ban felszívódott az Együtt, az LMP virtuálisan létezik, jelentőségét végérvényesen elvesztette. Nyugaton, például Németországban, ha valaki politizálni akar, belép egy széles merítésű, tradicionális pártba. Magyarországon pártot alapít magának. Ma a Jobbikot kivéve az összes ellenzéki csoportocska elférne egy hálózat jellegű poszt-szociáldemokrata mozgalomban. A politikai élvonal szorosan záró alrendszerként működik, a régi harcosokat óvják, újakat nem vesznek be. Mindenki tart a Gyurcsány-effektustól is. A Feri oldalágon bekerült, pártja alámerült.
Az Országgyűlés plenáris ülése– Ha őszinték vagyunk – mondja Lattmann Tamás nemzetközi jogász, az ellenzék kritikusa –, a választók többségét a válság küszöbén a legkevésbé sem érdekli, hogy egy meghatározó politikai résztvevő melyik pártban próbálja megvalósítani nemzetmentő terveit. A választók elveszítik pártkötődésüket, a politika személyes metszete annál inkább megmarad. A tömegtársadalmak korában a párt egyre másodlagosabb. Bizonyos típusú politikai vezetők erre rá is játszanak.
Az egykor domináns MSZP kétségbeesetten érzékelte, mennyire reménytelen helyzetbe kerülne, ha saját soraiban keresne frontembert. 2014 óta egyre reménytelenebbül araszoltak afelé, hogy outdoor módszerrel lízingelnek vezetőt. Karácsony Gergelyről sok választó nem is tudja, melyik párthoz tartozik.
Mivel a pártok egyre ismeretlenebbek, s programjaik, céljaik egymás klónjai, a népszerűségi mutatóik megbízhatatlanok. A Momentumról a választók annyit tudnak, hogy sikeresen hekkelték meg Orbán budapesti olimpiáját. Nekik ez a kis siker is megteszi. A Párbeszéd még kevésbé ismert. A DK, ha nem Gyurcsány az alapító, nem létezne a köztudatban. Furcsa módon a pártokkal egyenértékű ellenzéki szereplőknek tekinthetők a szakadár, párton kívüli arcok. A korrupció-szakértő, Hadházy Ákos, vagy Széll Bernadett az egykori pártjuknál fajsúlyosabb szereplő. Nekik nincs is szükségük pártra, szólóban bármikor megugorják LMP-s magasságukat. A távozás jót tett nekik. Márki-Zay Péter soha nem volt párttag, mégis látványos győzelmeket hozott.
Ezért kockázatos a választót kérdezni, melyik pártra szavaz. Nem válaszol, vagy bizonytalan, de szavazata beleolvad az ellenzéki gyűjtőtartályba. Dunaújvárosban echte MSZP-szavazók gond nélkül voksoltak a Jobbik polgármesterjelöltjére. Ez az Orbáni választási rendszer fanyar és érdekes gyümölcse: MSZP-szavazó rég nincs, Jobbik-szavazó is alig. Előttünk áll a modern kentaur, az ellenzéki választó.
A téli politikai csönd után, amelyet alig töltött meg néhány magánéleti botrány, így sodródott az ország a COVID-korszak viharába. Hogy mire képes a „hibrid ellenzék”, amelyben a pártkontúrok elmosódnak, a zavarodottság mutatta meg igazán. Lattmann Tamás szerint a járványban az ellenzék az elképesztő szétesettség jeleit mutatta. Az ellenzék régi problémája a reaktív, követő politika. Képtelenek kilépni a kormány által kreált keretrendszerből. Ha felbukkan a nemzeti konzultáció, az ellenzéki válasz, hogy „ez nem is igazi konzultáció”. Ez azt jelenti, hogy mi is konzultálnánk, csak nálatok jobban csinálnánk.
Ezen a ponton bukkan elő Magyar Bálint régtől szajkózott tétele, a rendszerkritikai és kormánykritikai paradigma különbsége. Magyar szerint az ellenzék kezdettől tévúton jár. Lássuk a példát. Ha az ellenzék azt követeli, hogy mondjon le Kásler Miklós, aki elképesztő részvétlenséggel és önteltséggel söpörte ki a közkórházakat, annak mély belső jelentése van. Benne foglaltatik, hogy „egy hajóban evezünk”, céljaink közösek, Orbán hazánk felvirágzását akarja, de ezt egy kicsit eltolta. Káslerék hatalmi tobzódása pár tucat polgártársunk életébe került. Mondjon le, és minden jó lesz. Mintha Churchill emelne szót az angliai csata idején Hitlernél: kancellár úr, elképesztő modortalanság, amit ez a Göring légi marsall országunk légterében művel. Kérem, vonja őt vissza.
Az Országgyűlés rendkívüli plenáris üléseNem lehetsz valakinek a partnere, aki kétségbe vonja a legitimitásodat, tagadja, hogy a nemzet része vagy. Márpedig Kövér László ezt csinálja, szinte sportot űz ebből. Ha az ellenzék nem helyezkedik radikális rendszerváltó alapra, a kényszerek szánni való bohóca lesz. Finom kritikát fogalmaz meg, miközben leköpik. Magyar Bálint nézetei annyiban sántítanak, hogy aki rendszeres parlamenti résztvevő, miként lenne harcos rendszerváltó? Az igazi rendszerváltónak legelőször a parlamentből kell kivonulnia. Maga a Fidesz 2010 előtt ezt rendszeresen elkövette, az ülések kezdetén a padsorokat kiürítette. A helyzet azóta sokat változott. A rendszer kevéssé vizsgált eleme a pénz, a képviselői díjazás gyakorlata. Népszerű dolog a megélhetési politika alantasságáról szónokolni, de a tényeket nem lehet eltagadni. Konszolidált társadalmakban a képviselő nem lánglelkű forradalmár, maga is pénzből él. A korábbi ciklusokban viszonylag alacsony (400-450 ezer forint) volt a képviselő alapdíja. A költségtérítés ezt megtoldotta. Erről állandó vita folyt. A jelenlegi képviselői bér 1 és 2 millió között mozog. Aki a parlamentből kivonul, esetleg kiesik – nyolc-tíz év politizálás után a zöm nem a szakmájának nagyja –, másfél milliós illetménytől esik el. Azt nem lehet csak úgy leakasztani. Az emelkedett elvek szépek, a kényszerek erősek. Senki sem kívánja, hogy a család megélhetését valaki sutba vágja. Azt viszont elvárhatjuk, hogy az észszerű kockázatokat a képviselő is vállalja.
A koronavírus-járvány az ellenzéket a kormánynál is jobban megtépázta. Hogy a veszélyhelyzet kihirdetése eleve alaptörvény-ellenes volt, Lattmann Tamás szerint napnál világosabb. Szerinte elképesztő gyávaság volt, hogy nem követeltek alkotmánybírósági kontrollt. Amikor megkérdezte, miért tették, a válasz tömény nyavalygás volt. Jaj, a vírus szövetségeseinek tekintenek minket. Született nemzetárulónak. És végül mégis így lett. Azt kapták, amit érdemeltek. Az alkotmánybírósági forduló akkor következett el, csak akkor lettek rámenősek, amikor Gödön a kormány az önkormányzati pénztárcákban kaparászott (lásd a gödi Samsung-beruházás ügyét).
A megtépázott ellenzékre az elhatalmasodó válságban erejét meghaladó szerep várna. Erre ma alkalmatlanok. A munkaügyi központok előtt hosszú sorok kígyóznak. Hogy a NER eresztékei recsegnek, ropognak, hamarosan nyilvánvaló lesz. Tetterős politikusgárda nélkül a változások kiszámíthatatlanok. A mai helyzet riasztó. Valóságérzékét elveszítő, ámokfutó kormánnyal áll szemközt súlytalan, széteső ellenzéke. És van a történetben egy harmadik szereplő. A választás majd az ön feladata lesz, tisztelt, de nem irigyelt olvasó.
