Egyre gyakrabban váltunk szakmát – Boda József: Orrunk előtt zajlik a robotizációs forradalom

– A tanulni tanulás fontos eleme az önöknél zajló informatikusképzésnek. A poroszos magyar közoktatás, ahonnan a diákjaik érkeznek s ahol leginkább a lexikális tartalmak bemagolására összpontosítanak, ad-e ehhez segítséget?

– Nem tagadom, megküzdünk azzal, hogy a hozzánk jelentkezők többsége hagyományos iskolából jön. Nem is a tanulás képességének hiánya a legnagyobb baj, hanem a beléjük rögzült rossz reflex: nem mernek kérdezni, nem mernek tévedni, mert mindig leszólták őket, nem mernek mások előtt megszólalni. Én nem vagyok közoktatási szakértő, de azt látom, hogy komoly gondok vannak. Már-már közhely, hogy a most általános iskolába kerülő gyerekek kétharmada olyan munkát fog végezni, amely ma még nem is létezik. Biztos, hogy erre harminc-negyven-ötven évvel ez­­előtti módszerekkel nem lehet felkészíteni a gyerekeket. Három gyerekem van, az egyikük óvodás, a másik általánosba jár, a harmadik gimnazista, s valamennyiüket ugyanazokkal a módszerekkel oktatják, amilyenekkel engem. Még a középiskolás sem kap olyan feladatot, amit csoportban kellene megoldani vagy olyan kutatómunkát, amihez számítógépet kéne használni.

– A 2012-es PISA-mérésen vizsgálták a 15 éves tanulók kreativitását. Környezetvédelmi és városgazdálkodási kérdéseket kellett online megoldaniuk, csoportosan. Ehhez digitális készség, matematikai tudás, természettudományos ismeret és szövegértés is szükséges. A magyar diákok harmada bele sem kezdett a munkába. Ennek egyik oka, hogy egy átlagos magyar közoktatási intézményben nem dolgoznak csoportban a tanulók.

– Ez is alátámasztja, hogy szemléletváltás szükséges a pedagógusok részéről is. Megkérdeztem a 12 éves fiamat, milyen gyakran használnak számítógépet az órán. Azt mondta, soha, mert nincs informatikaórájuk. Tovább faggattam, hogy nem kell-e néha valamiből prezentációt készíteni vagy kutatómunkát folytatni. Azt válaszolta: nem. De a néptánc kötelező. Szerintem nem lehet ma olyan oktatási-képzési prioritáslista, amelyen a digitális képességek fejlesztése ne kerülne be az első háromba. Az, hogy miként képezzük a zöngés és a zöngétlen mássalhangzókat, fontos dolog, de nehezen használható a mindennapi életben. Az viszont nagyon is szükséges tudnivaló, hogy miként kell a másikkal együttműködni vagy hogyan kell egy összetett problémát elemekre bontani. Egyébként a zöngés-zöngétlen mássalhangzót is meg lehetne tanítani ilyen keretek között, csoportmunkában, számítógép segítségével.

Fotó: Bazánth Ivola

Boda József

a Codecool elnevezésű informatikusképző ügyvezetője, az iskola alapítóinak egyike. Korábban 12 évig dolgozott különböző informatikai vállalatoknál vezető pozíciókban, tapasztalatot szerzett a magyar startupszférában is. A Codecool egyik különlegessége, hogy a tandíjat elég utólag is törleszteni az elhelyezkedés után. A tanfolyam egy 12+6 hónapos, gyakorlatorientált képzés, aminek a végére az alapítók garantálják, hogy állást is találnak a diákjuknak. „A most elérhető legjobb programozóképzést szeretnénk megcsinálni” – olvasható az alapítók üzenete a honlapon.

– Ugyanakkor a szülők azzal szembesülnek, hogy a gyerek folyton a hálón lóg, semmiféle más programba nem lehet bevonni.

– Szerintem nem szabad túl szigorúnak lenni, mert nehéz meghúzni a határvonalat a játék és a tanulás közt. Önmagában az, hogy kütyüzik egy gyerek, nem baj. Nyilván kell valamiféle kontroll, s akkor nem csupán értelmes tartalmakkal találkozik, hanem közben tanul is. Az egyik fiam például beleszeretett a történelembe. Megnézi ugyan a videobloggereket is, de látom, hogy rengeteg történelmi témájú témát is átnéz. Meglepő az is, hogy a gyerekek sok időt töltenek el azzal, hogy mások játékát nézik és megosztanak videót a saját játékukról, ami már maga a digitális szocializáció. Ugyanakkor, amikor digitális kompetenciákról beszélünk, ne felejtsük el, hogy nem kell feltétlenül mindenkiből programozót faragni.

– Viszont húsz év múlva az alapfokú programozás szakmai minimum lesz minden hivatásnál.

– Persze, de a digitális kompetenciáknak is vannak szintjei, s ezek tetején áll a programozás.

– Évek óta hallani a vállalati szférából, hogy mennyire hiányoznak az informatikusok. Miért nem ér össze ennyi idő alatt a munkaerőpiac igénye az oktatással? Nem lehetséges, hogy a 21. századi gyerekeink valójában 19. századi iskolákban tanulnak?

– Az oktatási rendszerek – méretükből fakadóan – nagyon lassan reagálnak. Ezeket a rendszereket az államok működtetik, amelyek további kerékkötői lehetnek a változásnak. Lehetnek továbbá szakmai és politikai okok is a háttérben. Viszont a rendszerbe bele kell nyúlni, mert az bizonyos, hogy az a modell, amely szerint 25 évig tanulunk, majd 40 évig dolgozunk, aztán jön a nyugdíj, meg fog változni. A jövőben sokkal gyakrabban fogunk munkát, hivatást váltani, mint mostanság, s ehhez újabb és újabb képességeket kell elsajátítani. E változás olyan mértékű lesz, ami az oktatás kismértékű polírozásával nem oldható meg.

– Ehhez képest Magyarországon csak a felnőttek 7,1 százaléka tanul, ami jóval elmarad a 10,7-es uniós átlagtól.

– Igen, de kétségkívül kevés lehetősége van egy átlagembernek arra, hogy kilépjen a munkájából és részt vegyen valamilyen kurzusban. Ezért aztán a cégeket kellene ebben az irányba ösztökélni. Az előrejelzések szerint a vállalatok legkomolyabb problémája hamarosan az lesz, hogy megtalálják a megfelelő munkaerőt. Ehhez át kell alakítaniuk a humánerőforrás-stratégiájukat és meg kell változtatniuk azt a szemléletet, hogy ők csak passzív befogadói egy kész szellemi tőkeállománynak. Igenis együtt kell működniük az oktatási intézményekkel. Olyan képzésekre van szükség, amelyek megfelelnek az aktuális piaci igényeknek, viszonylag rövid időn belül gyakorlatorientált tudást adnak, méghozzá olyan modellben, hogy munka mellett is elvégezhetők legyenek. A mi iskolánkban 12 hónapot töltenek a diákok tantárgy típusú képzésben, hat hónapot pedig vállalatnál. A 12 hónap után jellemzően másfél hónapon belül elhelyezzük a diákjainkat. Abba az irányba haladunk, hogy a kurzus utolsó harmadában, amikor már tudják a diákok, hová mennének, olyan vállalatspecifikus ismereteket is átadjunk, amelyek gyorsítják az elhelyezkedésüket.

MTI Fotó: Krizsán Csaba

– A cégekre az a jellemző, hogy a hiányos alapkészségű fiatal munkavállalókra inkább jó sokat költenek vállalati tréningeken, de amikor a közoktatásban aggodalomra okot adó döntéseket hoz a kormány, nem szólalnak meg. Hogy egy friss példát említsek: Parragh László iparkamarai elnök a minap a gimnáziumi férőhelyek szűkítésének szükségességéről beszélt. Én nem ismerek olyan közgazdasági elemzést, amely az egyre alacsonyabb iskolai végzettséget jelölné meg a fejlődés motorjaként, mégsem hallom, hogy a vállalatok felhorgadnának.

– A vállalatoknak most vannak más prob­­lémáik, amelyeket valahogy meg kell oldaniuk. Persze van hosszú távú felelősségük, de azért úgy látom, hogy rendszeresen elmondják, mik azok a készségek, képességek, amelyeket hiá­­nyolnak. Az igazán nagy vállalatok pedig minden létező módszert megpróbálnak bevetni: vannak együttműködéseik egyetemekkel vagy olyan kezdeményezésekkel, mint amilyen a mi iskolánk, gyakornoki programokat működtetnek. A gim­­náziumok bezárása szerintem azzal a kormányzati stratégiával függ össze, amely Magyarország újraiparosítását tűzte ki célul. De úgy látom, nem az az alapkérdés, hogy bezárunk-e gimnáziu­­mokat, vagy sem, hanem hogy van-e valaki, aki megérti, hogy három-öt év múlva, a belátható jövőben a vállalatoknak milyen típusú kompetenciákra lesz szükségük. Nemrégiben megkérdeztem egy több száz embert foglalkoztató nyugat-magyarországi összeszerelő vállalat HR-es munkatársát, mennyire érzik a robotizációt. Azt mondta, még egyáltalán nem, ők még mindig a minél olcsóbb, könnyen lecserélhető munkaerőt keresik a rutinfeladatok elvégzésére. Csakhogy épp ezeket a feladatokat fogják automatizálni előbb-utóbb. Megkérdeztem, hogy látják-e már azokat a kompetenciákat, amelyeket az elkerülhetetlen robotizáció után elvárnak majd a munkavállalóiktól. Persze nem volt a válasz. Árulkodó példa. Egyfelől azt látjuk, hogy van, ahová már betört a robotizáció, a szikár valóság viszont az, hogy például a Jászságban jelenleg még mindennap buszok szedik össze az embereket, hogy elvigyék őket egy összeszerelő üzembe valamilyen alacsonyan fizetett, betanított munkára. Ezek a mun­­kapiaci átalakulások most zajlanak, az orrunk előtt, ami őrületes kihívás.

– A gépektől való félelem lehetett hasonlatos az ipari forradalom idején ahhoz, amit most érzünk, amikor a robotok kiszorítják az embereket a munkahelyükről.

– Csakhogy az ipari forradalom után összességében nőtt a foglalkoztatottság. Ez most is így lesz. Át fognak alakulni a szakmák, s mindez összességében kedvező hatású lesz. Azt, hogy mennyire lesz csendes, vagy épp ellenkezőleg, konfliktusokkal teli e folyamat, nem tudom, de azért azt gyanítom, inkább konfliktusos lesz.