Egy reszelős hang

- Van az úgy, hogy egy nagyvárosban egyszer csak megindul az elsődleges tehetségfelhalmozódás, és akkor sokan áradnak ki, indulnak el a pesti centrum felé. Amikor ön elkerült Pécsről, az is ilyen kilökődés volt?

– A hetvenes, nyolcvanas években szerencsésen alakult ki egy nem provinciális vidékiség. Pécs a Mecsek déli oldalán egy kicsit mindig hátat fordított az országnak, s őrzött a légkörében, kultúrájában valami mediterrán vonást, napfényesebb katolicizmust például. Az a sok jó ember, aki ott összejött, részben ott is maradt. Én szerettem a várost, a Jelenkort, ahol hét évig voltam szerkesztő, magam miatt jöttem el. A nyolcvanas évek közepén csak Budapesten lehetett szabadúszóként létezni, úgy-ahogy. Éppen váltam, a szüleim, a barátaim jó része már a fővárosban éltek.

– Az irodalmi élet rögtön befogadta, vagy előbb jöttment státust kapott?

– Egy pillanatig sem éreztem, hogy jöttment lennék, ’75 óta publikáltam, megjelent két verskötetem, benne voltam a JAK-füzetek szerkesztésében, egy darabig a rendszerváltozás előtt voltam írószövetségi titkár. 1991-től három évig szerkesztettem a régi, Dérczy Péter vezette Magyar Napló versrovatát. Dolgoztam sokat, elkezdtem prózát írni, hangjátékot, tárcát, aztán darabot is. És persze éltem és közéltem egy felbolydult, izgalmas országban, amelyet – olykor nagybetűvel is – a hazámnak tudtam tekinteni.

– Az értelmiség egy része a Kádár-korszakban meg a rendszerváltozásban játszott fontos szerepét átvitte a pártpolitikába is, bár ezt nyilván megbánta később. A parlamentbe mindenesetre színészek, történészek, itt-ott írók is bekerültek. Ez sosem vonzotta?

– Nem, ez idegen volt nekem. Ugyanakkor fontos volt, hogy beszéljek a magam módján a polisz ügyeiről. Amikor hajdan Petri György kiiratkozott az első nyilvánosságból, és a szamizdatot választotta, hogy ne kelljen befognia a száját, én legbelül nagyon szégyelltem magam. Tudtam, hogy igaza van, s hogy nekem is ezt kellene csinálnom, ha lennék valaki, de nem voltam. Persze főleg elég bátor nem voltam. Engem a rendszerváltozás felszabadított, úgy éreztem, nem történhet meg, hogy befogjam a számat. Ez volt a legfontosabb, a közös esély a szabadságra. Részemről inkább személyes, zsigeri indíték volt, nem valami elhivatottság a népboldogításra. Ha úgy tetszik: önzés.

– Azért besorolta magát valahová a korban alakuló pártok szerint?

– Mielőtt az ember besorolná magát, már rég besorolták mások. Függetlenül attól, hogy van-e alapja.

– Ez így van, egyik liberális barátom akkor kicsit feddőn mondta, hogy mivel egy kisvárosból jövök, nekem MDF-esnek kellene lennem. A világnézeti munkamegosztás szerint ez lenne logikus.

– Nekem sok MDF-es barátom volt, és persze SZDSZ-es, hiszen az ellenzék akkor még valahogy egyben volt. Íróként engem általában posztmodernnek tekintenek, egyesek a modernség, mások az idegenszívűség szinonimájaként. A posztmodern már akkor a nemzeti irodalom ellentétének, s mint ilyen, szitokszónak számított, valami gyanús dolognak, ami az embert a liberális vircsafthoz köti. A tuggyukkikhez. És tényleg, valami ilyesféle vagyok, ha egyáltalán. Balliberális.

– Tamás Pál szociológus írja, hogy a ballibnek politikai értelemben vége, még akkor is, ha a művész- és médiavilágban akadnak képviselői, sőt szavazói is lennének. Kihaló fajta, gyakorlatilag ezt mondja.

– Lehet, hogy politikailag vége van, de nem hiszem, hogy közérzületileg vége lenne. Ha valaki nem állhatja az alkotmányos zsákmányszerzést, ezt a hazug bolsepopulista jobboldalt, az minden fenntartása ellenére is közelebb érzi magát egy szocdem vagy balliberális értékrendhez, még ha emögött nincs is párt. Ez az érzület szerintem most is erős, más kérdés, hogy befolyása, respektusa szinte nulla.

– Visszatérve a rendszerváltáshoz: néhány éven belül nyilván rá kellett döbbennie arra, hogy amikor a kádári időkben az értelmiség a társadalom mentalitását, szokásait, keletiségét is kizárólag a rendszer nyakába varrta, súlyosan tévedett. A szabadság eljövetelével kevesek lettek szabadabbak, tehát annak mostani leépülését is kevesen siratják. Sokkolta ez a felismerés?

– Ez inkább folyamatos rádöbbenés volt arra, hogy a többséget kevéssé izgatja az a szabadság, ami nekem például fontos. Azt persze lehetett sejteni, hogy polgári társadalmat demokráciában se lehet gründolni pár év alatt. Pláne úgy nem, hogy a társadalom negyede egy perc alatt elvesztette a roppant veszteséges munkahelyét, ahogy ez a kilencvenes évek elején történt. Csakhogy ennek a kizsigerelt tömegnek a munkahely nemcsak a szűkös megélhetés volt, hanem kapaszkodó egy emberibb világ felé. A politika, az elit egy ujjal nem nyúlt utánuk. Ez tán több is volt, mint bűn. Végzetes hiba volt, mindkét politikai oldalé. Az ország harmada mára reménytelenül leszakadt, ezt nem lehet egyedül a Fidesz nyakába varrni. Akkor se, ha az urak ajándékként osztogatott, a munkaalapú kegyességet fitogtató közmunkája semmit nem segít. Fenntartja a munkaalapú társadalom látszatát, fenntart egy feudális függést, ami nagyon is kedvére van a NER Zrt. kisebb-nagyobb kasznárainak.

– A még valahogy ellavírozó alsó középosztály sem kapkod éppen a jogállam után.

– Ezek az örök kisemberek leginkább a kádárizmusban összeszedett értékeiket szorongatják, elillanó egzisztenciális biztonságuk maradékát. Hogy és miért volnának képesek felelősséget vállalni? Mit tudtak volna kiválogatni abból a politikai kínálatból, amit bénaság és korrupció egyként erezett át? Szörnyű, de úgy fest, a Fidesz nemzeti szotyializmusa, erőnyelvűsége az első olyan pakk, amelyre a többség igazából vevő. Gonoszul azt mondhatni, ismerős nekik az „ahogy lehet” kocsmafilozófiája, méltányosabban pedig azt, hogy a rezsim ezzel a militárpopulizmussal játszott rá mindazon jogos félelemre, amit a kiszolgáltatott rétegek éreznek Európa peremén. Lassan teljesen elmállottak a kereteik, a munkahely, az így-úgy, de szolidáris faluközösség, egy kisváros megszokott életszabályai, s ehelyett nem kaptak semmit. Terepszín őrző-védő nadrágot huszármentével, békemenetet, meg hogy bántják a magyart, akit/amelyet Orbán Viktor testesít meg. Aziránt, ami a hazámban történik s történni fog, egy szikrányi illúzióm sincs. Vacak évek voltak és lesznek, és ha az ellenzéki pártok tehetetlen asszisztálásával újraválasztja a rezsimet a szavazók többsége, hát meg is érdemli. A közvélemény-kutatások szerint a rendszert még mindig támogatja a többség. Ezt el kell fogadnom, mint ahogy azt is, hogy azokkal együtt, akik másképpen, rendszerkritikus értelmiségiként elég kiábrándultan gondolnak erre az egészre, egyre inkább kisebbségben vagyok. Ez se olyan nagy baj. Megleszek. Nem hinném, hogy ne lenne hely, ahol publikálhatok. Elmenni nem tudok, de olykor elég, hogy lenne hová, ha muszáj. Hogy uniós polgár vagyok. Mert alig hiszem, hogy az urak kilépnének az unióból. A világnak igen, de maguknak nem ellenségei, hogy elsasszézzanak a pénzcsap alól, amely gyarapítja őket. Fogalmam sincs, hogy mi lesz, hogyan lesz, ami lesz, és hogy mi lenne a jobb, de ha elhúzódik is a változás, remélem, hogy a gyerekeink, a mostani húszévesek ezt a rezsimet zsigerből váltják le majd. Annyira fogják utálni. Vagy szánni, ahogy minket is, akik hagytuk, hogy így legyen. Hagytuk hagyódni.