Egy miniszterelnöknek nem viszkethet a tenyere

– A hideg polgárháború az ön szóleleménye volt. Amit a politikában és a sajtókampányban látunk, már nem polgárháború. Inkább túszejtés vagy leszámolás. Ennyire félelmetes ellenfél egy belvárosi egyetem?

– Nyilvánvaló, hogy valami nehezen megfogalmazható, titokzatos veszélyforrást sejtenek a CEU-ban, azt akarták brutálisan kiiktatni. Egy egyetem – normális körülmények között –, legyen bármennyire nemzetközi, persze nem lehet veszélyes. Jelenlegi tudásunk szerint semmiféle konspirációt, titkos fenyegetést nem jelentett sem Orbánra, sem rendszerére nézve.

– Az ellenzéket a támadás annyira meglepte, hogy nem is tudott mit kezdeni vele.

– A parlamenti pártok örülnek, hogy meg­­vannak, egyáltalán megmaradtak. Pillanatnyilag ez az egyetlen érdemük. Persze többre is juthatnának, ha megtalálnák a megoldást fő gondjukra, arra, hogy milyen harci alakzatban kell felvonulniuk 2018-ban a választásokra. Akkor a küzdelem is másképpen nézne ki. Így a Fidesznek marad „a veszélyforrás csökkentése” mint biztonsági feladat. Amolyan tűzoltógyakorlat. A lehetséges bázisokat kell felszámolni. A CEU is ilyennek látszott, és ha hazabeszélhetek, ilyen a Politikatörténeti Intézet is. A civilek elleni vallásháború, a CEU és a PTI legyalulása tudatos akciósorozat. A civilek letámadása a legálszentebb. Megfenyegetem a gazdasági szektort, amely nem mer a független szervezeteknek pénzt adni, majd számon kérem rajtuk, hogy miért keresnek külföldi forrásokat, ha életben óhajtanak maradni. Ez a kibontakozó sajtókampánnyal együtt olyan szellemi lejtmenet, amire az elmúlt 27 évben nem akadt példa.

Fotó: Fekete István

– A magyar értelmiség rengeteg ener­­giát pazarol arra, hogy a rendszer jellegét meghatározza. A vélemények a diktatúra és az illiberális demokrácia között ingadoznak. Van ennek értelme?

– Valóban nem könnyű a meghatározás. A szimpla diktatúra felszínes megközelítés. Én azt mondom, hogy a NER parlamentáris keretek között működő tekintélyelvű rendszer. Három tartalmi elemet érdemes kiemelni. A legsúlyosabb a jövő felélése, a fenntartható fejlődés elemeinek eltüntetése. Pontosan látszik, mire költenek, mire nem, honnan vonják ki a forrásokat. Az ideo­­lógiai bomba a nacionalizmus és a populizmus. Ezek jól ismert fegyverek, belátom, nehéz róluk lemondani. De aki a mértéket ebben elvéti, annak számolnia kell a következményekkel is. Beindulhat egy olyan lavina, amelyet már nem lehet megállítani.

– Merthogy?

– Nem hozható létre az egymással vetélkedő nacionalizmusok internacionáléja. Vigyük a gondolatot végig: mi történik, ha Lengyelország követ minket– Mi történik, ha mindenütt nacionalista kurzusok kerülnek hatalomra– Az unió vagy beleroppanna, vagy Magyarország a másodvonalba szorulna vissza. Erőforrás-hiányos, sérülékeny gazdaságával hamarosan a semmiben lebeg. Még az európai jobboldal is látja, hogy szükség van kulturált baloldalra. Ennek az országra, nemzetre nézve veszélyes tendenciának a láttán az ellenzéknek abból kell kiindulnia, hogy a helyzet aggasztó, de bármikor lehet rosszabb is. Ha minden párt most akarja politikai arcát felépíteni, képtelenek a rendszerrel hatékonyan küzdeni. Alázat nélkül nem megy. Meg vagyok győződve arról, hogy a magyar társadalom a Fidesszel rég tisztában van, de leváltani nem meri. Valami még rosszabbtól retteg. Ezért üres szócséplés Orbánt nap nap után leleplezni. Új politikai nyelvet kell kitalálni. A mostanit ez a kurzus kényszerítette ránk. Amíg elfogadjuk és használjuk, képtelenek vagyunk a hatalmi terükből kilépni.

– A Soros-ügyben lezavart iszonyú sajtókampány a Fidesz szellemi terméke volna?

– A politika és a sajtó nyelvén ma a magyar politikai elit tagjai vagy Soros-, vagy Putyin-ügynökök. Hát hol tartunk? Ki kell ebből szállni. Programot kellene végre adni. Legalább valami kapaszkodót nyújtani. Mert az emberek tanácstalanok. Ez a mi felelősségünk. Nem elég mondogatni, hogy „ezeknek menniük kell”. És az sem program, hogy ott folytatjuk, ahol 2010-ben abbahagytuk, helyreállítjuk az alkotmányosságot. Olyan politikai programot kell adni, amely a társadalmi igazságosságot is hangsúlyozza. Itt lenne mit pótolni. Csak egy példa: a magyar politikából a gazdasági és szociális érdekképviseletek jogai gyakorlatilag hiányoznak. Olyan országban élünk, amelyben a kollektív szerződés jóindulat dolga. Nincs egyeztetés, alku, amely a politikának teret adna. Nincs politikai képzés sem, pedig a világon mindenütt van. S mivel az önkormányzatokat lenyomták, ott sem képződik nívós garnitúra. Az egyetlen reményteljes szerveződési forma, ahol fiatalok is feltűnnek, a civil szféra – Orbán jó helyen tapogatózik.

– Az őrjöngő sorosozó kampány nem keltett önben baljós képzeteket?

– Nem szeretem a jelent a múlttal zsarolni, a történész feladata nem ez. Maradjunk annyiban, hogy a beszédmód, amit az uralkodó csoport kényszerített az országra s amely a résztvevőket ellentétpárokra (hazaáruló–honfi, kuruc–labanc) osztja, az embereket vészesen butítja. Ez öngyilkos technika, egyszer majd arra is visszaüt, aki elindította s önhitten alkalmazza. Hatalmi helyzetben polgárháborús hangulatot szítani állami pénzen elfogadhatatlan. Egy miniszterelnöknek nem viszkethet a tenyere. Ez a kurzus indulatokat generál, amelyet azután majd – a belső és a külső ellenállást – neki kell lecsillapítania.

– Miről szólt az elmúlt másfél évtizedben a politikai harc? Volt értelme, célja a káosznak?

– A politika 2002 óta az uniós erőforrások fölötti uralom megszerzéséről és elosztásáról szól. Arról, hogy ezt a rengeteg pénzt melyik hatalmi csoport veszi birtokba. Ezért, az uniós pénzért szította a Fidesz a polgárháborús hangulatot 2002 óta.

– A mai ellenzék is ezért harcol?

– Nem. Az ő helyzetük bonyolultabb. Nem elég a társadalmi újraelosztás rendszerén változtatni, a társadalmi felemelkedés feltételeit is meg kell teremteni. Ehhez kell az alázat. Kevesebb kicsinyesség, észszerű önkorlátozás. Minden létező ellenzéki szereplőnek el kellene fogadnia valamiféle programminimumot. Ha az újgenerációs baloldal nem hajlandó összeállni a régivel, meg kell találni a kompromisszumot. Tárgyaljanak a lehetséges szereplők, mert a feladat megvalósítható. Az egyik eredmény – újra mondom, s nem véletlenül – az lenne, ha a vulgáris diskurzusból (putyinozásból, sorosozásból) a baloldali ellenzék kilépne.

Fotó: Fekete István

– Az elmúlt hetekben az országon rapid lázadási hullám söpört végig. Mi az oka, hogy az ellenzék egyik irányzata sem tudta a hangulatot becsatornázni? Cinikusan fogalmazva, képtelenek ebből politikai hasznot húzni.

– Erről beszéltünk eddig. Ha a baloldali résztvevők nem tudják megtalálni az értelmes kooperációt, két malomban fognak őrölni. Megértem, hogy a fiatal generáció véletlenül sem akar 2010 elé visszatérni. Megértem azt is, hogy felelősnek tartja azt a liberalizmust, amely szerinte a Fidesz-kurzushoz vezetett. Nem az a cél, hogy a CEU-tüntető elfogadja Botkát vagy Molnárt. A cél csak az, hogy ne menjenek el egymás ellen, mert van egy fontos feladat. Az országot kell megállítani a lejtőn.

– El kell viselnünk egymást?

– Kölcsönös türelmet kellene tanúsítani, és a folyamat végpontján egyfelé szavazni. Addig személyi kérdésekben célszerű megegyezni. Lukács bon mot-ját idézem: „nem a politikát, a személyeket kell konspirálni”.

– Van, aki nem méltányolja a Botka-programot.

– Hibát követ el az az értelmiségi, aki Botka baloldali populizmusát csípőből elutasítja. Lehet, hogy elsőre szokatlanul hangzik, hogy „fizessenek a gazdagok”, de meg kell látni Botka fellépésében az újító szellemet, a kísérletet. Azt, hogy a baloldal meg akarja szólítani az igazi veszteseket, megpróbál új szavazatokat gyűjteni. Ez nem megy radikalizmus nélkül.

– Le lehet váltani ezt a kormányt békés eszközökkel?

– „A diktatúra választáson leválthatatlan” tézist öngyilkos gondolatnak tartom. Arra jó, hogy fölmentse az értelmiséget a politikai harc kötelme alól. Mintha azt mondanánk: „majdcsak megbuknak valahogy”. Ha forradalomban, erőszakos megoldásban bíznánk, az is az ő malmukra hajtaná a vizet. Aki szociálisan elkötelezett demokráciát akar Magyarországon, annak többet kell tenni a drukkolásnál, még akkor is, ha értelmiségi. Nem hiszem, hogy erőszakra készülnek, de a politikában a kimondott szavakat illik komolyan venni. Nem azért, mert mindig feltétlenül igazak, hanem mert kifejeznek valamit.

– A ’89-es rendszerváltásban döntő mozzanat volt az újságírók lázadása. Ha a mostani sajtóvilágot nézzük, maradt még öntudat a magyar újságírásban– Képes arra, hogy a pártbéklyókat ledobja?

– A Szabad Sajtó Alapítvány volt elnökeként közelről kellett végignéznem a Népszabadság elpusztítását. Ha az elmúlt évek bűneit nézem, a Népszabadság kinyírása a kurzus jóvátehetetlen botránya. Az emberek tisztességes tájékoztatása ma időszerűbb feladat, mint az elmúlt tíz évben bármikor. Se többet, se kevesebbet ne várjunk a sajtótól.