Egészséggyár

Az egészséggyár kapujánál hatalmas, fémgömb alakú hamutartó jelzi: a kinti világnak itt vége. Aki a kettős automata kapun belép, „új Ámerikába” érkezik. A jövőbe. Itt sem dohányfüst, sem túltengő koleszterinszint, sem kóros vérnyomás. Megkezdődött az egészségháború. Itt majd műtenek, gyógyszert porcióznak, adminisztrálnak végtelen nyomtatványhalmok között. Sorban álltál egy műmárvány ablaknál a tizenötből, s minden átalakult. A rendszer része lettél.

Nem is csoda. Ez itt az egészséggyár. Mellesleg a legmodernebb eszközökkel felszerelt magyar óriáskórházak egyike.

Az ex-Honvéd (közkeletű nevén az Állami Egészségügyi Központ) labirintusában mintha a Keleti érkezési oldalára érnél: a pultok mellett adminisztrátorok hada kezeli a magyar egészségügy számítógépes rendszerét, zúgnak a leletnyomtatók, villognak az elektronikus táblák.

Indulunk. Kalandra fel! Beledobom az utolsó cigarettacsutkát a központi „megahamutartóba”, még megfejem a folyosói kávéautomatát, s elvegyülök az áradatban. Téblábolok pulttól pultig. A program katonás. Átöltözés, villámvizsgálat, kezek a magasban, labor, vizeletminta, délben koponya-CT, örök rohanás. Kemény a verseny, de álljuk.

Extrém a látvány és az élmény, amikor a hószín egyenruhás, vézna betegszállító férfi kormányozza a tolószéket, amelyben nyolcvankilós, kigyúrt harmincas atléta ül. De ez a rend. Itt nem járhatsz gyalog. Itt visznek. És a betegnek (tetszik, nem tetszik) ülve kell célba érnie. Ráadásul várják is, pontosan. Vacsoraidőre a gyógyszeres doboz, a műszer mellett a helye. Emberünk boszorkányos ügyességgel kormányozza a kerekes széket. Mert ez itt gyár, futószalag. Itt minden perc ki van mérve.

A légkör nem túl kvaterkázós, barátságok itt nem szövődnek. Fő a precizitás.
– És doktor úr...

– A leletből mindent megtud az osztályos orvosa – így a kurta válasz.

Magyarázat nincs, aggódni tilos. Készséges biztonsági őrök serege felügyeli a centrumot, kinek melyik liftben a helye, s a tisztaság is példás. Külön vécére jár beteg és orvos. Az osztályon héttől van meleg víz (nagy a takarékosság), mindenki tudja, mikor mosakodhat. Valami azért ide is betört: a konzum. Cipőbolt, butik, fodrász, pénzváltógép, büfé és divatáru, divatos napszemüveg. Ez a központi eldorádó, kólagéppel. A főfolyosón fodrászhoz is jelentkezhet, műtét előtti, alkalomhoz illő frizurát csináltathat a nőbeteg. Szép a forgalom.

Valakiből valami

Este van. A lezárt radiológiát éber őr vigyázza. Félelmetesen, sárgán világítanak a neonfényben az atomsugár kijelzők. Az egészséggyár nem állhat meg. Az MR (mágneses rezonancia) éjjel-nappal dolgozik. A gyárban már csak alvó betegek, lassanként álomba zsibbad az emelet, az osztályokon, a pultok mellett már csak a szigorú nővérpáros, ügyeletes orvos, a folyosón a biztonsági őr. Csak az MR-laborban, a légmentesen zárt ajtó mögött hangzik a félelmetes űrbéli kattogás, sípolás, dobogás, surrogás.

A mágnesesrezonancia-vizsgálat a legdrágábbak egyike. A hullámokkal az „élő anyag” sűrűségét, elváltozásait mérik. A módja félelmes és bizarr. A beteg „műanyag koporsóba” fekszik, a fedelet gondosan lezárják. A fülbe gumidugó kerül, hogy ne hallja a zajokat, mert a visszaverődő hangok rémisztőek. Kattogás, sípolás, ütemes dobolás, géppuskazaj hallik egy órán át. Aki megijed, jelez. Mire a páciens egy óra után kiszabadul a „pokolból”, az asztalon már ott a megfelelő testrész „tervrajza”, több dimenzióban. „Igazítsa meg a nadrágját” – rivall rád a szigorú vezetőnő, s már menekülsz is. Közel az éjfél, két letargikus jelölt várja, hogy „fedél alá” jusson. Akadt már, aki ilyenkor menekült el. Van valami túlvilági az éjközépi vizsgálatban.

Ahogy a stroke-osztály „válságszobájában” is, amely leginkább az amerikai kórházas szappanoperák intenzív osztályaira hajaz. A folyosó végén örök a csipogás, sípolás, csak zöld köpenyben lehet a nagyteremhez közelíteni, a padsorokon kisírt arcú, néma rokonok várakoznak. Benn két nővér, ki nem mozduló orvos várja a „rendkívüli eseményt”, amely éjszakánként néha be is következik. Érdekes, ekkor a kórtermek lakóinak egy része ösztönösen felébred. Vannak, akik a kínai gazdasági helyzetről diskurálnak félelmükben, mások papucsban lecsoszognak a parkolóba „friss levegőt szívni”. Míg azt a „valamit”, ami tegnap még „valaki” volt, ki nem hozzák.

Gyülekeznek az éberebb nem alvók, egy ötvenes nő a kávéautomatával babrál, Pista, aki fura és kóros „lábgyöngülés” miatt fekszik itt, s már készül is a zárójelentése, előkaparja a délután becsempészett kincset, az önmagának engedélyezett napi négy cigi egyikét. Rágyújt. Kis tétovázás után kunyerálunk egy kósza slukkot.

Váratlanul szigorú, fehér köpenyes nő lép oda, kitépi a számból a bűnjelet, és ellentmondást nem tűrően nyolc méterre hajítja. A jelképes „legyintést” sem úszom meg.

– Tudja, hogy miért kapta? – kérdezi másnap reggel, amikor vigaszul ágyam szélére ülve egy tál madártejet diktál „anyai határozottsággal” belém. És kapok még egy kanállal.

Ételtankok

Déltájban jön az infúziósnővér, s indul a reménytelen küzdelem.

B. Béla bácsi, ágyszomszédom érrendszere túl lágy, fél óráig kell keresni a tű számára a befogadópontot. Ezt csak ő tudja, a madártejes nővér. Szigorú pillantást vet ránk, még a szekrényt is átvizsgálná.

– Gyújtson csak rá. Csak tessék. Nem rossz az. Maximum belehal. És akkor nincs több gondom magával.

A madártejre szavazok. A Kádár-rendszer fő előnye volt a kórházi egyenkoszt hiánya. Minden gyerekkórháznak külön konyhája, szakácsnője volt, egyéni karalábélevese. Ennek lőttek. Alumínium ételtankok gördülnek végig a folyosón, kétféle ebéd is van. Rizs hússal, hús rizzsel, alma, és megfordítva.

B. bácsi őspesszimista, s a természet csodája. Harminc éve hajszálpontosan két órát alszik minden éjjel. Éjféltől hajnali kettőig. Tévét nem néz, meccset sem látott életében, fülhallgatóval rádiózik. Véleménye adókról, műsorokról, pártokról, hírekről nincs. B. Bácsi szerint az élet túl rövid ahhoz, hogy átaludjuk. Csak kicsit feledékeny. Ha permetezőszert készít, szőlőkaróval választja el a már kezelt részeket. Életszemlélete totálisan negatív. Amikor madártejnővér távozik, ki is fejti: „Attilám, ez sajnos hazugság. Egy dolgot vegyen figyelembe: mindíííg minden rosszabb lesz, kizárólag rosszabb.”

Ehhez képest ő maga – derűs. Közönnyel veszi tudomásul az örök süllyedést, alig várja, hogy csomagoljon, s újra szőlőbirodalmába jusson, ahova más, dicsekvő gazdákkal ellentétben ember be nem teheti a lábát, még az asszony sem. Bort sem fogyaszt, csak termel.

Amióta a kormányzat bevezette a várólistát, az egészséggyárban még szervezettebb az élet. Ennyit sikerült elérni. A vizitdíj megbukott. A gyógyszerkassza rettenetes mérete üdvösen csökkent, ki tudja, meddig tart ez. Molnár miniszter irracionális (s ki tudja, mennyire komoly) terve a „borítékos rendszer” felszámolásáról eleve bukásra volt ítélve.

Izgul és fizet

– A kiskosztüm bal zsebébe tettem – mondja a folyosón egy ideges, alkalomhoz öltözött nő.

– Vigyázz, a sarka kilátszik. Biztos, hogy harminc? Nem ragadt össze két tízezres?

– Megőrültél, itt látják. Kimegyek a vécére, és ellenőrzöm – csípjük el a folyosón a mindennapi kis párbeszédet; középkorú pár izgul, és fizet.

A madártej finom volt, a cigi a parkolóig röpült. Az egészséggyár működik. Még a változások szándéka is megviselte a magyart. Nagy volt a félelem. Nem hisszük, hogy egyhamar akad olyan kormány, amelyik próbálkozni mer.

Sötétedik: az egészséggyár ködös magányba burkolózik. Már csak az MR-szoba kísérteties kattogása hallik. Néhány örök szorongó sétál az éji folyosókon. Megkezdődött az éjszakai műszak. Ez hosszabb. Dobog a szív, és nincs megállás.