Édesség Bálint-napra

Keresve se lehetett volna kedvesebb ajándékot elképzelni az idei Valentin-napra, mint egy adag díszes csomagolású bonbont. Nem csoda, hogy oly sokan kapva kaptak a lehetőségen, és a rossz idő ellenére (a hajdani sportújsággal szólván: a nehéz talajú pálya dacára) is megtöltötték a Tüskecsarnok lelátóit és küzdőterét. Merthogy a bonbont ezúttal persze nagy kezdőbetűvel kell írni, kétszer is, hiszen a lét és nemlét határán egyensúlyozva is töretlenül népszerű könnyűzenei formációról van szó. Szolnoki Péter és Török Tamás régi barátaik, kísérőik mellett ezúttal elhívták az Óbudai Danubia Zenekart, a Fool Moon énekegyüttest (szójáték, csak mondom, bár nem az enyém), Miklósa Erikát és Dér Henit is, hogy együtt tegyék emlékezetessé a szerelmesek ünnepét. Köszönöm, hogy vagy nekem: ez lett az est alcíme, és ezt dúdolta sok ezer néző meghatottan, amikor Szolnoki Péter – a Fool Moonnal megtámogatva – ezúttal a capella adta elő e sikerszámot. Egyébként (némiképp meglepetésre) nem a boldog szerelem játszotta a főszerepet ezen az estén, hiszen a Bon Bon ouvre-jében mindig is nagyobb teret kaptak a szakítással és az újrakezdéssel kapcsolatos számok – de ezt az elkötelezett zenekarbarátok nemigen vették észre. Lelkesen tapsoltak az est fénypontján is, amikor Szolnoki Miklósa Erikával duettezve (legyen a sorrend azért fordított, kis szünettel) elénekelte a Sartori-örökzöldet, a Time to Say Goodbye-t, ami szövegileg felvetne ugyan bizonyos problémákat ezen a napon, mit a csodás szoprán persze végleg feledtetett. S a kétórás műsor végére a danubiások is annyira otthon érezték már magukat a könnyűzene világában, hogy vidáman dúdolták az est frontemberével a Bob Crewe-átiratot, hogy tudniillik „Nem vagyok James és nem vagyok Bond”, és itt következnek a hős külalakjára vonatkozó keserédes megállapítások – de a végére jóra fordult mindenki, hisz a vége, köztudottan, így hangzik: „Buknak a lányok rááááám.”

Akkor meg mi bajunk lehet?

Nádas Sándor