D.Tóth Kriszta: Menj tovább!

– Nyitott, önkritikus, nem „megmondom a tutit” stílusú, vagyis nem trendi – ez jutott először eszembe a weboldaladról.

– Szerencsére a számok azt mutatják, hogy van igény erre a hangnemre. Engem is meglep, hogy milyen ütemben emelkedik a látogatottságunk. Igazi startup helyzet a miénk, futunk a siker után. Persze nem panaszkodom, de sok munkát ad az oldal. Minden úgy indult, hogy régóta kerestem egy felületet, ahol a közönséggel beszélgethetünk, a sokféle publicisztikai tevékenységemet összefésülhetem, és hívhatok magam mellé olyanokat is, akik nem feltétlenül újságírók, de a szakterületükön kiválóak, vagányak és van mondanivalójuk.

– Ma mindenki a lájkokra és a kattintásokra megy, a wmn.hu-n viszont celebek helyett értéket képviselő arcok, sztorik helyett ügyek jönnek szembe.

– Azért vannak nálunk is sztorik, mert a történetek jók és szükség van rájuk. Az pedig nem zavarna, ha egyszer mi is a kattintásokból élnénk. Mindig hízeleg, amikor megkérdezik, ki áll az oldal mögött. Én. A saját energiám, lelkesedésem, ötleteim, befektetésem. Most jelent meg a Narancsban egy interjú Arianna Huffingtonnal, a Huffington Post alapító-főszerkesztőjével. Véletlenül sem akarom magam hozzá hasonlítani, de nagyon mosolyogtam olvasás közben. Merthogy ő tíz éve indított egy picit hasonló, blogszerű publicisztikai oldalt, ami hihetetlen tempóban fejlődött. Csakhogy majdnem ráment az egészsége, annyit dolgozott vele. Aki a sok munkában hisz – ahogy én is –, az tudja, mennyire nehéz meghúzni a határt. Hogy lefekvés előtt fél órával már ne nézzem meg, kell-e válaszolni egy e-mailre, moderálni egy hozzászólást. Szóval egyszerre örülök és félek.

– Mi a cél?

– Jó lenne referenciaponttá válni. Megmutatni, hogy normális hangnemben is lehet kommunikálni, megfér egymás mellett a népi internet és a szerkesztett tartalom egy olyan felületen, ahol rajtam és más újságírókon kívül szakemberek is írnak, és olvasók közzéteszik saját történeteiket. A televízió után felszabadító látni az azonnali visszajelzéseket. Most, amikor beszélgetünk, Meskó Bertalannal készült interjúm a legolvasottabb anyag. Ő a Harvard Egyetem orvostechnológiai intézete szerint a világ egyik legfigyelemreméltóbb 40 év alatti orvos szakembere. Büszke vagyok rá, hogy szeretik az olvasók, pedig hosszú szöveg, kell hozzá türelem. Nem az óriási marketingbüdzsében hiszek, hanem a minőségi és hiteles tartalomban. Sokan kérdezték azt is, fogunk-e politizálni. Szerintem nekünk a szélesebb értelemben vett közélettel van dolgunk. Érdekel minket, hogy mennyi házi feladatot kap a gyerek, milyen tapasztalataink vannak az egészségügyben, miért kell vasárnap zárva tartaniuk a boltoknak és miképp próbálják a parlamentben a családon belüli erőszakot informális eszközökkel legitimálni.

– Valójában ez a politika.

– Ez kellene, hogy legyen, és nem a pártpolitika.

– Persze egy, a női nemi szerv külföldi beceneveiről szóló cikkedre „repült rá” a sajtó, nem például Gyurkó Szilvia gyerekjogi bejegyzéseire.

– Ebben talán az volt különleges, hogy én, a volt híradós írtam. Egyébként egy gyűjtés volt arról, hogy milyen eufemizmusokkal, vicces szavakkal illetik a női nemi szervet a világ országaiban. Kint volt már napok óta, amikor a bulvár ráugrott. Persze a többi 30 cikket nem nézték meg. De ne legyünk álszentek! Szükség van a könnyedebb tartalmakra is. A híradó végén is nézzük a hatlábú borjút, aztán elfelejtjük. Az oldal pont olyan sokszínű, amilyenek mi magunk vagyunk. Nem kell egyfajtának lenni!

– Használtok egy eredeti Proust-kérdőívet. Erre hogyan találtál rá?

– 1890-ben Marcel Proust egy barátnője kérésére kitöltött egy 35 kérdésből álló tesztet. Utóbb ez elveszett, majd megtalálták és elárverezték. Én évekkel ezelőtt egy amerikai magazinban olvastam, s már akkor feltűnt, milyen egyszerű, mégis nagyszerű módszer arra, hogy valakinek a fejébe és a lelkébe belelássunk. Eddig nálunk Kovács Patrícia, Hozleiter Fanny és Dragomán György töltötte ki. Mindegyikük azt mesélte, nagy svunggal állt neki, aztán rájött, nehéz kérdések jönnek szembe. Mosolyka például arra a kérdésre, hogy mit változtatna magán, azt felelte, könnyebben venne levegőt, mert az izomsorvadás miatt a tüdejének csak a fele működik. És hogyan szeretne meghalni? Fájdalommentesen. A torkom összeszorul most is, ahogy beszélek róla. De megvannak Proust eredeti válaszai is, talán majd lehozzuk.

– Azt nyilatkoztad, élvezed, hogy a saját magad arca vagy, nem pedig egy csatornáé. De ez kockázatos is.

– Mindig érdekeltek azok a helyzetek, amelyekben van rizikó. Bármit csinálunk, elsülhet rosszul is. De nem szabad elhinni, hogy te magad vagy a kudarc. Ahogy a nagy siker sem te vagy, csak akkor meg jól léptél. Menj tovább, ne fürödj benne sokáig.

– Anno az RTL-ből a köztévébe mentél, aztán jött három év Brüsszel, a Híradó műsorvezetői székéből is felálltál, talkshow-t vezettél, s miután a stábot kiszervezték alólad, kiszálltál az MTV-ből is. Azóta írtál két könyvet, az UNICEF magyarországi nagykövete lettél. Megszoktad a rizikót?

– Nekem mára az lett a normális, hogy kilépek a komfortzónámból. Meg lehet szokni a kockázatvállalást, engem ez inspirál. Édesanyám volt hajlamos ilyesmire. Negyvenéves koromra azt is megtanultam: merjek hallgatni az ösztöneimre.

– Egyre többen kötnek rossz kompromisszumokat, maradnak utált munkahelyen, elviselhetetlen légkörben, egzisztenciális kényszerek miatt. Rád mondhatják: könnyű neki, ott a biztos háttér, így lehet ugrálni.

– Egyrészt ezek a döntések nem mindig csak a pénzről szólnak. Másrészt én világéletemben sokat dolgoztam, most ezért „ugrálhatok”. Nem tudom megmondani, meddig lehet egy helyzetben benne maradni, ráadásul van, aki a komfortzónájában érzi jól magát. Sokszor éppen az a feladat, hogy egy adott szituáció jó oldalát is meglássuk, nem csak a rosszat. Én magam mindig léptem, ha úgy éreztem, hogy emberileg vagy szakmailag méltatlan a helyzet. Vállaltam ezzel azt is, hogy páran odaszúrják kommentben: én vagyok a bukott tévés. Holott mindig én álltam fel, és soha egy műsorom sem bukott meg. Úgyhogy nem adnék tanácsot – legföljebb annyit: ha mélyről érzed, hogy lépni kell, hallgass az ösztöneidre.

– Mit gondolsz, ha az állami médiára kapcsolsz?

– Ritkán nézek tévét. Nagy hírfogyasztó vagyok, de a hírek 99 százalékát az internetről szerzem, mert nincs időm alkalmazkodni a híradókhoz. De nem ezért nem akarok véleményt mondani, hanem mert máig vannak a közmédiában olyanok, akikkel anno együtt dolgoztam, köztük rendes és tehetséges emberek is. Nem lenne elegáns erről itt és most megszólalnom.