Döntő előtt

Buják Attila írása

Július van, csörömpölnek a mobilok, villognak az okostelefonok. Csapatunk másfél hete hazatért, megünnepeltük a dicső kiesést, elhangzottak a szokott rigmusok, a tartalmas köszöntő beszédek, ezekből Kovács Kokó is kivette a részét. (Orbánnak ez még rangon aluli, erre a vb-bronzig kell majd várni. De van idő, belefér a tizennyolc évbe és a Nemzeti Együttműködés Rendszerébe.)

Július van, együtt a legjobb négy mezőnye. Szokás szerint kizuhant Anglia, melynek már nincs mit magyaráznia. Egyszerűbb, ha tudomásul veszik, hogy a fociban nem tehetségesek. Bent maradt viszont kedvencem, Wales. A családilag megálmodott Wales–Izland-Eb-döntő sajnos semmivé lett. Marad a „statisztikai realizmus” (Németország), marad a hazai pálya előnye (Franciaország), marad a „kalkulálható csoda” (Portugália). Vagyis a méla, megtippelhető unalom. Mert ne tagadjuk, a nagy játék egyre laposabb, kiszámítottabb és unalmasabb. Igazi szilikonfoci. A horvát–portugál-nyolcaddöntőn a riporter szerint egy félidőn át kapura sem lőttek. (Én sem láttam.) A játék legüdítőbb eleme a fejpárbaj volt, és néhány briliáns taccs. A német–olasz-csúcsderbin, az „istenek táncán” állítólag már szögletet is láttunk az első félidőben. Az sem semmi. A tendencia egyre szomorúbb és egyre világosabb. Igazi profi csapat nem focimeccsre, hanem sorozatra és szerződésre tervez. Kombinálja a marketinget, a reklámot, a bérköltséget a területlezárással és a „tolódásos védekezéssel”. Nem játékosra cserélnek, hanem posztra, nem liberóra, hanem magasságra, térfogatra és súlyra. Az ősötlet még Sepp Herbergeré lehetett, aki papíron kiszámította, hogy lehet győzni, ha jönnek a verhetetlen magyarok. Hova kell kiesni, mikor kell tartalékosnak lenni, hol a szállás, mikor van a vonatindulás? És ki tudja még, mi kell a győzelemhez? Ja, igen. Zsenialitás. De az csak kiegészítő elem.

Július van, együtt a négy csapat. Nem mondom, hogy a legjobb. Kedvencem, Wales azért mutatóba itt maradt. Mert lehet-e mást is szeretni, mint a pimasz naivitást, a profizmus nyers tagadását, az ősfoci, a játék romlatlan, darabos híveit? A derék futballszakmunkást, aki elhiszi, hogy az a betanult lövőcsel igenis bejöhet neki. Igen, csak a tévében látta, most mégis megcsinálta. A legunalmasabb Eb-k egyikén a futball nagy pillanata született. Nem sok ilyen van a sporttörténelemben, talán ha négy vagy öt. Maradona szólója Anglia ellen, Isten jobb keze, Puskás visszahúzós csele, Panenka tizenegyese, a tizenhét éves „kis Pelé” felpörgetett lövése.

Július van: a negyeddöntő azt is megmutatta, hogy a bivalyerősnek kikiáltott (magyar szemmel verhetetlennek látott) Belgium egy szimpla lövőcselre szétment és kiesett. Annyira megdöbbentek, hogy azonnal haza is mentek. Szerencsére nem kellett messze utazni, Lille-ből a határon át gyalog is át lehet jutni. Wales egy lépéssel közelebb a döntőhöz. Várhatja Portugáliát.

A portugálokról érdemes szót ejteni. A minimálfoci ibériai hívei lapzártakor még nem nyertek meccset, csak a döntőhöz közelednek egyre fenyegetőbben. Négy steril döntetlenjük (köztük a magyarok ellen játszott szalonremi) azt sugallja, hogy megújul Portugália. Elég az örök vesztésből, sok szépen játszó futballhősből, 1966-ból, a bronzérmes Eusebiókból. Nyerni akarnak végre valamit. 1974-ben történt, hogy a Giacinto Facchetti, a „kék-fekete maffiózó” emlékezetes fejtegetése botránkoztatta meg a futballvilágot. A catenaccio oszlopa pontról pontra levezette, hogy lehet három null-nullás döntetlennel, három egy-nullás győzelemmel, összesen négy rúgott góllal világbajnokságot nyerni. A dolognak állítólag volt is realitása. Még szerencse, hogy Facchetti akkor már lefelé ment, jött a totális futball, Olaszország a csoportkörben kiesett a lengyelek ellen. Most Portugália érzi úgy, hogy ezzel talál teret. Ha Wales ellen végre (először) nyernek, a döntőben minden lehet. Végső esetben jönnek a tizenegyesek.

Július van, közeledik a végkifejlet. Döbbent arcok, síró, komoly családapák a zöld gyepen. Igen, a tizenegyespárbaj. Most, hogy ezredszer látunk ilyet, egyre unalmasabb és egyre félelmetesebb. A dráma is egyre koreografáltabb. Aki veszít, egy életen át egy kihagyott tizenegyesről álmodik. Karrierek, emlékek mennek rajta tönkre. Ezért születtem, ezért edzettem, hogy ez maradjon meg belőlem? Gyanítom, hogy a közönség ezt a gyötrelmet élvezi.

Július van, csörömpölnek a mobilok, villognak az okostelefonok. A magyar fociba is visszatér az élet. Menedzserek jönnek és mennek, adnak, vesznek, cserélnek. „A Gábor szerzett húszmilliót jobbhátvédre, ezt a srácot eladjuk Bács-Kiskun megyébe. Szarajevóban olcsó középpályás kapható, a versenysúlya hetvenöt kiló.” Dzsudzsákot árulják a törökök, olcsó pénzért, barterban három balhátvédért. Böde Daniért jelentkezik a Wisla, és a Danit már az idő is szorítja. Már huszonhat éves. Böde Dani mellesleg nyolc percet játszott az Eb-n, öt labdaérintése volt. Ha az izlandi hátvéd nem dönt úgy, hogy öngólt vét, Eb-gólszerzőként ünnepelnénk. Ez az árát is megdobta volna. Nagy Ádámért sorban áll a Liverpool, a Chelsea és még vagy tizenegy csapat. Ádám érettségi előtt áll, nyolcszoros válogatott, okos, fiatal, huszonegy éves. Minden mellette szól. Mégis féltem.