Demokráciadeficit

- Az idei csíksomlyói búcsún Oláh Dénes marosvásárhelyi főesperes prédikált a pünkösdi misén. Kijelentette: „A magyar és a székely népet, a római katolikus közösségeinket is megcélozták már azok az arctalan, démoni erők, amelyek csak egyet akarnak: szétverni mindent, ami még van, lelkileg földönfutóvá tenni bennünket, és kiszolgáltatni a multik kénye-kedvének.” Katolikus értelmiségiként mit gondol erről?

– Nehéz komolyan venni az ilyen megnyilatkozásokat, még akkor is, ha az erdélyi magyarság élethelyzete, tán értékrendje is más, mint a Magyarországon élőké. Mindenkinek nagy a felelőssége a nyilvánosság előtt. Társadalomtörténeti okokból az egyházi személynek még nagyobb – hallgatóságának igényei okán. Manapság démonokról a pesti aluljárókban szoktam hallani, de például Jakubinyi György gyulafehérvári érsek vagy Erdő Péter bíboros szájából még soha. Holott nyilván tudják, a démonizálásra van igény a társadalom egyes részeiben. Ha valaki „démoni erőről” beszél, különösen ha megtestesülését is felismeri valamely multicégben, vagy a „démon” a multit eszközként használja, akkor rossz társadalomképpel áll ki hallgatósága elé. Nem címkézni kell, hanem feltárni a viszonyokat és a társadalmi mechanizmusokat.

- Ám amikor valóban fontos lenne, hogy megszólaljanak az egyházak, inkább hallgatnak. Például ha tiltakoznának a Szabadság téri emlékmű ellen, lehet, hogy nem épülne meg.

– A holokauszt-emlékév kapcsán Erdő Péter bíboros is elmondta: a társadalmi feszültségek gerjesztése helyett párbeszéd szükséges. Hasonlóan nyilatkozott Fabiny Tamás, a Magyarországi Evangélikus Egyház elnök püspöke is. Állásfoglalást tett közzé a Keresztény–Zsidó Társaság és a Magyar Pax Romana is. Lehet, hogy mindez nem elég, de számomra inkább az a kérdés: miként kellene hatékonyabban megnyilvánulni? Alapvető gond, hogy nálunk szinte minden ügy pártcsaták áldozatául esik, politikai sárdobálás lesz belőle. És aki ebbe beszáll, az maga is sárossá válik.

- Vagyis jobb a közéleti harcoktól távol maradni?

– Nem ezt állítom. Van, amikor tiltakozni kell. De én például azért sem beszélnék itt hosszan a kormány emlékezetpolitikájáról, mert úgy vélem: ha a hatalom írja elő, mit szabad gondolni a múltról, az tisztán pártpolitika, semmi köze a társadalmi emlékezethez, amely lassan, sok-sok vitán keresztül formálódik, míg végül kialakul. És gyakran több különböző, de egyaránt legitim emlékezet is lehetséges. Jó példája ennek 1848–49, ha nemcsak a magyar emlékezetet tekintjük legitimnek, de például a románt is. A pártpolitika legyen a pártpolitikusok felelőssége. Mi, civilek pedig járuljunk hozzá komoly, kemény munkával a Szabadság téri emlékmű koncepcionális tisztázásához. Ahogyan példaszerűen tette Marosi Ernő művészettörténész akadémikus az ÉS-ben a Derűre ború? című, tanulmánynak is beillő cikkében. Vagyis civilként a magunk közpolitikai feladataival törődjünk.

- Hogy érti?

– A civil szervezetek alapvetően azért jönnek létre, hogy saját kompetenciájukon belül összefogjanak a civil életminőség javításáért. Fontos közügyeket szolgálnak akkor is, ha nem direkt politizálnak. A városi környezet élhetőbbé tételétől a szociális gondok enyhítéséig rengeteg olyan ügy van, amelyben a civilek érhetnek el jelentős eredményt. Mondok egy példát. Olaszországban a negyvenes években jött létre a katolikus egyházhoz köthető Fokoláre lelkiségi mozgalom, amelyre a szociális érzékenység a jellemző; ennek tartalma viszont változó: hol betegeket ápolnak, hol a szegénység ellen lépnek fel, hol a keresztény egységért, az ökumenéért dolgoznak. Magyarországon is, de itt elsősorban a családi élet elmélyítésében aktívak. Nincsenek viszont jelen a társadalmi nyilvánosságban, soha nem nyilatkoznak, mert úgy érzik, a munkájukhoz nincs szükség médiafelhajtásra. És sem az egyháztól, sem az államtól nem kérnek támogatást. Önfenntartók. Hasonlóan hozzájuk a spanyol eredetű Házas Hétvége Mozgalom vagy az olasz Szent Egyed Közösség szintén csendben és nem kis hatékonysággal építik a magyar társadalmat is.

- A hazai civil szervezetek többsége viszont a „központi apanázst” várja. A politika osztja nekik a pénzt, cserébe viszont lojalitást követel. Így jöttek létre hungarikumként a felülről irányított álcivil mozgalmak, például a polgári körök vagy a kormánypárti békemeneteket szervező Civil Összefogás Fóruma.

– A civil szervezetek eldönthetik, mikor és milyen feltételekkel fogadnak el pénzt a hatalomtól, s ezért milyen elvárást hajlandók teljesíteni. S bár itthon is akadnak példák arra, hogy a civilek önerőből működnek, a valódi politikai függetlenség feltételeit ma még kevesen képesek megteremteni.

- A kormány mintha mégis a civilektől tartana leginkább. Kontrollálni akarják a Norvég Civil Alap pályázati pénzeit is. Vidar Helgesen, az európai ügyekért felelős norvég miniszter ezzel kapcsolatban nyilatkozta: „Mélységes aggodalmamat fejezem ki a magyar hatóságok civil társadalom ellen tett intézkedései, valamint a szólásszabadság korlátozásának kísérlete miatt.”

– Nem tudom, a hatalom valóban politikai nyomást akar-e gyakorolni, vagy csupán nem érti, hogyan működik a Norvég Civil Alap. És talán Európát sem érti. Talán azt sem, hogy a demokrácia nem jogtechnikai ügylet: akkor sem teszünk meg bizonyos dolgokat, ha jogilag meg tudnánk tenni; ha meg kétharmadunk van, még kevésbé. A demokrácia sok esetben az önkorlátozásról szól. Persze akár azt is vélheti a hatalom, olyan kicsi a társadalmi kohézió, hogy nincs idő demokratikus módon vinni előre dolgainkat. Kétségtelen, a demokrácia időigényes folyamat, de világosan kell látni: a demokrácia nem üzemszervezési eljárás, hanem a célok kijelölésének módszere. Ezek azonban már finom különbségek, és nem kevés politikai kultúrát tételeznek fel a társadalom egészéről.

- Sokan úgy vélik, a Fidesz azért tudta ilyen könnyen lebontani a jogállamot, mert a demokrácia felülről épült ki. A nép nem érezte a magáénak.

– A demokráciadeficit a társadalmi kohézió gyengeségét is jelzi. Az évtizedek óta tartó értékvesztés következménye a társadalmi szolidaritás alacsony szintje, a jóformán totális bizalomhiány. Nincsenek konszenzusos értékeink, unos-untalan elölről kell kezdeni annak tisztázását, ki mit ért jogállamiságon, mit demokrácián és így tovább. A szolidaritás hiánya a civil szervezeteket is elszigeteli egymástól.

- Mit tehetünk akkor?

– Az, hogy elhatárolódunk valamitől és kiabálunk, még nagyon kevés. Pozitív társadalmi célokért kell összefogni és cselekedni. Egyetértésre kell jutnunk, mi az állam és így a hatalom megkerülhetetlen dolga – akár az oktatásban –, és mi a civil közösségeké a társadalmi integráció kapcsán. Aminek erősítése és fenntartása természetesen munka. A Magyar Pax Romana és az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem például már három évvel ezelőtt konferenciát rendezett Szárszó 2011 címmel, és kötetet jelentett meg a feladatokról. Meggyőződésem: a demokratikus társadalmat csakis alulról, autonóm kis közösségekből lehet meg- és újraépíteni. Az üzleti világban már ismert és sikeres az a vállalatvezetési stratégia – „kék óceán” néven emlegetik –, amely szerint nem azokon a terepeken érdemes versenyezni, ahol kiélezett a harc, hanem újakat és új alternatívákat kell keresni. Ez a civil szervezetek világában is igaz. Ne abban versengjünk, ki tud még hangosabban protestálni a fennálló rendszer ellen. A közösségi élet új perspektíváiról nemcsak beszélni kell, hanem dolgozni is értük, megtenni, ami rajtunk múlik. Különben itt soha nem fog változni semmi.