Dédelgetett filmtervek

Leginkább két nagy magyar regény megfilmesíthetetlensége bántja a rendezőket. Huszárik a Feleségem történetét szerette volna vászonra vinni, András Ferenc az Utas és holdvilág történetét látta volna szívesen a mozikban. Mi is. Ám Füst Milánnak és Szerb Antalnak az irodalmi tőzsdéken magasan jegyzett, kultikus regényei nem adták meg magukat az átdolgozói igyekezetnek. De más, kevésbé klasszikus regények is megmaradtak a tervezgetés szintjén: Gáll István Vaskor című prózáját a politika tiltotta le, abból Dömölky János nem rendezhetett filmet; Moldova György egykoron híres novelláját, a Mandarin, a híres vagányt a Gulyás testvérek hagyták ki, pénztelenség és technikai hiba végzett az ötlettel.

A megfúrt filmötletek bajnokságát minden bizonnyal Makk Károly nyerné. Három elvetélt kezdeményezésről is beszél Nemes Gyula kamerája előtt (s az ötvenes évek elején betiltott Úttörők című produkciójáról nem is esik szó), amelyek közül Örkény István szintén ötvenes évekbeli szatirikus sztorijáért a legnagyobb kár. A Babik című tervezett filmdolgozat később kisregény formájában nyomdafestéket látott, ám sejthető, hogy A tanú gyilkosan ironikus szemléletét megelőző film lehetett volna belőle.

Nem tudunk minden meghiúsult tervet külön-külön elsiratni, és Jancsó Miklós filmvégi jó tanácsát megfogadva előretekintünk. A rendezők is jól teszik, ha így gondolkodnak. Egy író még előveheti félbehagyott kéziratát, de egy filmes, ha nem forgatott semmit, jobb, ha felejt. Nem a cenzúrát, azt semmiképp sem. Az elvetélt magzat azonban mérgezi a szervezetet, jelen esetben a szerző lelkét.

Két olyan ötlet hangzik el a rendezői vallomásokban, amelyekre látatlanban azt mondhatjuk, nagy kár, hogy megvalósítatlanok maradtak.

A pályától rég visszavonult Bácskai Lauró István egy szakszervezeti üdülő helyszínére képzelt oda egy lidérces rémhistóriát: korrupció és bűn édestestvérként, kézen fogva meneteltek volna egy leleplező erejű, fekete humorú, parabolát sejtető mesében. Nem csoda, hogy semmi sem lett a témából.

Fricskázó stílus

Gazdag Gyula is a tőle megszokott módon nevettetett volna. A Justice for Hungary, ha elkészül, a témája miatt akadt volna a torkukon a Kádár-kori cenzoroknak: a Trianon igazságtalanságaira figyelmeztető óceánrepülők (Endresz György és társa, Magyar Sándor) tabunak számítottak akkoriban. Ma meg a szemtelenül fricskázó stílus lenne emészthetetlen a túlhabzóan hazafiaskodó pártkorifeusoknak.

Mészáros Márta egy Déry Tibor-novellából készített volna filmet – balszerencséjére egy szovjet állampolgárságú színésznővel. Mindenfélét hazudtak neki, hogy az illető nagyon beteg, meg hogy az írót még nem fizette ki a filmgyár a Szerelem forgatókönyvéért.

Nemes Gyula egy pályakezdő ártatlanságával nézi ezt a virtuális magyar filmtörténetet. Nem itthon járt főiskolára, a prágai FAMU-n végzett, mesterének Chytilovát és Nìmecet vallja. Eddigi egyetlen játékfilmje, az Egyetleneim című produkció surranópályán érkezett. A Negatív magyar filmtörténet szerepelt már külföldi – főként európai – fesztiválokon, de eljutott még Argentínába is, ahol csodák csodájára megértették és kedvelték is. Következő filmterve, a szimbolikus című Zéró Németországban készül majd.

Ám a „meg nem valósult” filmek esetében nem mindig állunk nullán. Sándor Pál leforgatta a Veteránokat. Az obsitos kommunista harcosok, a hivatásos forradalmárok egy számukra létesített idősotthonban vallottak a rendezőnek. A film elkészült, az „elvtársak” megnézték, megdicsérték – és dobozba záratták. A rendező kérdésünkre nem óhajtott többet mondani erről a munkájáról.

Dömölky Jánosnak nem egy kész vagy félkész munkája maradt vetítetlen. A Latinovits–Őze–Domján-színésztrió által fémjelzett Mélyrétegben egy szerencsés véletlen folytán 2010-ben, több mint harminc év után képernyőre került (írója, Salamon Pál „disszidálása” miatt nem mutatták be). Nemes Gyula filmjében a Vaskor esete szerepel. Gáll István prózája nem sokkal az író halála előtt, 1980-ban jelent meg. A ménesgazda című korábbi regénye Kovács András rendezésében addigra már jelentős mozisikert aratott.

A Vaskor című novellagyűjtemény, amelyben Gáll félig-meddig hadiállapotban eltöltött katonaidejének emlékeit vetette papírra: a Jugoszláviával ellenségeskedő, „titós, láncos kutyás” években szolgált a magyar néphadseregben. A forgatókönyvet Dömölky írta, már próbafelvételek is készültek, Eperjes Károly és Cserhalmi György lettek volna a főszereplők. Aztán az történt, amit a rendező a Negatív magyar filmtörténet képkockáin mondott el: a tervezett forgatási helyszínen közölte vele egy főelvtárs, hogy márpedig ebből a produkcióból semmi sem lesz.

A cenzor közbelép

Fellebbezni nem volt lehetséges; hatalmi helyzetből jött a tiltás, nem filmgyári, nem is film-főigazgatósági hivatalnok volt a cenzor, hanem egy testületi személy, civilben is egyenruhás lélek. A Vaskor így maradt a könyvtárpolcon, filmváltozat nem segíthetett olvasottságának növelésében, pedig kevés ilyen konokul igazságkereső kötet született az ötvenes évek első felének erről a témájáról.

Az a rendező, aki nem tudta valahogy kicselezni a hatóságok éberségét, megnézhette magát. Dömölky egyik tévéfilmjében például volt egy tervezett jelenet: két ifjú mérnök egy filmesdobozt helyezne koszorú gyanánt a Hősök terén az ismeretlen katona emlékművére. Az emlékműre nem, csak elé – ez volt a felsőbb utasítás. A stáb erre hatalmas locsolókocsikat hozatott, hogy a forgatásra csillogjon a tér kövezete, s a behemót járművek takarásában, a figyelő tekintetek ellenére mégis felvették a filmdobozos koszorúzás képsorát úgy, ahogy eredetileg akarták. Persze hogy nem került képernyőre a film: Kiterítve címen lehet utánakeresni az MTV sokat fosztogatott, sokat költöztetett archívumában.

Nem igazi filmrendező, akinek nincsen betiltott filmje, filmterve – szögezhetnénk le a tanulságot kutakodásunk végeztével. A rekorder minden bizonnyal Ember Judit, akinek minden művével volt valamilyen zűr, cenzurális természetű gond. Őt azonban már nem lehet faggatni. Díj van róla elnevezve.