Csomagbontás

Mostani írásunkban nem ennek az ősi vitának a felelevenítését szorgalmazzuk. Megelégszünk egyetlen, de nagyon is fontos egybevetés felvázolásával: milyenek voltak akkor, 1995-ben a meghatározó környezeti feltételek, és vajon mire számíthatunk most, 2009-ben?

1. Kormányzati feltételek

1995-ben a kormányzó koalíciónak páratlanul erős, mintegy 72 százalékos parlamenti többsége volt. A ciklus négy éve ugyan az MSZP– SZDSZ állandó veszekedésétől volt hangos, ám a Bokros-csomagot a liberálisok nagyon határozottan támogatták. Az ellenzék ugyanakkor csekély erejű és megosztott volt; a Fidesz csak némi habozás és késedelem után szegődött a populista kisgazdatámadások segéderejévé – megjegyzendő, hogy mindezt korábbi szakmai meggyőződése ellenére tette így.

Ma a kormányzat kisebbségi hátterű, s úgyszólván hetente kénytelen a legkülönfélébb trükkök igénybevételével megteremteni az aktuális döntések mögé az egyszerű többséget is. Ez persze nem zárná ki egy átfogó stratégiai csomag liberális támogatását, ám a támogatás technikája áttekinthetetlenül bonyolultabb.

1995-ben a gazdaságpolitika formálása a szakpolitikai csoport kezében volt: a csomag társszerzőjének minősült korabeli bankelnök Surányi Györgyében és Bokros Lajos pénzügyminiszteréban Ma a gazdaságpolitika egyértelműen napi/miniszterelnöki produktum, a szakpolitikai szempontok folyamatosan alárendelődnek az egyéb – kormányfői szemszögből nézve bizonyára fontos – politikai megfontolásoknak.

2. Nemzetközi-gazdasági tényezők

A Bokros-csomag idején (1994–96 között) a világgazdaságban is, Európában is javult a konjunktúra. Egy rövidebb és nem túl mély recessziós korszak után bővült a külkereskedelem, expanzív lett a tőkemozgás, magához tért az amerikai és a japán gazdaság. Szűkebb szomszédságunk, a kelet-európai régió országai kezdték lassan utolérni egykori önmagukat, ám távol voltak még attól, hogy a magyar gazdaság akkoriban megformálódó új exportpiacainak könyörtelen versenytársai lehessenek. Mi sem, a többiek sem voltak tagjai az uniónak, a valutaalap meglehetősen szigorúan bánt velünk is meg a többiekkel is.

2009-ben a világgazdaság nyolcvan éve nem látott pénzügyi-termelési-kooperációs válságba sodródott. Nemhogy konjunktúrára nem számíthatunk, de a visszaesés mértékét, árát és végét sem látni még. Ráadásul a mélyülő depresszióban szomszédaink nemcsak egyenrangú, hanem némely tekintetben még előnyösebb helyzetű versenytársainkká váltak. Igaz, közben tagjai lettünk az uniónak, és ez számottevő védettséget, korábban nem kalkulálható segítséget is jelent. A valutaalap pedig a korábbi mumusból szinte megmentővé, ezúttal valóban segítő tényezővé avanzsált.

3. Tőke és privatizáció

A kilencvenes évek derekán a külföldi tőke különösen kedvelte hazánkat, 1996 végéig a régió egészében befektetett működő tőke 40 százaléka Magyarországon talált magának helyet. 1995 egyúttal a kelet-európai privatizáció csúcséve is volt, s a példátlan méretű eladások komoly támasztékául szolgáltak a későbbi adósságszolgálat radikális csökkenésének. Tizennégy évvel később nem ez a helyzet... 2009-ben sokkal inkább kifelé áramlik a tőke, mintsem befelé. A nyugati anyabankok sem biztosítanak forrásokat keleti (itteni) leányaik működéséhez. A privatizációs tartalékok elfogytak, a maradék további sorsát illetően meglehetősen nagy a politikai bizonytalankodás: az értékesítési feltételek pedig kedvezőtlenek.

4. Gazdaságpolitikai eszköztár

A ’95-ös elképzelések támaszkodhattak a korábban megindult tulajdonosváltás pozitív következményeire. Ma ez a tőkefejlődési és lélektani tartalék sem áll rendelkezésre.

A Bokros-csomag a lakosságtól a vállalkozásokhoz csoportosított át jövedelmeket. 2009-ben a lakossági fogyasztás már harmadik éve csökken, ezért egy hasonló átcsoportosításnak merőben másféle tömeglélektani feltételei lennének, mint egykoron voltak. Nem beszélve arról a nagyon is súlyos körülményről, hogy 1995-ben a lakosság eladósodottsága még úgyszólván elenyésző mértékű volt, mára viszont ez a tényező – főként a devizaeladósodottság okán – makroökonómiai jelentőségű veszélyforrássá vált. 1995-ben még nem volt konvertibilis a forint, és irányított árfolyam-politikával lehetett operálni. Ma viszont a forint árfolyama általunk nagyon kevéssé befolyásolható nemzetközi-pénzügyi tényezők függvényében alakul. Tizennégy évvel ezelőtt a hazai bankrendszer túl volt a nagyarányú és mélyreható konszolidáción, és minden tekintetben be tudta tölteni a gazdasági élet koordinációjában elvárható szerepét. Ma ezt nem állíthatjuk. Éppenséggel a bankrendszer forráskorlátozott működésének jegyeivel találkozhatunk lépten-nyomon. Annak idején Bokros Lajos még eredmény reményében csoportosíthatta a jövedelmeket a beruházások javára, hisz a külső és a belső kereslet felfelé ívelt. Ma meghatározott beruházások felfutására lehet remény uniós forrásokból.

Az egykori csomag meglehetősen magas és növekvő infláció mellett fejthette ki hatásait, ma viszont csökkenő és alacsony inflációs szint jegyében kerülhet sor alapvető intézkedésekre.

Ami pedig a munkanélküliségi adatokat illeti: 1995-ben már túl voltunk a csúcsponton, a szerkezetváltás okozta foglalkozásvesztési sokkon. A nemzetközi termelési válság hatásait csak mostanában kezdjük érzékelni a hetente megszűnő munkahelyek adatai nyomán.

5. Szakmai támogatás

A Bokros-csomag maga mögött tudhatta a közgazdasági-társadalomtudományi szakértelmiség többségének, mérvadóbb csoportjainak támogatását, noha a korabeli kormányzati politika ezt nemigen volt képes a maga javára fordítani. Jelenleg ez a szakmai jellegű szövetség bajosan lenne megköthető. Részben azért, mert a kormány feje az elmúlt öt évben túl sok olyan programmal kísérletezett, amelynek kiötlésében nem tartotta különösebben lényegesnek az ebbéli támogatást, hanem beérte a – ki tudja, miféle – szűkebb, alkalmi körök helyeslésével. Részben meg azért nehéz e támogatásra számítani, mert a mostani javaslatok/ötletek/tervek sem álltak össze olyan egységes csomaggá, amelynek akár ilyen, akár olyan szakmai megítélését e fázisban eredménnyel lehetne igényelni. Ezért a mostani támogatás – finoman szólva is – megosztott. Vannak ötletek, amelyeket a többség támogatna, és bőven vannak olyan javaslatok, amelyekről majd csak egyéb körülmények ismeretében lehetséges egyetértőleg vagy elutasítóan nyilatkozni.

6. Médiaháttér

1995 tavaszán még alig jutottunk túl a médiaháború legvisszataszítóbb fázisán, így a nagyobb hatású médiumokban valóban érvényesülhetett az a fajta liberális túlsúly, ami miatt a jobboldal olyannyira panaszkodott. Röviden: a korabeli sajtó, rádió, televízió nem volt túlzottan kritikus a koalícióval szemben, noha azt sem mondhatnánk, hogy kitörően támogatta. Az ellenzék szája íze szerinti média viszont roppantul szűk hatókörű és korlátozott szegmensekben jelentkezett. Úgyszólván kimerült a korabeli Magyar Nemzet és a Napi Magyarország vonzáskörével. Ma viszont az ellenzéki értelmezések minden skálán megjelenő médiahatásokat jelentenek: rádiók, tévék, napi- és hetilapok sokasága tudatosítja minden áldott nap az egyes kormányzati döntések negatív következményeit – gyakran már a döntések előtt is.

Van azonban még egy fontos öszszetevő. Tizennégy évvel ezelőtt a kereskedelmi médiumoknak nem volt még komoly hatásuk. Még egyeduralkodó volt azt MTV. A mostani Magyarországon a médiumok egész világát domináns módon hatja át az a bulvármédia, amelynek nem éppen erős oldala a gazdasági-politikai viszonyok árnyalt és sok szempontú bemutatása. Hanem – éppen a lényegénél fogva – mindent megpróbál feketén-fehéren, könnyen elsajátítható események formájában tálalni. És egy olyan kormányzati döntéssorozat, mint amit a közép- és hoszszabb távú válságkezelés jelent, sokkal könnyebben mediatizálható az ellenzéki tagadó álláspont felől, mint a sokszor nagyon is komplikált szakpolitikai érvelés oldaláról.

7. Közhangulat egykor és most

Ez talán a legkevésbé egzaktan öszszevethető metszet. Mégis úgy véljük, hogy leginkább ezen a tényezőn múlhatnak a következő egy-két év történései. 1995-ben a magyar társadalom elsöprő többségét teljesen felkészületlenül érte a március 12-én bejelentett intézkedések sokkhatása. Még a koalíció akkor jelentős többségben lévő híveit is. A pofonokra a társadalom nagy része ingerülten reagált. (Ezt mára már a többség talán elfeledte.) Márciustól december 15-ig összesen huszonhét nagyobb méretű, alkalmanként sok-sok tízezernyi résztvevőt megmozgató demonstráció, sztrájk, tüntetés zajlott le az országban – békében. Tüntettek, sztrájkoltak az egészségügyi dolgozók, az egyetemisták, a tűzoltók, a pedagógusok. (A kormányzó koalíció még azt is kibírta, hogy a szocialista frakció képviselő asszonya vezette például a pedagógusdemonstrációkat – saját kormánya ellen...) Mégis, akkor még túl közel volt a rendszerváltás kezdetének élménye, ezért a remények és az illúziók is sokkal erősebbek voltak. A többség azt hitte, hogy egyszeri s hamar túlélhető nehézségekről van szó.

Ma ilyesmiben kevésbé reménykedhetünk. Húsz év múltán a lakosság többsége már az ötödik csalódáson, illúzióvesztésen is túl van, s nem maradtak érintetlen politikai tartalékok. 1995-höz képest rettenetesen erodálódott a hatalmi-politikai intézményrendszer tekintélye. A bizalmi tőke gyakorlatilag elenyészett. 2009 népét bármiféle megszorító jellegű csomag híre nem érheti már meglepetésként, hiszen három éve mást sem hall, mint azt, hogy semmi nem mehet úgy tovább, mint eddig. Hallja, de nem biztos, hogy érteni is akarja. S nem nagyon reméli már, hogy sorsa belátható időn belül látványosan javul.

Azt viszont nem tudni, hogy a jelenkori tiltakozási potenciál milyen erejű lehet. 1995 tüntetéseit is igyekeztek az ellenzéki erők fel- és kihasználni, de akkor még csak a közvetlenül sérelmet szenvedtek mentek ki az utcára. Mára ez megváltozott. Senki sem tudhatja, hogy egy-egy megkezdett akciónak hol, mikor és milyen vége lesz. Közben ugyanis felnőtt, kikupálódott a bajkeverők azon hivatásos rendje is, amely bármely társadalmi csoport helyett szívesen és önként alkalmas médiaképes ellenállás előállítására. Tegyük hozzá azt is: 1995-ben sem mobiltelefon, sem internet nem állt az ellenállók rendelkezésére.

8. Még egy apró különbség

1995-ben, a Bokros-csomag idején alig tíz hónapnyira voltunk az előző választásoktól, és nagyon messze volt még a következő. Most meg a legoptimistább forgatókönyvek szerint is legfeljebb egy év marad arra, hogy a lakossággal igen kellemetlen következményekkel járó döntéseket fogadtassanak el. Hiszen ilyenkor már a kampánylogika szokott diktálni.

Ha a föntieket összegezzük, akkor 2009-re a kedvezőtlen körülmények nyomasztó fölénye tűnik szembe. Ám nem azért soroltuk fel mindezt, mintha azt szeretnénk sugallni: jobb lenne semmit sem tenni. Hanem azért, hogy a legfontosabb feltételek higgadt és körültekintő számbavételére ösztökéljük mindazokat, akiknek erre még egyáltalán maradt valami hajlandóságuk.