Csapdába csalt 168 Óra

S mindezt azzal fejeli meg, hogy a legrosszabb bulvárhagyományoknak megfelelően címlapjára teszi a hölgy és kikockázott szemű kisfia megható fotóját. Ez már akkor is furcsa lett volna, ha egy szétvált családnál csak az egyik felet hallgatják meg, de közben már részletesen kiderült az apával folytatott beszélgetésből, de leginkább a hivatalos bírósági – köztük a Kúriáig is eljutó – iratokból, hogy a gyerekrablásból, az éveken át tartó fogva tartásból, bántalmazásból, fojtogatásból, pláne a nemi erőszakból egyetlen szó sem igaz, a nő különböző, egymásnak is ellentmondó vallomásai semmilyen érdemi fotóval, látlelettel nincsenek alátámasztva, sőt ő maga vallotta, hogy férje soha meg nem ütötte...

A szívszorongatónak szánt anyai interjúban szerzőjük semmivel nem indokolva, tényként szögezi le, hogy a Mandinerben a másik oldalról is részletesen feltárt ügy részleteit – úgymond – „tételesen” cáfolta a nagypapa; ami persze nem igaz... És itt van az egész ügy lényege: egy igen tehetős és befolyásos család, az egykori bankár a francia követség (vajon miért nem a Kúria?) előtti látványos éhségsztrájkkal igyekezett a magyar sajtót telekürtölni ennek a valóban ellentmondásos ügynek a rejtelmeivel. Képtelen állításaiknak persze a magyar bíróság sem adott helyt egészen a harmadfokú elutasításig, de ő továbbra is tüzeli az erre hajlamos sajtót. Egy elfogult apa/nagyapa esetében ez rendben is van... Még azzal sincs gond, hogy minden követ igyekszik megmozgatni, hogy lánya igazát, érdekeit védje. Az már ízlés dolga, hogy az interneten koreai származású francia vejéről úgy írt, mint egy „gyerekkorában valószínűleg bántalmazott, negligált emberkéről, akiből bántalmazó felnőtt lett” stb., illetve az éhségsztrájkja mögé helyezett molinón lánya feldagadt fejjel fekszik „fogságában”, no meg hogy tévéinterjújában azt közölte, veje unokáját elrabolta... Hosszan lehetne még sorolni a manipulatív valótlanságokat.

Interjújukban arról viszont nem esik szó, hogy a nő Bora Borán 20 (!) büntetőfeljelentést tett férje ellen (amiből semmi nem igazolódott be), s hogy jó pár éve már megpróbálta kicsempészni a gyermeket Francia Polinéziából, és természetesen a gyermek az apja tudta nélkül nem vihető el. Beadványában férjétől kilencmillió forintnyi havi tartásdíjat követelt, de erről ma már azt mondja, hogy „nem tudott róla, és ügyvédje írta csak bele az egyik keresetbe, amit ő ugye nem látott”. Igaz, a Budapesten beadott válókeresetbe már a szerényebb, hatezer eurós (= vagyis közel kétmillió forintos) tartásdíjat kért, amit persze a bíróság elutasított. No itt kezdtem el könnyezni a szegény sorsú és nélkülöző család sanyarú helyzetén, akinek lánya azért tavaly Bora Boráról el tudott repülni az Egyesült Államokba, Ausztráliába, Új Zélandra...

A befolyásos papa – no meg a külügyben dolgozó féltestvér – mindent bedobott: a belügyminisztert tegezve kérte a papa a TEK segítségét a „kimenekítés” érdekében, maga a külügyminiszter sürgette a franciák lépését, s minden szakmai ellenkezés dacára a párizsi helyettes konzul kétszer is kirepül a perre – teljesen értelmetlenül... Szóval – ahogy a Mandiner újságírójának egy „magas rangú” külügyi szereplő fogalmazott: itt egy egyszerű válóperről van szó, amelybe csak politikai nyomásra szólt bele a magyar apparátus.

Mindezt nagyon hiányoltam írásukból (ha egyáltalán írniuk kellett e korántsem egyértelmű ügyről), ahogy vélhetően nem véletlenül nem foglalkozott ezzel az esettel hetilaptársuk a külföldre, illetve külföldről szöktetett (félig) magyar gyermekek eseteit részletezve. Mert sajnos valóban nő a jogellenes gyermekelviteli ügyek száma, s az Igazságügyi Minisztériumban öt éve még „csak” 50 ilyen esetről tudtak, tavalyra ez a szám megkétszereződött. Persze a 168 Órának sem ezt kellett volna példának hoznia, de legfőképpen nem így, és semmiképpen nem a címlapon...

Mártonffy Dániel,
Budapest