Családi karácsonyok
Hogyan telik a karácsony az olyan családban, ahol férj és feleség is pszichológus? S hogyan tölti az ünnep estéjét az olyan család, ahol az édesapa aznap is hajléktalan embereken segít? A 168 Óra Szerda 11 című online rádióműsorában Vekerdy Tamás pszichológus-író gyerekkorát is fölidézte, Vecsei Miklós, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alelnöke pedig egy barátság történetét, amely éppen szenteste indult. A beszélgetéseket – amelyeknek szerkesztett változatát közöljük – PÁSZTOR MAGDOLNA vezette.
- Azt mondják, ahogy az ember a korban halad előre, egyre több régi emlékét fölidézi. Ön mostanában gyakran említi édesapját, aki – az ön történetei alapján – amolyan „anyaszívű apa” lehetett. Miközben neves ügyvéd volt.
– Apám mondogatta: ha az ügyfelek tudnák, mennyi gyönyörűsége van a perbeszédek elkészítésében, az ügyek kibontásában, akkor arra kérnék, ő fizessen nekik. De ezt szerencsére nem tudták. Hihetetlenül becsületes ember volt az apám. Egy grófi család 1945-46-ban, az óriási infláció idején másfél kiló tört aranyat ajánlott neki, hogy vállalja el nyilas fiuk védelmét. Nemet mondott, elvi okokból. Tűrhetetlennek tartotta, hogy valaki egy vállalhatatlan magatartás védéséből meggazdagodjék. Anyám, szegény, kétségbe volt esve, miből fogunk majd megélni. S tényleg jött olyan idő, amikor nehezebben ment nekünk.
– Édesanyja szigorú volt?
– Anyám nem értett a kisgyerekekhez.
– Komolyan mondja?
– Komolyan. Nekem valóban apám adott érzelmi biztonságot. Remekül tudott játszani a gyerekekkel, remekül mondott meséket, és amikor egy kékestetői nyaraláskor vagy teleléskor, ahol több család volt együtt, a felnőttek bridzseltek vagy tarokkoztak, ő velünk, gyerekekkel maradt mindig. Egyke voltam. Idővel megtudtam: anyám, amikor a szülőszobából kihozták, s apám bement hozzá, azt mondta, számára továbbra is apám lesz az első. Aki később fel is hozta ezt: amikor anyám kihalászta a tyúkhúslevesből a májat vagy valami más finom falatot, és az én tányéromba tette, apám tréfásan megjegyezte, „pedig azt mondtad, mindig én leszek az első”. Persze nagyon örült, hogy anyám nekem kedvez. De anyámnak akkor is ő volt a legfontosabb. Szerintem anyám nem is akart gyereket, apám beszélhette rá.
– Miért kell ezt önnek feltételeznie?
– Hosszú ideig álltam összeütközésben anyámmal. Tizenhat-tizenhét évesen ismertem csak föl az ő rendkívüli erényeit, akaraterejét. Hiába volt apámnak ötezer kötetes könyvtára és kiemelkedő kedvencei, mint Krúdy, P. Howard, Móricz, Mikszáth, anyám csak azt olvasta, ami neki tetszett: Árvíz Indiában, Réztábla a kap- alatt. Az akkori bestsellereket. És eszébe nem jutott, hogy az imádott férjéhez ebben hasonuljon. Ezt később erénynek láttam.
– Mert önazonos volt?
– Igen. Akarati mélységei voltak.
– Ez az, amit tanult tőle? Amit kapott tőle?
– Nem tudom. Anyámnak semmi nem volt elég soha. Tizenhárom éves lehettem, verseket írtam, amikor anyám egyszer csak azt mondta: kisfiam, a tehetség kitör, ha eddig nem tört ki, akkor most már ezzel nem kell sokat foglalkozni.
– Ön jogi egyetemet végzett, mielőtt pszichológiát tanult. Édesapja akarta, hogy kövesse őt a pályán?
– Nem. Emlékszem, egyik osztálytársam édesanyja kérdezte tőlem az érettségi előtt: Tamás, te mi akarsz lenni? Azt válaszoltam: hobó, világcsavargó. Anyám döbbenten hallgatta, ő azt szerette volna, ha az orvosi pályát választom. Volt is bennem egy olyan vágy hétéves koromtól, hogy én gyerekorvos leszek. Mert lenyűgözött Steiner Béla bácsi gyerekorvos, akit én varázslónak gondoltam: csak bejött a szobába, én máris jobban lettem, megfogta a pulzusom, s már attól lement a lázam. Aztán tizenegy esztendősen költő akartam lenni. Tulajdonképpen ehhez képest lettem gyerekpszichológus és író.
– Felesége is pszichológus, ő Honti Mária. Négy gyerekük van, s már unokáik is születtek. Annak idején meglepett, amikor azt mondta: egyszer a karácsonyt nem karácsonykor ünnepelték. Mivelhogy nem készültek el addigra.
– Ez már több mint harminc éve történt. Akkor született a második fiam, éppen hazahoztuk a kórházból, másnap volt karácsonyeste. Kicsúsztunk az időből. Senki nem vette rossz néven. Pedig ma is sokan beleszakadnak az előkészületekbe, de ezt mégsem mernék megengedni maguknak.
– Egyébként szokott segíteni az ünnepi előkészületekben? Mondjuk krumplit pucol? Bevásárol?
– „Mi az, nincs mit csinálnod?”, kérdezi olykor a feleségem, amikor felvetem neki: nem kell valamit esetleg vásárolni? És igaza van. Időnként nincs mit csinálnom, vagy unom, amit éppen csinálok, és akkor szívesen megyek vásárolni, vagy elmosogatom a nagyobb edényeket. Amúgy küzdök – és ebben támogatókra találok a családomban –, hogy kerüljük az ünnep előtti feszengést. Hogy pont négyre, pont hatra, pont valamikorra minden készen legyen. Nagy derűvel sütjük a karácsonyi bejglit az ünnep első vagy második napján. S ha ez valamiért mégsem sikerül, akkor bevasaljuk a feleségemen kicsit később, újévkor vagy az új évben. Nem őrjítjük meg egymást az „ünnepi rend” betartásával.
