Bugyimustra Várbalogon

– Nem értem az egészet. Más település is megváltoztatta a rendeletét, mégis csak minket hurcoltak meg! – csóválja a fejét dr. Dudás Eszter.
Fiatal, szelíd hangú nő, négy éve körjegyző. Felpattan a székről, és igazolásul kinyomtatja nekünk a szociális törvény tavaly módosított paragrafusait.

– Látja, mi csak ehhez tartottuk magunkat – teszi elém a papirost az asztalra.
A várbalogi polgármester szobájában ülünk. Az ablakon túl közmunkás nyírja a füvet. Fel-felcsap az árokszéli por. Kint nagy a meleg. De nemcsak ezért vásárolnak kevesen a „kultúr” előtt a limlomostól. Sok a nyugdíjas, ők nem költenek ilyesmire. Pedig az árusnál alkudni is lehet, csupán kétszáz a használt ing.

Megéri!

A falu szinte az osztrák–magyar határra épült, ha itt egyetlen kanyart eltéveszt az ember, mindjárt Ausztriában köt ki. De egyből feltűnik, hogy a szomszédban járunk, Várbalogra ugyanis nem aszfalt-, hanem kavicsos út vezet. Az osztráknak magyar földön olcsóbb az élet, ezért sokan vásárolnak itt telket. Aki meg magyarnak született, az Jánossomorján, Győrben vagy a határon túl keres magának munkát. És egyre nehezebben él.

Némethné Járdán Krisztina tavaly október óta a község első embere. Kényszeredetten mosolyog. Férje vállalkozó, autósboltja van a szomszéd városban. Ő a gyereknevelésről váltott a faluigazgatásra. Úgy látom, nincs sok öröme benne.

Most például itt ez a „bugyimustra” néven elhíresült rendelet. Csupa hercehurca. Hírére a jogvédők felkapták a fejüket. Pedig ez errefelé nem sok embert érdekel.

Pihenő fűnyírók

Helyi közvélemény-kutatásunk eredménye: négyből hárman még csak nem is hallottak az önkormányzat új jogszabályáról.

A szociális törvény tavalyi módosításához igazodva a várbalogi testület kikötötte, hogy a segélyt kérő ingatlanában fejenként legalább hat négyzetméter lakóterületnek kell lennie. Ha a kérelmező bérpótló juttatást akar kapni, rendeltetésszerűen kell használnia a szobákat, a mosókonyhát, a fürdőszobát, és a helyiségeket rendszeresen takarítania kell. Előírták azt is, hogy az ingatlanban lakók mosakodjanak, a ruhájukat tartsák tisztán. A rendelet ellenőrzési jogot is ad az önkormányzat tisztviselőinek. Így ők akár azt is megvizsgálhatják, hogy milyen állapotban tartja valaki a fiókban a fehérneműjét.

Az Eötvös Károly Közpolitikai Intézet a várbalogi példa miatt az Alkotmánybírósághoz fordult, mondván: a szociális törvénybe tavaly iktatott új szabály alapján több önkormányzat megalázó feltételekhez köti a segélyezést.

A faluban lépten-nyomon felhívják a figyelmemet, hogy van a bugyimustránál súlyosabb méltánytalanság is: tiltják a fűnyírást!

Még tavasszal kifüggesztették, hogy a „gépi fűnyírás” vasár- és ünnepnapokon „elsősorban a lakosok indokolatlan zavarásának elkerülésével végezhető”. Lett is belőle sírás-rívás.

Pedig ők csak jót akartak! Korábban ugyanis sok volt a panasz, egyesek kerti berregéssel próbálták kikezdeni a szomszédjuk idegeit. De a rendelettel megfordult a helyi szél!

– Rájöttem, összekovácsolom az embereket, ha szembemegyek a megszokással – kesereg Némethné Járdán Krisztina.
– Egyébként jó ötlet a segélyesek ellenőrzése! Mindenki tartsa rendben a portáját – bólogatnak a várbalogiak.
– Van olyan, aki nem így tesz?
– Dehogy! Rendes falu ez, kérem!

Ház a pózna alatt

– Ez egy kis közösség, itt mindenki ismer mindenkit – magyarázza a jegyző.
Két „segélyesük” van. Nincs is rájuk panasz. De másokkal voltak rossz tapasztalataik: régen messzi földről albérlők jöttek a faluba. Rendetlenséget, tartozást hagytak maguk után.

Várbalogon nem találjuk meg a két „segélyest”. Madár Szilvia és Mike Éva elvileg bejelentkeztek a falu egyik házába, de nem ott laknak, hanem egy-két kilométerrel arrébb, Újtanyán, egy villanypózna alá kuporodott, lapos tetejű kis házban.

Húsz négyzetméter lehet az épület, vagy még annyi se. Mázsaház volt egykoron, amikor még a téeszhez tartozott.

Függöny lóg az ajtón, mellette kézmosó áll a fűben. Nincs benne víz, azt a közeli csapból hoznak, WC-nek meg jó a pottyantós budi. Az ablak alatt sziesztakellékek: szakadt fotel, műanyag székek.

Szilvia szőnyeget tisztogat az úton. Fekete haj, fiús alkat, szégyenlős mosoly a szája szegletében. A tulaj szólt, nemsokára ki kell költözniük a mázsaházból, mert eladja a területet.

– Rendes velünk, nem kell villanyt fizetnünk – somolyog Éva.
53 éves, se férj, se család. Ő is rövidre nyíratta a haját. Pólóban, papucsban fogad.

Azt mondja, később behurcolkodhatnak a közeli munkásszállóba. Csak néhány száz méterre áll a mázsaháztól: persze, üresen. Nem ismeretlen a hely, eddig is jártak oda, a nagymosást mindig ott intézték. Nincs a szállóval nagy baj, csak meszelni kell, takarítani, szőnyeget tisztítani, meg várni, mikor jön a költöztető ukáz.

– Amikor befordult a sarkon, azt hittük, maga az új tulaj – nevetnek az asszonyok.
Bevallják, kicsit megijedtek, idegen autó errefelé nem szokott jó hírt hozni. A polgármesteri hivataltól még nem ellenőrizték őket.

– Reméljük, a barátaink tisztán tartják azt a várbalogi házat, ahová bejelentkeztünk. Nem örülnénk, ha elesnénk a segélytől!
Ma pihenőnap van. Tegnap kukoricát egyeltek, kiszívta erejüket a munka.

Szólok, benéznék a mázsaházba.

– Oda be nem jön! – áll elém Éva.
A szeme mosolyog, de a szája egyenes az elszántságtól.

– Miért?
– Mert az a mi lakásunk! Azért.
Köteleken száradnak a ruhák. Ahova nézünk, kismacskák mosakszanak, lustálkodnak a fűben.

A két asszony megszánta a kidobott állatokat: halomban állnak az üres konzervdobozok az egyik romépületben. A mázsaház mellett régi téeszépületek roskadoznak. Magtárak, istállók voltak valamikor, a rendszerváltozás után lengőtekét gyártott itt egy élelmes vállalkozó.

Éva és Szilvia is ott dolgoztak, lakkoztak, csomagoltak, de kilenc év után bezárt a cég. Az asszonyok három éve alkalmi munkából meg az önkormányzattól kapott pénzből élnek.

Hogy volt-e előtte élet? Szokványos történet: válás, eladott közös otthon, munkanélküliség, felégetett múlt, állás reményében menekülés Békéscsabáról, Kaposvárról. Visszaút nincs.

Csak a mázsaház van. Most az az otthon. Nem mehet be idegen: se újságíró, se önkormányzat.

Éva legyint. Jelzi, már un minket:
– Nagy baromság ez a rendelet, az már biztos. Na, hagyjanak, dolgom van! Majd küldjék el a fényképet! Hogyhogy hova? Hát Várbalogra! Oda vagyunk bejelentve!
– Épeszű ember nem gondolhatja, hogy ellenőrizni fogom valakinek a fehérneműit! De szerintem elfogadható kérés az, hogy mindenki tartsa tisztán a lakókörnyezetét, ne legyen gazos a kertje, ne futkossanak patkányok az udvarán – fakad ki a polgármester.
– Előfordult mostanában ilyen?
– Hál’ istennek nem!

Ez lett a vége

Az ablakon túl a közmunkás elpakolja a fűnyírót. A limlomosnak a „kultúr előtt” már akad néhány kuncsaftja. Igaz, csak piszkálgatják az árut, kíváncsiskodnak.

– De mégis, miért volt szükség erre a rendeletre?
Egymásra néz a jegyző és a polgármester:
– A szociális törvény módosítása miatt.
– És ha a rendeletüket nem igazítják hozzá a jogszabályhoz, mi történt volna?
– Semmi – mondja a jegyző.
A polgármester legyint:
– Az az igazság, hogy túlbuzgóak voltunk. Megint jót akartunk, és ez lett a vége!