Botrányos Kifizetések Vállalata
A számítógép azonnal jelzett a BKV ifjú gazdasági vezérigazgató-helyettesének asztalán. A ravasz és persze méregdrága vállalatirányítási rendszert nem azért vezették be, hogy egy százmilliós kifizetési csomag csak úgy átcsússzon. Felemelte a telefont, az általános vezérigazgató-helyettest hívta. Alighanem ezt mondta: „Te, a Szalai Nóráéktól elindult egy végkielégítési kifizetés, aminek két furcsasága van. Az egyik, hogy ekkora számokat én még nem láttam ebben a műfajban, a másik pedig, hogy a pénz címzettje maga Szalainé.” Az általános vezérigazgató-helyettes tüstént a vezérnek telefonált, közben a belső kontrolligazgató már elkezdte gyűjtögetni az adatokat. Úgy vélte, hamarosan szükség lesz a szolgálataira. Tévedett. A sok főfőnök nyelt, de nem szólt közbe. BARÁT JÓZSEF írása.
2008 első hónapjaiban jártunk. Akkoriban úgy látszott, minden úgy történik, ahogyan arra Dr. Szalainé dr. Szilágyi Eleonóra nyugdíjba készülődő humánpolitikai igazgató számított: a fiúk le fogják nyelni a békát, a cég történetének legnagyobb végkielégítését. Nem tehetnek mást, túl sokat tud. Szépen kipengetik majd a 86,2 milliós végkielégítést, a 16,4 milliós titoktartási pénzt a 10,1 milliós prémiumelőleg mellé. Meg a vadonatúj, fullos Renault Lagunát. Ingyen. Ahogy megállapodtak. Minden teljesen törvényes lesz, amikor az igazolópapírt majd mellé teszik. Mindig tőle szoktak indulni az ilyen kifizetések. Igaz, kissé neccessé tette a dolgot, hogy most róla volt szó, de nem félt az ellenőrzési rendszertől: ő írta a munkaügyi modult. Egyébként meg nem ő akarta az egészet. Nem ő akart közéjük állni.
Kitűzős fiúk
A kitűzős fiúk 2007 januárjában, Aba Botond leváltása után jelentek meg a Beszkárttól örökölt régi BKV-központban. Az évszázados épület folyosóin olyan csúcsvezetők előttük nem jártak még, akik annyira nem értettek a közösségi közlekedés ügyeihez, mint ők. Itt emberemlékezet óta alulról volt szokás megmászni az uborkafát. Jó, az új vezér látott már buszt is meg taxit is, de a legambiciózusabb kitűzős például várospropagandával foglalkozott régebben, egy másik a felszámolásokban szerzett érdemeket.
Rossz nyelvek szerint a kitűzősök azért hordták a BKV-jelvényt, hogy el ne felejtsék valahogy, mi a munkahelyük. Még a folyosókon is alig ismerték ki magukat, de már elkezdték kirugdalni azokat a szakembereket, akiknek az életük volt a cég, akik 25-35 éve itt dolgoztak, akiknek fizetését Aba Botond jóval piaci értékük alatt tartotta, miközben álmukból felébresztve is tudták a 204 buszvonalat, vagy azt, hogyan lehet megmenteni a dögsorra került donorjárműveket.
A kitűzősöknek küldetésük volt: nyilvánosan azt hirdették magukról, hogy az évek óta alulfinanszírozott céget nullszaldóssá teszik, méghozzá úgy, hogy a szolgáltatás nem romlik.
Tartós háttér
A kör négyszögesítésének programja sem lehetne nehezebb, de azt végképp nem értette senki, hogy ha racionalizálni akarnak, miért nem használják fel azoknak a szaktudását, akik a nem létező költségelemzések nélkül is tudják, hogy mi mennyi, és mitől van a 80 milliárdos adósság. A folyosókon, érdekvédelmi szobákban tartott halk megbeszéléseken többen úgy vélekedtek: azért nem, mert a kitűzősöknek és megbízóiknak terveik voltak a 20-30 milliárd értékű, mintegy 3000 tanácsadói szerződéssel. Azokból – ha jól sáfárkodik, aki sáfárkodik – tartós hátteret lehet építeni. Meg persze ott voltak a szerintük eladható kocsiszínek, hatalmas, lakóparkmonstrumoknak is alkalmas ingatlanok.
Manapság sokan törik a fejüket azon, volt-e hasznuk a kitűzősöknek abból, hogy a régi BKV-s család száműzött tagjainak több pénzt adtak, mint amennyi járt volna nekik. Aligha. Valószínűleg azoknak a hallgatását remélték megvenni, akiknek többsége legszívesebben hanyatt-homlok adná vissza a pénzt, és jönne megint a régi Beszkárt-házba: hiszen álmukban minden éjjel úgyis ott járkálnak még.
A BKV buszainak átlagéletkora több mint 15 év. Az 1400, többségében kivénhedt csotrogány karbantartására feleannyi pénz sem jut, mint amennyit a Volvo a vadonatúj buszok karbantartására ír elő. A cég két és félszer kevesebbet költ egy-egy munkavállalójára, mint a berlini közlekedési vállalat, feleannyit, mint a prágai. Ezt a vállalatot Aba Botond úgy mentette meg az összeomlástól, hogy a jövőt élték fel. Kibelezték az egyik buszt, hogy a másikat megmentsék, eladták az ingatlanok közül mindazt, amit egyáltalán lehetett.
A kitűzősök belépésekor nyilvánvaló volt, már arra sincs pénz, hogy a jelenlegi műszaki színvonalat fenntartsák. Az irodák mélyén pedig formálódni kezdett a megoldás: kevesebb vonal, kevesebb jármű. Van olyan másutt is, hogy csak félóránként jár a busz. Majd megtanulják az emberek a menetrendet, amit persze képtelenség lesz tartani. Majd öten álldogálnak egy négyzetméteren. Egy öreg néni, egy részeg ember, egy diák, hóna alatt a rajzokkal, egy kismama és egy kéményseprő. Lesz valahogy.
Hamar kiderült azonban, hogy az óriási szervezetet nem lehet egyik pillanatról a másikra átalakítani, még akkor sem, ha sikerült szétverni a többgenerációs nagy családot, amely a múltban összetartotta a BKV-t.
Eredetileg Szalainénak is lapátra kellett volna kerülnie, de a kiszemelt utódának az utolsó pillanatban inába szállt a bátorsága: felmérte ugyanis, hogy a humánpolitikai vezetőnek kell tárgyalnia a szakszervezetekkel. Márpedig a BKV-ban vannak az ország talán legerősebb szakmai szervezetei, ha ők a sztrájk mellett döntenek, naponta egymilliárd forint úszhat el Budapesten.
Nóri kisujja
A szakszervezet valóságos iparág ennél a cégnél. Az érdekvédelmi vezetők tudásuk alapján akár helyet cserélhetnének a felső középvezetéssel. Igaz, a fizetésüket nem biztos, hogy elcserélnék velük. Az érdekvédők hamar felismerték, hogy ha gyenge a menedzsment, ők megerősödnek. Fellázadtak a tervek ellen, és közölték: az egyik vezetővel nem hajlandók tárgyalni, mert tejfelesszájú. A másikkal, mert alkoholista. A Nórit akarják. Vele tudnak beszélni. És a kitűzősök számára hamar kiderült: a Nóri is tud velük. Hogyne tudott volna. Ő maradt az egyetlen csúcsvezető, akinek kisujjában volt az egész cég.
Szalainé nemcsak azt tudta, hogy igazából mit akarnak a gumikerekesek és a vaskerekesek, de azt is, hogyan lehet őket egymás ellen fordítani. Neki nem kellett bifláznia a vaskos kollektív szerződést: ő írta. Hamar megtanulta azt is, hogy a fiúk számára mi a legfontosabb, és meddig hajlandók elmenni. A többi neki már gyerekjáték volt. A kitűzősök nagy szerencséjének bizonyult, hogy a Nórit – vagyis Dr. Szalainé dr. Szilágyi Eleonórát – eredeti szándékuk ellenére leigazolták.
Szilágyi Eleonóra 1972-ben lépett be a BKV-ba. Lelkiismeretes, jó diákként jött. Ő nem afféle munkáskáder volt, akinek gyorstalpalókon töltötték a fejébe az ismereteket. Azok közé tartozott, akik – ha megértek a feltételek – alkalmasak voltak a nagyvállalat megújítására. Szilágyi Eleonóra közgázt végzett, a BKV volt élete első munkahelye. Ő már az új gazdasági mechanizmus érdekeltségi ösztönzőrendszerét tanulta az egyetemen, és bár a reformok éppen kifulladtak, mire a munkaerőpiacra ért, tudta, hogy a pillanatnyilag elérhető legteljesebb tudásra van szüksége: doktori disszertációját később a korszerű humánerőforrás-gazdálkodásról írja majd. Előbb azonban pénzügyi területen jöttek a csoportvezetői, majd osztályvezetői kinevezések.
Nóri mindenkihez mindig kedves volt, okos, segítőkész. Máig is így emlékeznek rá volt beosztottai. Odafigyelt, észrevette a bajt, és tudta, mikor mit kell tennie. Férje főorvos volt, így betegség esetén is lehetett hozzá fordulni, de annak is talált megoldást, akinek a családja pénzzavarba került. Szaktudásához kétség nem fért, de a szabadidős rendezvényeken az is kiderült, hogy van humora, s nála tájékozottabb beszélgetőtársat aligha talált a cégen belül, aki színházról, gasztronómiáról, utazásról akart csevegni.
„Lenin meghatározása szerint a demokrácia egyik fontos ismérve a nők társadalmi, politikai érvényesülésének, szociális ellátottságának mértéke. Ezt a szempontot folyamatosan, kiemelten figyelemmel kísérte szocialista nagyvállalatunk vezetése a középtávú nőpolitikai intézkedési terv elkészítésekor.” Ez a blabla jelent meg az üzemi újságban abban az esztendőben, amikor Dr. Szalainé Szilágyi Eleonórát 1983-ban, 33 évesen a BKV legfiatalabb főosztályvezetőjének nevezték ki a Bérelszámolási Főosztály élére. Valójában nála jobb jelöltet nem is találhattak volna. A vezetői értekezleteken hamar kiderült, hogy átlátta a legbonyolultabb érdekviszonyokat, és úgy tudott tárgyalni, hogy a végén többé-kevésbé mindenki elégedetten álljon fel. Erre pedig nagy szükség volt egy olyan cégnél, amelynél a szakszervezetek nélkül fontos dolgokat nem lehet eldönteni. Semmi köze sem volt semmiféle nőpolitikának ahhoz, hogy ő volt az első hölgy, aki az ezredforduló után igazgatói kinevezést kapott. Ez az érdemekről szólt.
A kitűzősök hamar rájöttek arra, hogy a szakszervezetekkel asztalhoz sem szabad ülniük, a Nórára kell hagyni őket. És meglepve tapasztalták, Nóra akkor is félszavakból kitalálja, hogy mit szeretnének, amikor egy-egy régi munkatársat akarnak lapátra tenni, némi pénzzel mézezve a keserű pirulát, vagy amikor új embert kell beágyazni zsíros menedzserszerződéssel. Tálcán hozta a jogi formulákat.
Szalainé demoralizálódása a cég szakmai étoszának romlásával volt párhuzamos folyamat – véli egy volt BKV-s, aki sohasem fogja elfelejteni, merre járt a 276E busz. Nóri látta, hogy mi megy, látta, hogy a kitűzősök külső érdekeket szolgálnak, és ez ellen ő nem tehet semmit. Akkor meg azt mondta: ha ti úgy, akkor én így. Minek tartóztassam magam!?
A pénz íze
Nóri megérezte a pénz ízét, állapította meg valaki, aki fillérre ismeri a kifizetéseket. Rájött, hogy jó dolog évente több egzotikus utazást is tenni. Egyiptom után Thaiföldre, Dél-Amerika után Hongkongba. Aba Botond idején Szalainé fizetése még 575 ezer forint plusz 150 százalék prémium lehetősége volt. Ha teljesít és túlteljesít. A későbbi általános vezérhelyettes regnálásának idején már egymillió-kétszázezer plusz garantált 120 százalék is kevés volt, annyi jutalmat adatott magának, hogy átlagbére négymillióra jöjjön ki.
A fiúk fogcsikorgatva bár, de fizettek minden nagyobb akció után. Nem voltak kegyesek ők Szalainéhoz, többször is a kirúgás szélén volt, de visszakönyörögték: hát ő sem nagyvonalúskodott. Elintézte magának még a negyedmilliós nyugdíjat is, és betéve tudta, melyik új főnök mit alkudott ki saját magának. Hát amit ők megkaptak, az 35-36 év után neki is kellett. Ahogy egy-két ember szerződésében megjelent, hogy a céges autót alkalomadtán ingyen viheti, már ő is jelentkezett érte. Még azt is kijárta, hogy nyugdíjazásának várható napjára új legyen az a Megane, ne használt.
Nyomott bérek
Arról eltérnek az álláspontok, hogy saját magán kívül kedvezett-e valakinek a humánpolitikai igazgató. Hogy a többi régi BKV-s nevében tárgyaló szakszervezetekkel összejátszott-e. Tény, hogy hasonlóan bőkezű kollektív szerződés nincsen Európában: bár a vállalatnál csődhelyzet van, a megállapodás a munkatörvénykönyv előírásaihoz képest ötmilliárdos plusz kifizetését teszi lehetővé. Közben a top 50 vezető jövedelme nem éri el a félmilliárdot. Az is igaz persze, hogy ilyen nyomott alkalmazotti bérek sincsenek másutt, ráadásul Szalainé úgy keverte a kártyákat, hogy éppen a legalsó szinteken annak is csak a felét fizessék ki, ami jár. Mondjuk, ez nem vonatkozott az ő gépkocsivezetőire, akik az unokát vitték ide-oda, meg őt a fodrászhoz.
Az utóbbi években Szalainé számos interjút adott a munkaügyi változásokról a BKV Mozgásban című lapjának. Saját érzéseiről, gondolatairól soha sem beszélt, egyetlen kivétellel. Idén januárban így nyilatkozott: „Nekem személy szerint szívügyem az ambiciózus, feltörekvő fiatalok útjának egyengetése. Éppen ezért sajnos kudarcként éltem meg olyan eseteket is, amikor diplomás, pályakezdő fiatalokat beiskoláztunk és kiképeztünk a vállalat egyik-másik vezető posztjára, de... nem ők nyerték el az utódlásként tervezett vezetői beosztást.” Ez talán bátor nyilatkozat lett volna a kívülről jött kitűzősök idején, ám megkésett volt, hiszen már a 2008 szeptemberében érkezett új vezérigazgatónak, Kocsis Istvánnak szólt.
Az utóbbi évek káosza utáni rendrakáshoz azonban Nóra asszony már nem kellett, főleg, miután kibukott rekord-végkielégítésének az ügye. Hogy a kitűzősök miért nem tették a kifizetések mellé az ilyenkor szokásos formanyomtatványt, rejtély, hiszen a számítógépes rendszer őrzi annak nyomát, hogy tudniuk kellett róla. Talán egymásra vártak. Talán sokallták az összeget, hiszen akinek közülük esze volt, a végén fel sem vette a teljes összeget, amit kitéphetett volna. Megelégedett 12–30 milliócskával is.
– Amikor megjött a könyvvizsgálói jelentés, akkor Nórát és az általános vezérhelyettest még ki lehetett volna mosni. Régen, amikor a cég egy nagy család volt, erre Szalainé bizton számíthatott volna – töprengett egy ős-BKV-s.
Ám ez a család már szétesett. És Nóra beszállt azok közé, aki szétverték. Már nem számíthatott kegyelemre. Az igazoló dokumentum nélküli kifizetést a rendőrség vizsgálja, csakúgy, mint azt, hogy mikor is intézte el magának Szalainé a nyugdíjat. Mert ha korábban, mint ahogy a végkielégítést átutalta, akkor abból már egy fillér sem járt. Ahogy a BKV körüli, politikai színezetű botrányok hullámai magasra csaptak az elmúlt nyáron, a szimbólumuk lett Dr. Szalainé dr. Szilágyi Eleonóra neve. Pont az övé, aki úgy hitte, neki semmi köze sincs a politikai machinációkhoz. Ő csak kényszerű kiszolgálója volt a kitűzősöknek. Ő csak utánozta őket... Egy jogi ügyekben igencsak jártas BKV-s úgy véli: ha Nóra megelégedett volna 40 millióval, semmi baja nem lenne, de túl mohó volt. Még az autó is kellett, még a nyugdíjat is kikaparta. Így az is lehetséges, hogy megáll majd a hanyag vagy a hűtlen kezelés. És nemcsak nála.
És jön a tél
Szeptember utolsó napján Kocsis István vezérigazgató sajtótájékoztatón jelentette be, hogy a BKV ismeretlen tettes ellen feljelentést tett a rendőrségen a menedzserszerződések miatt. A 10 millió forint feletti végkielégítések anyagait átvizsgálva úgy találták, hogy az elmúlt években a 96 esetből 48-ban a BKV számára hátrányos szerződést kötöttek, „az ismeretlen tettesek” által okozott kár 822 millió forint.
És mindez még csak a kezdet. Nehéz ősz, kemény tél, árt fakasztó tavasz jön a cégnél. Hátravan a szakértői szerződések ügye. Aztán a közbeszerzések vizsgálata következhet. És jó, ha közben nem történik tömegszerencsétlenség. A korábbi évtizedek statisztikái szerint előbb-utóbb várható ilyesmi. A járművek műszaki állapota pedig kritikán aluli. „Hát igen, mostanában több volt a szerencsénk, mint az eszünk” – fintorog az egyik műszaki vezető. Kapaszkodni tessék!
