Bojkottdilemmák
A Mazsihisz feltételekhez kötötte, hogy részt vesz-e a magyar holokauszt emlékéve alkalmából meghirdetett kormányzati programokon. Az érsekújvári zsidó hitközség nem várt: lemondta a részvételt, és a milliós kormányzati támogatásból sem kér. De jó válasz-e a bojkott? Hogyan lehet a történelemhamisító kormányzati leckét nem zsidó-, hanem magyarkérdéssé tenni? Hol a vége a nemzeti önámításnak? KRUG EMÍLIA írása.
„V. kerület, Bajcsy-Zsilinszky út 16.: Ebben a házban (akkor Vilmos császár út 6.) lakott gépészmérnök nagyapám a családjával. ’44 október végén a nyilasok megjelentek, hogy elhurcolják az itt lakó zsidókat. Nagyanyámat és a lányát a Szabadság téri református templomban bujtatta akkor Viktor János református lelkész (ott, ahol, a történelem iróniája, most Horthy-szobrot avattak), így menekültek meg, nagyapám azonban a lakásban volt. A nyilasok nem tudták, hogy ott van, és már távozóban voltak, amikor a házmester szólt nekik, hogy »Van ott fent még egy, nehogy elfelejtsék!«. Így lett elhurcolva, először az óbudai téglagyárba, és aztán Kőszeg környékére, ahol aztán nyoma veszett” – írja az OSA Archívum Csillagos házak című internetes oldalán egy hozzászóló. A programban térképre kerültek az 1944 nyarán Budapesten kijelölt sárga csillagos házak, ezekbe kellett a zsidóknak beköltözniük.
A program elindítói – többek között Rév István OSA-igazgató, Mink András és Lénárt András – arra kíváncsiak, hogy 2014-ben, a felfokozott politikai hangulatban, mit kezd a város lakossága a közös örökséggel. „Szeretnénk bizonyos tévhiteket is eloszlatni, például hogy Horthy Miklós megmentette volna a zsidókat” – magyarázták a szervezők az Indexnek.
Maguk is megdöbbentek, mert akadt, aki kérte, vegyék le a házát a térképről, mert újra megbélyegezve érzi magát, és attól fél, támadás célpontjává válik.
– Az OSA Archívum módszere zseniális, mert zsidókat és nem zsidókat szembesít a tényekkel, a közös múlttal – mondja lapunknak Erős Ferenc szociálpszichológus. – Volt itt egy városnyi zsidó, akiket a magyarok kiraboltak, összezsúfoltak, majd deportálni akartak. És nem Horthyn, hanem a történelem kiszámíthatatlanságán múlt, hogy végül a Budapesten élők többsége megmenekült a gázkamráktól.
Erős szerint a túlélők és leszármazottaik félelme ma is élő.
– Még a második generációval, a túlélők gyermekeivel való beszélgetésekkor is egyértelmű, hogy az, ami történt, sok családban tabu, amihez bűntudat, szégyen, félelem kapcsolódik. Egy vidéki városban a budapestihez hasonló projektben szerették volna feltérképezni, merre laktak a zsidók, hol voltak üzleteik, és később mi történt velük. Ám a félelem itt is megjelent, sokan személyiségi jogokra hivatkozva nem járultak hozzá, hogy az ő vagy a hozzátartozójuk neve megjelenjen.
Pedig a szociálpszichológus arra figyelmeztet: az utolsó pillanatban vagyunk. Pár év múlva már nem élnek a holokauszt szemtanúi, nemsokára Auschwitz a történelmi múlt eseménye, „kulturális toposz” lesz, nem velünk élő tapasztalat. Úgy pedig még könnyebb lesz gesztusok mögé bújva relativizálni a történteket.
– A kormány most is inkább ritualizál, ünnepel, ahelyett hogy őszinte szembenézéssel emlékezne. Abban a történelemhamisításban, amire készülnek, nem szabad részt venni, a bojkott rá a legjobb válasz. Mert mit is tennének? Nem építik meg az emlékművet, vagy elhalasztják az átadását, miközben Schmidt Máriát szentté avatják, és Szakály is a helyén marad? Ez a rossz kompromisszumok, az egyet ide, egyet oda politikája.
(A teljes cikket elolvashatja a 168 Óra legfrissebb számában.)
