Balfordulat

Lakner Zoltán analízise nem politikai püfögés, amely negligálná az ellenvetést. Egyszerűen komolyan veszi a kérdést: a történet valóban csak akkor érhet véget, ha már a legrosszabbra fordult?

Könyve elején fölidézi Dürrenmatt novelláját: a vonat utasai idővel rájönnek, nincs vége az alagútnak, majd a sínpálya függőlegesbe vált, hirtelen lefelé tart. „Mi tartunk-e egyáltalán valahova?” – kérdezi Lakner Zoltán, hiszen Orbán rendszerének kisimultak oligarchikus és elitista vonásai, a rendszertolók egyéni gyarapodása zavartalanul zajlik, a demokratikus ellenzék pedig csak tántorog saját politikai kísérleteinek kudarcától, vezetői mind megbuktak.

Mégsem azt nézi a politológus, ki mindenki felelős ezért. Az összefüggést kutatja: miért hittük, hogy a demokrácia jóléti kényelem? Azt figyeli és elemzi, hogyan rakodtak egymásra a rendszerváltás társadalmi válságperiódusai. Arra akar választ találni, miként szűnt meg az erős középréteg, kik hullottak ki a csalódás társadalmából.

Kicsit sem óvatoskodik: a rendszerváltás utáni magyar demokrácia mindig is elitista volt, és oligarchikus, változásai inkább a politikai átrendeződésekből, nem pedig a társadalmi impulzusokból adódtak. Ha úgy tetszik: a „jóléti kényelmet” – nincs kivétel – a pártok privatizálták. Orbán és rendszere nyilván nem ejthette volna foglyul a magyar társadalmat, nem mérhetett volna csapást a demokráciára, ha az stabil lett volna.

Orbán – követve politikai hittársának, az „új gyűlölt rendszer ideológusának”, a pártszolgálatos Tellér Gyulának centrális tévképzeteit – törölte a szabadság liberális fogalmát. S mivel Orbán rendszerében kizárólag az erő jelöli ki a határokat, számára a piac nem verseny, hanem az erősebb jogának érvényre jutása. Ugyanakkor – figyelmeztet Lakner – 2014 májusától már nincs határa az erőnek Orbánnál: morális felsőbbrendűvé emelte magát. (Különben már tíz éve jelezte – többször a 168 Órában is – Buda Péter vallásszakértő és Gábor György vallásfilozófus: ha Orbánt hatalomra engedjük, „történelmi és szellemi kiigazításra” számíthatunk, s arra, hogy Orbán irracionális és elemezhetetlen erkölcsi cél felé tereli – nevelve vagy átnevelve – állampolgárait. A baloldal legyintett arra, amiről a két gondolkodó jó előre szólt. Vajon komolyabban veszik-e most Laknert?)

A kormánypárt elfoglalta az államot. Létrejött az új állampárt. A politikai párt rendszerré szilárdult. A hálószövő klientúra sorra befogja, függésbe kényszeríti a társadalmi alrendszerek szereplőit – a pedagógusoktól a mezőgazdászokig. Lakner szerint téved az ellenzék, ha mindezt rémálomnak látja: „Ez nem rémálom, hanem a helyzet. Ha az ellenzéknek még a kiindulópontja sem helyes, az összefogás ismétlődő tortúrái érdemben nem fognak segíteni rajta. Orbán ellenzéséből még nem támad erős ellenzék.”

Az ellenzék gondolati és szervezeti formái ma sem alkalmasak az orbáni hatalmi párt leváltására. A civilek egyelőre csak helyettesítik az ellenzéket, a civilség még nem a kritikai diskurzus színtere. Pontosan írja Lakner: az ellenzék rosszul van összerakva. Egyetlen szervezetnek sincs akkora ellenereje, ami kimozdítaná Orbán rendszerét. A 2010–2014-es ellenzéki körforgalom sem vezetett sehova. És aki még mindig összefogást sürget, s azt mondja, fel kell támasztani a nyolcvanas évek ellenzéki gondolkodását, az nagyot téved: nem lehet a rendszerváltás rendszerét élesztgetni. Amikor a harmadik köztársaság szabályai megszűnnek, az alkotmányos kultúra odavan, nem lehet egy elveszett kultúrára alapozni.

A Lakner-féle kellemetlen mondat – amely szellemesen kíméletlen – így hangzik: „Magyarországon a baloldal kategóriája jobbára csak munkacím, ugyanis valahogy nevezni kell az ellenzéki mozgalmakat.” Mert azt sem tudjuk, mit képviselnek a szervezetek, túl azon, hogy vadásznak a passzív szavazókra. A „ballib maradványtábor” sem ideológiában, sem társadalmilag nem versenyképes a hatalmi párttal.

Vagyis új baloldal kell – megújulás és megújítás helyett. Nem lehet elfoglalni az újító szerepkörét a régi forgatókönyvekkel. Az 1989-ben felhúzott óra lejárt. „A rendszerváltás kérdései erejüket és tartalmukat veszítették, ezért nem a válaszokkal kell kezdeni, hanem az új kérdésekkel.” Lassan már négy éve ismétli ezt Lakner, nem az ő hibája, hogy folyton újra kell mondania. Most azért megkérdezi még azt is: hol vannak az új gondolatokkal, új kérdésekkel teli fejek a pártos baloldal közeléből? Végül is válaszol rá: „Stratégiai kérdés a véleményformálók szimpátiájának a megnyerése és a véleményformálók oligarchiájának a megtörése.” Ugyanis önveszélyes az egész baloldalra, ha megmondóemberei intézményesültnek tekintik magukat, kizárólagosnak a véleményüket. Ki nem érti, hogy „csak olyan ellenzéket érdemes építeni, amely tényleg különbözik a rendszertől”?

És mi az a „négy fordulat” a kötet címében? Radikális demokráciareform – a leértékelt magyar társadalom felértékelésére. Ha már Orbán leselejtezte Magyarországot, talán kitalálhatnánk, mi legyen Magyarország új szerepe – Európában.

Tudom, Dürrenmatt régi kedvence Lakner Zoltánnak. Bizonyára ismeri az alagútnovella folytatását is: a kalauz meghúzza a vészféket, a vonat mégsem áll meg, a kalauz erre föltépi a vezetőfülke ajtaját, s megdöbbenve látja, a fülke üres.