Bajban az Operettfalu

– Mindjárt szólok apukámnak, a templomban lesz – mondja a telefonba Molnár Róbert kisfia.
Tisztelettudó, felnőttesen beszél. Hallom, ahogy lihegve fut a mobillal.
Hol másutt lenne a kübekházi polgármester, mint a templomban!

A negyvenes évei elején járó, szőke, mindig mosolygós férfit ugyanis „rabul ejtette az Isten”. Molnár Róbert a rendszerváltozás hajnalán még a nagypolitika foglya volt, Torgyán József oldalán szolgált kisgazda-képviselőként, az Országgyűlés jegyzőjeként, 2002-ben azonban kiszaladt a lába alól a talaj. Nem kereste senki, nem volt munkája, párja is elhagyni készült. Pártja széthullott, a politikus meghasonlott, és jött az Isten, hogy – így mondja – betöltse benne az űrt.

És jött a választás is, ma már a harmadik ciklusát tölti a falu élén. Most, ha teheti, gyülekezetekben, fesztiválokon tesz tanúbizonyságot. Könyvet írt a megtéréséről, a kötet eddig több mint tízezer példányban fogyott.

Kübekházi kertje végében, a nagy ház mellett van egy kicsi is, ott, a kályhás magányban szokta írni a műveit. Amolyan földszintes, mézeskalácsos házikó az, műkakas áll a kerítésén, számkódos a bejárata, a tulaj ugyanis gyakran elveszíti a kulcsát. „Csendes Há” – hirdeti a kulipintyón a felirat. A „Z” betű lekopott, de történt már ilyen: Róbert Gida sem tudta kibetűzni Malacka törött lécén a „Tilos az átjárás!” mondatot, csupán a „Tilos az á...” maradt.

Hullámzó út visz Szegedről Kübekházára. „A mi kis falunk”, olvashatja az idetérő magyarul, angolul és németül is, nehogy eltévessze. Pályázati pénzből ültetett platánsor, nyílegyenes, sváb precizitással megtervezett utcák, pampafüves virágládák minden kereszteződésben. Itt az utcák nem szokványosak, minden háznak saját száma van: 1-től 586-ig. Idilli a kép: pajtagaléria évszázados fotókkal, kitömött kakassal, épülő tavacska, felette hercig fahíd, meg a kőmeder fölé hajló színpad, tőle nem messze felfújható önkormányzati csúszdán és strandfocipályán játszó gyerekek.

Matyi bácsi, az ezermester itt öntözi kivénhedt Škodájából készült öntözőkocsival a villanypóznákra ültetett virágokat, itt nyaral saját parasztházában Irén Faludy, az ausztrál magyar, itt él a német „Lapát” úr, vagyis Gert Schaufel is, aki társadalmi munkában készítette el a Szent Mihály-kápolna előtti díszburkolatot. A faluban ezerhatszázan laknak, harminckilenc év az átlagéletkor. Minden újszülött húszezer forintot kap az önkormányzattól, itt ennyi a belépőjegy a „rongyos, bolondos” élethez.

Kübekházán, vagyis az Operettfaluban egykor virágos színpadon énekeltek bonvivánok, tízezrek gyűltek a község terére, és hallgatták, hogy a gólyák és báránykák mellett hogyan dalolnak a fővárosi primadonnák. Ma ínséges idők járnak, nincs pénz, a Mágnás Miska a múlté. A település honlapján olvastuk: a gálaest „a kisfalusi önkormányzatok ellehetetlenítése miatt elmarad. Őszinte sajnálattal: Kübek­háza Önkormányzata”.

A minap a falu havi apanázsként mindössze 3478 forint állami támogatást kapott. Ezt mind a kommunális feladatokra, az útjavításra, a segélyek kifizetésére, a falu rezsiköltségeire, a szegények érkezési hozzájárulására utalták. A kübekháziak rátarti emberek, vissza is küldték a kormánynak a pénzt. A piros csekkre kék tollal, „nyomtatott”, szép betűkkel ezt írták a címzetti mezőbe: „Budapest, Magyarország Kormánya, Kossuth tér 1–3.”

A helyi kétharmad döntött a pénzfeladás mellett, csak itt a függetlenek jelentik a többséget, és pont a fideszes színekben játszó képviselő szavazott nemmel.

– Négy sajtos burger meg egy light kóla – somolyog kényszeredetten a polgármester. Szerinte ennyit ért az államnak a dél-magyarországi kis falu. Ám nem egyedi az eset. – Egy másik, közeli község kilencezret kapott – mondja.

„A falu az anyagi összeomlás határán áll, két hónapig egy fillér állami támogatás nem érkezett a kincstártól, a mostani, három mozijegy árának megfelelő utalással betelt a pohár” – írták ki a Facebookra, a honlapjukra.

Pedig nem volt ez mindig így. Az elmúlt tizenegy évben összesen 2,5 milliárd forintos fejlesztésbe fogtak. Van itt csatorna, gáz, víz, ingyen wifi. Ultramodern Szociális és Egészségügyi Központ, nappali melegedő, vagyis Mézeskalács Ház (Civil Szolgáltató Központ) házimozirendszerrel, digitális hangvezérlésű ravatalozó, fotocellás ajtajú, egyházi fenntartású iskola, amelyet a megnyitásakor Hoffmann Rózsa államtitkár joggal nevezett ötcsillagosnak.

Többnyire pályázati pénzből, társadalmi munkában épültek az új létesítmények. A polgármester tervezte a ravatalozó üvegasztalát, egyik ezermester felmenője építette az iskola udvarára a faárnyékolót, a másik képviselő ötlete nyomán épült az óvoda udvarára a mini KRESZ-város. Mindenki kreatív, ötletel, és a pályázati figyelőket bújja.

Ám a fejlődésnek most vége.

Magyarázkodik az államkincstár: júniusig tízmilliót küldött, aztán a múlt hónapban a 3478 mellett még több mint kétmilliót postázott a szerkezetátalakítási tartalék terhére.

– De hiszen az a tőlünk elvont pénz – sóhajt fel Gácsi Zoltán, a falu jegyzője.
– Nem képesek elismerni, hogy hibáztak – csóválja fejét a polgármester. – A kétmillió valóban megjött. Később. Kegyelemcsontokat dobál nekünk a kormány.

Kolléganője szendvicseket hoz. Fehér kenyérszeletek ízléses sajtos, felvágottas, zöldséges díszben. A hölgy férje, a helyi közkonyha séfje, Tamás bácsi főztje messzi hírű. A polgármester a minap éppen a szomszédos román falu, Óbéba vezetőjével beszélgetett arról, hogy az ottani magyar iskolások átjárhatnának a kübekházi suliba, az itteni közkonyha pedig besegíthetne a román falu szociális ellátásába.

A magyar főzde asztalára az önkormányzati veteményesből jut zöldség. Egyetlen közmunkás kapálja, öntözi, gondozza a gyerekek és a szegények asztalára kerülő ételt. Éva kertész végzettségű. Még éjjel is dolgozik, a közeli kandeláber ad elég fényt a locsoláshoz, kapáláshoz, reggel fél hétre már a konyhán van az áru. Büszke a birodalmára, hivatalosan hat órában dolgozik, de többet van a földön. Neki tényleg ez az élete. Tamás bácsi konyhájában az asztalon hagyott ételeket a szegények kapják. Akad belőlük. Az 1600 lakosú faluban mintegy 150 családra kell odafigyelni. Mesélik, volt, hogy a téli figyelőszolgálat egy jégvirágos ablakra lett figyelmes. Így derült ki, hogy egy család elindult a lejtőn, nincs pénze fűtésre. Ám szégyelltek kérni.

De kanyarodjunk vissza a szendvicses beszélgetéshez!

A polgármester irodájában vagyunk. Molnár Róbert mögött nap­raforgós mező képe. Egy helyi festő alkotása.

– Nem akartunk nagy felhajtást. Először a belügyminiszternek írtunk. Egyik polgármestertársam pedig beszélt Tállai államtitkárral. Hiába. Ekkor döntöttünk a pénzvisszaküldés mellett – mondja a falu első embere. Keményedik a pillantása: – Eddig hallgattunk, de ezután nem fogunk!

Sokan kérdezték tőle, becsületes jobboldali emberként hogyan vetemedett arra, hogy a baloldal szekerét tolja. Ő csak mosolyog ezen, hiszen Isten emberének tartja magát, nem egyik vagy másik oldalhoz tartozónak.

Az önkormányzat a reformnak nevezett akció nyomán 34 millió forinttól esett el. Az ok: a járási hivatal átvett néhány feladatot. Most az embereknek a lakcímkártyáért Szegedig kell utazniuk. Két emberüket, több számítógépüket elvitte az új rendszer. Emellett az államé lett az iparűzési adó húsz és a gépjárműadó hatvan százaléka. Az Orbán-kurzus olyan közmunkaprogramot vezetett be, amelyhez az önkormányzatnak harminc százalékkal kell hozzájárulnia.

Kivéve a közeli „gyevi bírót”: Lázár János Hódmezővásárhelyének programját egy az egyben fizeti az állam. Míg Kübekházán korábban hatvanöt embert tudtak foglalkoztatni, most alig több mint harmincat, és mégis évi ötmilliójuk megy el a munkásokra.

– Őszre ebbe belebukhatnak a kis falvak – mondja Molnár Róbert.
Bár a következő hónapban is kapnak 1,7 milliót az államtól, ez szerinte nem oldja meg a helyzetüket, csak elodázza a problémát.

– A polgármesterek csak egymás között panaszkodnak, nem mernek kiállni a nyilvánosság elé, mert félnek.
Hol vannak azok az idők, amikor tizenöt csongrádi polgármester fizetett hirdetésben tiltakozott a kormány tervezett elvonásai ellen? Azt írták: nem ilyen Magyarországot akarnak.

Persze nem az Orbán-kormány idején történt mindez. Bajnai Gordon volt akkor a miniszterelnök. Molnár szerint az akkori kabinet hallgatott rájuk, ám a mostani ellen sokan a szavukat sem merik felemelni.

– Hány polgármestertársával tudna most összeállni?

– Talán kettővel az akkori tizen­ötből – mondja Molnár Róbert.

Pedig az Orbán-kabinet „gondoskodik” róluk: az állam átvállalta az adósságukat. Kübekházának 14 milliós hitele volt, amit a korábbi évek fejlesztéséhez vettek fel. Ezt kamatokkal együtt könnyen tudta törleszteni a község. A kormány azonban elvitte az adósságot, meg kisöpörte a padlást: emellett több tízmilliót is elvont a falutól.

Molnár Róbert a hűtőjére tűzte Orbán Viktor „bizonyságlevelét”, amelyben tájékoztatja a kistelepüléseket, hogy megmentette őket a kormány. Azt mondja, imádkozik a feljebbvalóiért: térjenek végre jobb belátásra.

Ha más nem, talán az ima segít.