Az ismeretlen Auschwitz – Pelle János: Kutatni is kell, nem csak írni

– Az egyik írásában az áll, hogy 2006-ban, amikor megnyitott a Páva utcai Holokauszt Dokumentációs Központ és Emlékhely, abban a pillanatban el is avult. Mert épp Auschwitz hiányzott belőle. Ezt hogy érti?

– A kiállítóhely bemutatja az antiszemita törvényeken és a deportálásokon keresztül vezető utat Auschwitzig, de a táborok belső életéről hallgat. Tény, hogy a mostani elrendezésben hely sincs ennek bemutatására. Erről a témáról a magyar szakirodalomban is nagyon kevés szó esik, holott az Auschwitzban megölt zsidók harmada magyar volt. Hatalmas monográfiájában még Randolph L. Braham professzor is csak a jogfosztásra, a gettózásra és a deportálásokra tér ki Magyarországgal kapcsolatban. Igaz, ő több mint hatszáz emlékiratot azért felsorol abban a kötetben, amely a magyar holokauszt bibliográfiáját tartalmazza. Tegyük hozzá azt is, hogy a közérzület a témát már most is túlbeszéltnek tartja, telítettségérzése van, nem fogékony új tudásra.

– Ez a hatszáz forrás új szempontokat jelentene?

– Alig húsz irat foglalkozik Ausch­­witz­­cal, és ezek zöme is kis terjedelmű, töredékes. Azt a zaklatott borzalmat próbálja visszaadni, amit a szerzőik átéltek, amikor felnyitották a vagonok ajtaját és bekerültek az iszonyatba. Az emlékezések többsége közvetlenül a szerzők hazatérése után született, akik akkor még maguk sem tudták, mi és miért történt velük. Épp ezért van rendkívüli jelentősége annak a memoárnak, amelyet a ma Párizsban élő Nicholas Roth, vagyis egy Roth Miklós nevű debreceni származású túlélő írt. Ez valójában egy szociográfia Auschwitzról, a tábor belső szervezetéről, a munkavégzésről, a túlélés harcairól.

Fotó: Kovalovszky Dániel

– Vagyis ez a kiadvány és a Saul fia című film is utat nyitott egy – talán szeméremből – kevésbé tárgyalt történet előtt. Ráadásul ott van a Sorstalanság. Nem mondható tehát, hogy ez a halálvilág nincs a magyar nyilvánosság előtt.

– Nemes Jeles András filmje a meg­­sem­­mi­­sí­­tőtáborban játszódik. Ezen kívül, tőle hermetikusan elzárva létezett a munkatábor, ahol „a munka által történő megsemmisítés” folyt, és ott volt még az elosztó, a tranzitláger. Auschwitz egy egész, koncentrációs táborokból álló hálózat központja volt, ezt kevesen tudják. A Sorstalanság ki­­váló könyv, magasrendű irodalom. De Kertész Imre csak három napot töltött Auschwitzban, az elosztóban, majd onnan Buchenwald egyik altáborába szállították. Roth nála sokkal nyitottabb volt, többet vett észre abból, ami körülötte és vele történt. Ráadásul ő 1944 július elejétől egészen 1945 januárjáig, a tábor felszámolásáig maradt. Meggyőződésem, hogy a magyar holokausztkutatás fájdalmasan hiányzó fejezetének oktatását erre az emlékiratra lehetne ráépíteni.

– Rendben van, fogadjuk el, hogy valóban méltatlanul kevéssé tárgyalt téma Magyarországon Auschwitz belső élete, viszonyai, működése. De a kevés forráson túl mi ennek az oka– Ön a könyvében morális ha­­tárhelyzeteket említ. Vagyis szégyenletes, nehezen feldolgozható eseményeket?

– Igen, az utókor csak nehezen képes megérteni, hogy az áldozat is lehet bűnös és a zsidók megsemmisítésében zsidók is részt vettek. Ez természetesen a nácik bűne volt, ők hozták létre ezt a pokoli rendszert. Az auschwitzi foglyok közül jó néhányan a halálba küldték társaikat, az ő pusztulásuk árán remélték, hogy túlélhetik ezt a borzalmat. Ők voltak a blokkparancsnokok, a kápók, a sonderkommandósok. A Saul fia olyan dokumentumok alapján készült, amelyeket sonderesek ástak el fémdobozokban a haláltábor földjébe, utolsó üzenetként, magyarázatként, testamentumként. A Saul másik forrása a nagyváradi Nyiszli Miklós könyve, az Orvos voltam Auschwitzban. Ő Mengele mellett volt boncoló­­orvos.

– De hiszen épp ön írja, hogy az elásott papírokat azonnal kiadták Párizsban, a szembenézés tehát Auschwitz valóságával máshol megtörtént.

– Ott egyéb okok mellett azért volt valamivel könnyebb, mert a holokauszt áldozatainak túlnyomó többsége Kelet-Közép-Európából került ki. Nem véletlen, hogy pont errefelé lyukas az emlékezet, hiányos az oktatás. Csaknem ötmillió áldozat származott Lengyelországból, Ukrajnából vagy a Baltikumból. Ehhez a számhoz kell hozzáadni több mint félmilliót Magyarországról. Ez nagyságrendileg meghaladja azt, amit az olaszok vagy a franciák elszenvedtek. Németországban pedig elszámoltak a saját felelősségükkel: világos, hogy a migránsügyben tanúsított befogadó magatartás összekapcsolható a második világháborút követő bűntudattal.

– Nálunk az a helyzet állt elő, hogy – amint már említette – a közvélemény részint „megtelt” a holokauszttal, másrészt viszont még mindig keveset tud róla, főleg a magyar bűnrészességről.

– Igen, a társadalomnak máig nem sikerült tisztáznia, hogy a magyar zsidók elpusztításában mennyire voltak felelősek a nácik, a magyar hatóságok, továbbá az akkori társadalom közönye. Árnyaltabb megközelítésre van szükség a mostani Alaptörvénynél, amely szerint Magyarország „1944. március 19-én elvesztette állami önrendelkezését”. A német megszállással a szuverenitás nagymértékben csorbult, de nem szűnt meg teljesen, hiszen Horthy például el tudta érni a budapesti zsidók deportálásának felfüggesztését.

– A könyvében említi, hogy a háború után komoly eredmények születtek a tömeggyilkosságok lélektanának megértésében, és nyilván a munka- és haláltáborok belső szerkezetéről is többet tudnánk, ha nem jön a szovjetrendszer. Mi van most?

– Nálunk a torzóként létrejött, alig látogatott Páva utcai központ megnyitása volt az első kísérlet, hogy intézményesüljön a holokausztkutatás. Sajnos a zsinagógából kialakított épület nem használható sem múzeumnak, sem konferenciák helyszínének. Ezeket a célokat szolgálná a Sorsok Háza, amely körül az ismert harcok dúlnak. Látható, hogy a Mazsihisz, amely egy nemzetközi tanácsadó testület, állásfoglalásától teszi függővé, hozzájárul-e a Sorsok Háza befejezéséhez, húzza az időt, egyáltalán nem érdekelt a holokausztoktatás bevezetésében.

– Egy pillanat. A holokausztoktatás része a tantervnek, iskolatípustól függetlenül. Másrészt: ön a Schmidt Mária-féle vezetés számára dolgozott a „józsefvárosi projekten”. Vagyis a Mazsihisz és az állam, illetve a Mazsihisz és Schmidt Mária konfliktusában nem elfogulatlan.

– Így van, igaz. De úgy látom, hogy a Mazsihiszen belüli csoportoknak megfelel a jelenlegi tisztázatlan helyzet a Sorsok Háza ügyében.

– A Mazsihisz viszont azt állítja: Schmidt Máriáék nem egyeztetnek vagy hiányos papírokat mutatnak be, némely szakértők szerint a történelemhamisítástól sem riadnak vissza. A különböző állításokat vég nélkül ismételgethetnénk, de engem most az Auschwitz-kutatás állása érdekel.

– Rendben, bár azt megemlítem, hogy én három, a kötetben megjelent tanulmányomban is a nyilvánosság elé tárom a Sorsok Háza „történelmi üzenetét”. Ezekben számos, eddig nem ismert tényt tártam fel például a MÁV akkori működéséről vagy a zsidó munkaszolgálatosok fegyveres ellenállásáról a Józsefvárosban. Történelemhamisításról tehát szó nincs, patthelyzet viszont van. A hazai holokauszttudományról pedig az a véleményem, hogy igazából ma sem létezik. Legnagyobb tekintélyei régebben megjelent könyvekből másolják össze a munkáikat, a fásult közvélemény pedig azt szűri le ebből, hogy nincsenek új források. Holott – a könyvem igazolja ezt – vannak ilyenek, csak hát kutatni is kell, nem csak írni és a nyilvánosság előtt szerepelni. Sajnálom, de itt tartunk.