Az empátia fotográfiái - Magyar sajtófotósok a világ élvonalában
A 38. Magyar Sajtófotó-pályázat egyik szervezője, Bánkuti András fotográfus említi, hogy a zsűri az idén 267 pályázó több mint 6000 képéből válogatta ki a legjobbakat. Bánkuti állítja,
a magyar sajtófotó Közép-Európában messze a legjobb, és az egész világon elismert.
Köszönhető ez annak is, hogy a szociálisan érzékeny dokumentarista irányzatnak a harmincas évek óta komoly hagyománya van nálunk. A szakma presztízsét jelzi, hogy a világ leghíresebb fotográfusai is szívesen jönnek hozzánk zsűrizni a pályázatok elbírálásához. Fotósaink közül többen évekig, évtizedekig foglalkoznak egy-egy témával, ami elég ritka a világban. Az idei mezőnyből ezért is emelkedik ki Hajdú D. András, aki egyrészt A kongói dzsungel magyar hőse című munkájával megnyerte a Természet és tudomány sorozat kategóriáját. Ebben
Dr. Hardi Richárd szemorvos és szerzetes történetét mutatja be, aki húsz éve gyógyít Afrikában. A fotós a nagybányai sorozatával a MÚOSZ Nagydíját nyerte el.
Hajdú D. András már rutinos nyertes, eddig huszonhat sajtófotódíjat és négy nagydíjat kapott. Jelenleg óraadó tanár a Budapesti Metropolitan Egyetem fotóriporteri tagozatán, és a Nikon magyarországi nagykövete. A cég fotósfelszereléssel támogatja Andrást, e nélkül nem is tudná a munkáját végezni, hiszen a több millió forintos fényképezőgépek néhány év alatt amortizálódnak. Fotóit közölte a National Geographic, a The Telegraph, a Politico, a Forbes is, dolgozott az ENSZ-nek, ám a sikerek ellenére sem lett könnyebb itthon a helyzete. Ahogyan a többi sajtófotósnak sem.
– Csóróság van a dokumentarista műfajokban – mondja. Az esküvői fotózáshoz képest a sokszorosát kell dolgoznom ahhoz, hogy legalább a kiadásaimat megtermeljem. Kongóba például úgy jutottam ki először másfél hónapra, hogy egy alapítvány az összköltségeim egyötödét fizette, a többit a konyhapénzből vettem ki, mert annyira érdekelt a téma. Az évek során talán visszajött ebből annyi, hogy most már nullszaldón vagyok. Nagybányára kilenc éve járok fotózni. Ezt a munkát csakis elhivatottságból lehet csinálni.
Korábban tíz évig volt félállásban az Origónál, de amikor öt éve lecserélték a független világnézetüket és az olvasótáborukat, András otthagyta az újságot. Egyébként a nagybányai témával is még az Origo fotóriportereként kezdett foglalkozni, amikor az ottani polgármester, Cătălin Cherecheș 2011-ben úgy döntött: a főleg romák lakta, lepusztult blokkházakat fallal keríti el. Az indoklás az volt, hogy a gyerekek kirohangálnak a főútra, és már több baleset történt. Vagyis a fallal – illetve ahogy az ottani magyar alpolgármester nevezte, a kerítéssel – a telepen élőket akarták védeni. Meg persze a helyi lakosokat a romáktól. A település vezetői úgy gondolták, ha egy betonfallal eltakarják a jobbmódúak elől a nyomort, mindenkinek jobb lesz a közérzete. A nagybányai gettósítás híre akkor bejárta a médiát, a világ minden részéről özönlöttek oda az újságírók tudósítani. Diszkrimináció miatt tiltakoztak a jogvédők, ám 2012-ben a bukaresti törvényszék úgy döntött, hogy a fal építése nem volt jogsértő. Politikai kommunikáció szempontjából pedig kifejezetten hasznossá vált a polgármesternek. Olyannyira, hogy a korrupciós vádak miatt jogerősen elítélt, letartóztatásban lévő Cătălin Cherecheșt 2016-ban újra megválasztották polgármesternek, és jelenleg is ő a városvezető.
– Napi riportra küldtek le minket Nagybányára az Origótól – meséli Hajdú D. András. – Rutinmunkának indult. A képanyagot beadtam 2011-ben a sajtófotó-pályázatra, és megnyertem vele az André Kertész Nagydíjat. Furcsa érzés volt, azt se tudtam, hogy hívják a képeimen szereplő embereket, de megkaptam a legjobb emberábrázolás díját. Úgy éreztem, ebben a témában még sokkal több van, és ha már elkezdtem, csináljam meg tisztességesen. Visszamentem a településre, és attól fogva a saját szakállamra dolgoztam.
András eleinte egyedül autózott Nagybányára, aztán inkább Ivándi-Szabó Balázs operatőrrel kettesben. Nemcsak azért, mert dokumentumfilmet is forgattak, de így volt biztonságosabb.
Amikor lefékeztek a gettónál, az ott lakók messziről üvöltötték: „takarodjatok innen!” Előfordult, hogy féltéglával dobálták meg őket.
– Ha valaki belép a gettóba, először is a rengeteg szemét és az égetett kábelek bűze csapja meg – folytatja András. – A híg latyakban csúszkálnak az emberek, patkányok mindenütt. A panelházak sötét folyosóin nincs ablak, az ember folyton maga mögé néz, hogy nem követik-e. Mintha egy rossz akciófilmben lennénk. Se villany, se víz, se fűtés nincs sehol a telepen. Egy szobában tízen-tizenöten zsúfolódnak össze. Mellbevágó a teljes kiszolgáltatottság. Aki ide születik, annak nem nagyon van esélye kitörni innen. A gettó lakóinak semmilyen legális jövedelmük nincs. Kukáznak, vagy a közeli vegyigyár szeméttelepéről kaparják ki a drótokat, amit elégetnek, a benne lévő rezet pedig eladják. Láttunk olyan családokat, akik iskolába küldték a gyerekeiket, de ők vannak kevesebben. Tíz év körüli gyerekek támolyognak beszipózva. Sok a drogos, a bűnöző, bármit ellopnak, hogy valahogy fenntartsák magukat.
Persze akadnak kivételek is.
A díjnyertes képsorozat egyik főszereplője Kati. Ő az öt gyerekével, a férjével egy nyolc négyzetméteres kunyhóban lakott.
„Kati nagyon intelligens, okos nő, és valóban igyekezett mindent megtenni a gyerekeiért. Télen is voltunk náluk, a deszkaviskó lyukain befújt a fagyos szél, csak egy vaskályha fűtött. Ha kialudt benne a tűz, dermesztő hideg lett. Kati egész éjjel virrasztott, rakta a fát a kályhába, hogy ne fagyjanak meg a gyerekei.” Amikor Andrásék néhány év után újra visszamentek hozzá, Kati még mindig a viskóban lakott. De már egyedül a közben született legkisebb gyerekével. A többit elvették tőle, állami gondozásba kerültek, és a férje is elhagyta.
Hogy mit is jelent a gettó, talán legerősebben Hajdú D. András fotósorozatának nyitóképe, a Piros ruhás lány mutatja meg: egy kislány áll a síneken fodros ruhájában, mint egy szurtos arcú hercegnő, úgy tesz, mintha fésülködne. De az ócska kefének nincsenek fogai. Mögötte a vegyigyár, előtte a semmibe vezető sínek. Az esélytelenségről e kép többet mond megannyi vezércikknél.
Amikor Hajdú D. András még a sajtófotó-pályázat előtt egy szakmai találkozón megnézte Kovács Bea képeit, azt mondta neki: ő sohase tudna ilyeneket csinálni. Vannak ugyanis olyan szívszorító témák, amelyek a sokat látott fotósokat is próbára teszik.
Kovács Bea Éber kóma című sorozatával elnyerte az André Kertész Nagydíjat. A pályázat történetében még sohasem fordult elő, hogy egy fotográfushallgatónak ítéljenek fődíjat. Bea még a MÚOSZ képzésére jár, tanulmányait nyáron fejezte volna be, ha nem jön közbe a járvány. Eredményével jó néhány, a pályázaton szintén induló tanárát is felmúlta. Bea példája is bizonyítja, hogy felnőtt fejjel is érdemes lehet pályát váltani, újba kezdeni. Ő ugyanis huszonhat évig kozmetikusként dolgozott, sőt még ma is abból él. A szépségszakmában is kiváló: 2009-ben Kanadában, a mesterségek olimpiáján ő volt a magyar kozmetikus szakértő, a zsűri tagja. Az ezüstkoszorúval díjazott mesterkozmetikus azonban egy idő után a kiégés tüneteit érezte, s azt is, hogy többre vágyik, nemesebb célokra. Addig csak a turistaútjain fényképezett, de rábukkant egy hirdetésre: fotótanfolyam indul. Jelentkezett, majd fotós OKJ-s képesítést is szerzett. A szakma legjobbjaitól tanulta a dokumentarista fotózást, és rájött: ez az, ami a legjobban érdekli.
Három éve a sógornőjével színházba ment, amikor összetalálkoztak Balkovics Sándorral, a sógornő régi gimnáziumi osztálytársával. A férfi lelkesen újságolta, hogy elkészült a mondókás könyvével, amelyben a lánya gyerekkorát idézi fel, és a felesége rajzolt hozzá. Bea megismerte a család megrázó történetét. A férfi karosszérialakatos, a felesége, Márti, bőrdíszműves. Sződligeten élnek, két gyerekük van: Sári és az öccse, Áron. Boldog családi életük volt. Sári gyönyörű, okos, tehetséges, vidám kislány volt, 2016-ban már 16 éves. Diákmunkát vállalt a nyári szünetben. Az első munkanapja végén elindult haza, és a zebrán elütötte egy autó. Súlyos fejsérülésekkel mentőhelikopter szállította a Honvédkórháza, ahol Csókay András idegsebész főorvos megműtötte. Azóta már több agyműtétet kellett végrehajtani rajta, ám Sári éber kómába került, és ebből azóta sem tért magához. A szülők hazavitették a lányukat, és több mint három éve otthon ápolják. Oxigénnel kell lélegeztetni, gyomorszondán át etetni, minden éjjel is mellette kell lenni. Mindkét szülő otthagyta a munkahelyét, de az otthon ápolási díj nagyon kevés, úgyhogy rokonok, adományozók támogatják őket. Csókay professzor tavaly megpróbált volna még egy műtétet, amely az agyi nyomást csökkentené, de a lány már olyan rossz állapotban volt, hogy nem lehetett operálni. A szeme azonban nyitva, mintha mindent érzékelne, értene, ami körülötte zajlik. A szülei úgy gondolják, amíg a lányuk nem adja fel a küzdelmet, ők sem mondanak le róla. A kreativitás is erőt ad nekik: a verseskötet után Sándor regényt írt, Márti illusztrálta azt is. Köteteik bevételeit a lányuk gondozására fordítják, de támogatták a Bethesda Gyermekkórházat is.
– Nem hagyott nyugodni a történetük, ezért megkerestem őket – folytatja Bea. – Elmondtam nekik, hogy szeretném fotózni a mindennapjaikat. Próbáljuk meg, ha úgy érzik, hogy zavarom őket, azonnal befejezzük az egészet. És az engedélyük nélkül persze egyetlen fotó sem kerülhet nyilvánosságra. Belementek. Sári édesanyjával, Mártival, gyorsan közel kerültünk egymáshoz. Ő évek óta szinte sehová nem megy el otthonról. Az ismerősök, barátok lassan elfogytak körülöttük, mert az emberek nem tudnak mit kezdeni ezzel a helyzettel. Azt hiszem, Mártinak segített, hogy megoszthatta a problémáit egy másik nővel.
Kovács Bea szinte családtaggá vált náluk, és ez a közelség a fotográfiák mélységén is meglátszik. Érzelmileg bevonódni, ugyanakkor fotós szemmel, kívülről nézni az emberi drámát, lelkileg sem könnyű feladat. Beának terapeuta is segített feldolgozni az érzelmi terheket.
– Amikor kiderült, hogy nagydíjat nyertem, Márti nagyon örült, de azt mondta: egyik szeme nevet, a másik viszont sír. Mert jobb lenne, ha nem történt volna meg velük ez az egész. Bennem is ott volt a lelkifurdalás, hogy mások szenvedései árán értem el a sikert. Persze továbbra is tartom a kapcsolatot a családdal, barátként és fotósként is vissza fogok járni hozzájuk.
Hajdú D. András azonban jó darabig nem tervezi, hogy visszamegy Nagybányára. Az elmúlt kilenc év alatt ugyanis érdemben semmi nem változott ott. A szegénység témát pedig, úgy érzi, kimerítette. Bár az ottani polgármester megígérte, hogy rendbe teszi a telepet, ebből nem lett semmi. Az egyik panelházat ugyan felújították, de ha a gettó egészében nem változnak a körülmények, és az ott élőknek nem lesz megélhetésük, rövid időn belül le fog amortizálódni a felújított ház is.
A szociofotós célja nem csupán az, hogy megörökítsen valamit, minden egyes kép egy-egy felkiáltójel, amely változtatni akar a világon, felhívni a figyelmet súlyos problémáinkra. A fotográfia olykor úgy készül el, hogy a fotós maga sem tudja, mennyire fontos témára tapintott. Most, hogy a magyar kormány tömegével küldte haza a krónikus betegeket a kórházakból, az otthon ápolás nehézségei ezrek számára lettek még aktuálisabbak. Ahogyan a nagybányai gettó képei is arra figyelmeztetnek: mély társadalmi konfliktusokat sem betonfallal, sem buldózerrel nem fogunk tudni megoldani. / Sándor Zsuzsanna
