Az emberség hamvai

Sziréna, dudálás, hangos, pattogó beszéd. A sötét utcát piros-kék villódzás tölti meg.

A tűzoltó, mintha csak egy tízéves forma gyermeket hozna, kezében a csonttá soványodott asszony barna pokrócba tekerve. Mint egy nagy csecsemő a pólyában, csak a feje és a két keze látszik ki. A letaposott hóra fektetik.

"Harmincnyolcas autó! A mentő úton van" – hallatszik az egyik rádióból.

– Egyedül volt a házban? Van odabent gázpalack?

– Egyedül. Nincs benn gáz. Az asztalon van egy zöld tárca, abban van a nyugdíj ... meg a telefon, két telefonom van.

A két tűzoltó áll a nő felett, a többiek sűrű váltásban precíz gépezetként dolgoznak a három autó körül. A kutyáim izgatottan toporognak, nyüszögnek a kerítés mögött. Odalépek, leguggolok. Hosszú, vézna ujjaival úgy szorítja meg a kezem, mintha sohasem akarná ereszteni.

– Az orvos? – kérdezi.

– Nem. Én vagyok az, az Andris felesége.

A kormos koponyán, a beesett arcon táncot jár a sziréna fénye. A rám szegeződő óriási barna tekintet ellágyul.

– Mónika?

–Igen.

A gyerekek jól vannak? – hangzik a kérdés a hóban összekucorodó emberárnyéktól. Mindig ezt kérdezi elsőnek, ha találkozunk. Ritkán látom, egyre ritkábban. Néha pár szó a kapuban vagy a bolt előtt.

– Jól. Nem volt benn más?

– Nem. Tegnap elvitték a kutyáimat. Elegem van – fúrja az arcát a kézfejembe.

– Egy személyt kihoztunk, a nő eszméleténél van. Nő ugye? – fordul hozzám az egyik férfi.

– Nő.

– Holnap kell kemoterápiára bemennem – súgja halkan. Elvitték a kutyákat.

– Nem fázik? – kérdem.

– Dehogynem.

– Nincs még egy takaró?

– Nincs. Esetleg ezt kivehetjük a feje alól.

– Hagyja hozok egyet tőlünk.

Ráterítem a zöld nyári paplant. Megérkezik a mentő. Hordágyra fektetik és az autóba teszik megvizsgálni.

– Hová viszik?

– Ha nincs rajta égési sérülés, akkor az Erzsébetbe, ha van akkor a János égésire. Még nem tudjuk.

"Itt harmincnyolcas. A padlás újra égni kezdett. Kérek újabb kocsit. Tűzcsap nincs, csak bokáig érő hó."

A mentő kitolat a szűk földútról, két üres fecskendős jármű követi. Újabb egységek érkeznek.

– Mi történt? – hallom pár házzal odább.

– Kigyulladt a ház. Az Esztit most vitték el a kórházba.

– Most is ég – néz át az utca túlfelére. – Marad valami a házból?

– Nem hiszem, de ő – úgy láttam – talán nem égett meg.

– Biztos megint ivott – szállt be a másik szomszéd. – Tegnap is részeg volt. Átment a Pistához, nem is tudta hol van. Elvitték a kutyáit. Lehet, hogy azért..., talán meggyújtotta. Volt itt aláírásgyűjtés. Tudod kijöttek az utcára, hát hozzátok is bementek néha, nem? Azt mondták harapnak, pedig..– legyint. – Néha bejöttek hátul. De az enyémekkel sem vesztek össze. Nagyok voltak, biztos azért féltek tőlük. Nem írtam alá.

Egy újabb üres tartálykocsi tolat, hogy helyet adjon az újabbnak.

– Hű, mennyibe kerül ez!? Reggel még egy fickó volt itt, vágott neki fát. A gázt is kikapcsolták, a villanyt is ki fogják. Ha van egy kis pénz, elissza – az idős ember nézi a kerítés tövébe túrt, fagyott havat, s magát igazolva bólogat. – Az ember is ebbe halt bele. Na, mit fognak csinálni akik megvették a házat? Állítólag megvették tőle. Azok hozták a kaját a kutyáknak is, arra se volt pénze.

– Lehet, hogy úgy gondolta, neki már nem lesz a házra sokáig szüksége.

– Lehet.

Fliegl Mónika