Az elveszett szavazók nyomában

A jelenlegi baloldali ellenzék ideológiája, értékrendje és beszédmódja immár hét éve nem képes 1,6 milliónál több szavazót megnyerni. Amikor a baloldalnak utoljára alkalma volt megmérettetni a társadalmi gondolkodást radikálisan átalakítani kívánó kormányzati programját – a 2008-as vizitdíjról és tandíjról szóló népszavazás alkalmával –, azt 3,3 millió ember szavazta le, míg mindössze 700 ezer támogatta. Az elmúlt években, a gazdasági válság erősödésével az a szabadságon, versenyen, nyitottságon alapuló világkép, amely sokáig a baloldal sajátja volt, csak még többet vesztett vonzerejéből. Mindez azonban nem azt jelenti, hogy a baloldalnak ne lenne igaza számos kérdésben. Inkább azt: lehet, hogy igaza van, de többsége nincs. Diktatúrában elég, ha egy politikusnak igaza van, demokráciában többsége is kell hogy legyen. Ettől még persze megteheti, hogy újra és újra ezzel az ajánlattal és az azt megtestesítő személyekkel próbál többséget szerezni, de nehéz belátni, hogy ha ez az elmúlt évtizedben nem sikerült, akkor a következő választásokkor miért is jönne be.

Ám dönthet úgy is a baloldal, hogy – értékrendjét megtartva – elkezd úgy és olyan témákról beszélni, amelyekre valóban van kereslet. Ha „a rendet és biztonságot”, a „teljes foglalkoztatottságot” vagy a „munka becsületét” tűzi zászlajára, attól még lehet fontos számára a demokrácia és a szabadság, csak odafigyel a tömegek problémáira. A baloldal megerősödésének jelentős akadálya, hogy egyre nagyobbak az értékrendbeli és problémaérzékelési különbségek az elitje és a potenciális szavazói között. Hogyan lehet egyszerre megszólítani a polgárosodott nagyvárosi értelmiséget és a lecsúszó kelet-magyarországi kisvárosi munkást? 2006-ig erre megvolt a válasz. Az Orbán-ellenesség és az MSZP–SZDSZ-szerep- és értékmegosztás egy táborba lökte azokat, akiknek esélyük volt cukrászdát nyitni Bécsben, és azokat, akik még életükben nem jártak ott.

2010 óta ez az út járhatatlan. A Jobbik megerősödésével az Orbán-ellenes szavazók már nem egyetlen oldal, hanem két, nagyjából egyforma méretű tábor közül választhatnak: a bal és a szélsőjobb közül. Az átalakított választási rendszer pedig ellehetetleníti azt a kétszólamúságot, amit az MSZP és az SZDSZ képes volt megvalósítani, majd a választások után összefogni. A baloldali ellenzék csak akkor tud nyerni a mostani rendszerben, ha képes egyetlen tömböt alkotni, amely a választás napjáig egységet alkot. Hogyan lehet egy tömbben két különböző hangon beszélni? – erre kell választ találnia a baloldalnak a következő években.

Az elmúlt hónapok megmutatták, hogy a lelkük mélyén a másikat lenéző, egymással versenyző, de a választásra kényszerszövetséget kötő pártok nem tudnak egy összefogás keretében valós alternatívát mutatni. A választók igenis jól látják – ha nem, akkor meg a Fidesz emlékezteti őket –, hogy ha évekig egymást kritizálják, akkor a sebtében összekovácsolt szövetségük teljesen hiteltelen. Ezért az egyik megoldás az, ha állandó, valóban összetartó, új ernyőszervezetet hoz létre az MSZP, az Együtt, a PM, a DK és akár az LMP (illetve ezen pártok többsége). Ám ez számos ideológiai és személyi konfliktus miatt jelenleg valószínűtlen. A másik forgatókönyv szerint végre ki kell mondani: ezek a pártok egymás ellenfelei, és nem összefogni kell, hanem az egyiküknek megerősödnie. A Fidesz balról ugyanis csak akkor győzhető le, ha az ellenzéki térfélen csupán egy domináns szereplő marad, nem pedig több közepes méretű párt. Az nyerheti meg a baloldal vezetője címet, akit a „végén csak egy maradhat” logika vezérel, nem pedig a „hol ellenfelek vagyunk, hol összefogunk” taktikázás. De bármilyen meglepő, ehhez nem egymást kell legyőzniük a baloldali pártoknak. Hanem a Jobbikot és az apátiát.

2014 után nem az lesz képes legyőzni a Fideszt, aki a jelenlegi baloldali táboron belül domináns szerepet tud kialakítani. Hanem az, aki jelentős számú, jelenleg egyáltalán nem baloldali támogatót tud megszólítani. De nem akárkiket. A győzelemhez nem elég egy pártnak az összes választó körében a legerősebbnek lennie, területileg is kiegyenlített támogatottságot kell tudnia felmutatni. 2010 és 2014 között a baloldal Budapesten és néhány nagyvároson túl elsősorban az ország azon pontjain izmosodott jelentősen (Nyugat-Magyarországon vagy éppen Debrecenben), ahol a rendszerváltás óta mindig a jobboldal nyert. Ott, ahol régebben baloldali fölény volt – főleg, de nem kizárólag Kelet-Magyarországon –, alig nőtt a népszerűsége. Sőt a vidék azon pontjain, ahol történelmileg egyáltalán van esélye a baloldalnak győzni, általában harmadik helyen végeztek a Kormányváltók a Jobbik mögött.

Amíg a szélsőjobbnak 20-30 százalékos támogatottsága van Kelet-Magyarországon, és a Fidesztől elpártoló szavazók egy kis része, viszont a választókort elérő fiatalok jelentős csoportjai a Jobbikot választják, addig nem lesz képes leváltani a demokratikus ellenzék a Fideszt. A referenciapontként tekintett 2006-os baloldali választási győzelem óta nagyjából 800 ezer szavazó halt meg, és körülbelül ugyanennyi potenciális új választó érte el a 18 éves korhatárt. Ez utóbbi fiatalok, a Jobbikra átszavazó, korábban szocialista és fideszes választók, az otthonmaradók révén tud a baloldal kormányt váltani, nem pedig a hol az MSZP-nél, hol az Együttnél, máskor a Demokratikus Koalíciónál felbukkanó pár tízezer vándorló szavazó révén. Vagyis a baloldalnak beszélnie kell nemcsak a 168 Óra olvasóinak, de a Jobbik szavazóinak a nyelvén is. Utóbbi természetesen nem egyenlő azzal, hogy a Jobbik mint párt nyelvét kell megtanulni. A baloldal nem spórolhatja meg, hogy azokkal a problémákkal foglalkozzon, mint a Jobbik, ám más megoldásokat ajánljon.

Az idei nyár több baloldali párt életében a tisztújítás és az ezzel járó politikamegújítás időszaka. Az a párt erősödhet meg, amelyik képes lesz az elitje helyett a tömegnek beszélni; amelyik nem a „megszokott” helyeken, hanem főleg Kelet-Magyarországon keresi eltűnt szavazóit; és amelyik az ellenzéken belül nem összefogni, hanem dominálni akar a következő négy évben.